Ludmann Mihály: Az irredenta szobrok mesterei (részlet)

A Szabadság tér szobrai

(Kivonatos részlet a tanulmányból*)

Ezen a helyen a XVIII. század végén épített Neugebäude (Újépület) állt. Az épületet II. József utasítására kezdték el építeni 1786-ban laktanyának és börtönnek. Már a napóleoni háborúk idején börtönként használták, később laktanya volt és a szabadságharc leverése után számos magyar hazafit zártak be ide. Itt végezték ki 1849. október 6-án az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost, majd 10-én Csány Lászlót, 24-én Perényi Zsigmondot. A kiegyezés után az Újépület eredeti funkcióit elvesztette, ezért 1897-ben megkezdték a bontását. A helyén teret alakítottak ki, ezt Palóczi Antal tervezte, amely a mártírok emlékére 1900-ban a Szabadság tér a nevet kapta.

A tér történelme és neve arra kötelezte a múltat nem feledő utódokat, hogy itt kell felállítani az 1848-49-es szabadságharc emlékművét. Az első szoborpályázatot 1889-ben írták ki, és erre kilenc terv érkezett. Ezeket 1891-ben értékelték, és a pályázatot eredménytelennek nyilvánították.

A fővárosi középítési bizottmány és a képzőművészeti bizottság 1903 májusában javasolta, hogy a Szabadságharc emlékművét a Szabadság téri északi részét lezáró félkör középpontjában állítsák fel. Ezt a pályázatot 1903 szeptemberében értékelték – szintén eredménytelennek. A harmadik pályázaton végül két szobrász, Gách István és Szamovolszky Ödön közös alkotását jutalmazták első díjjal. A tervezett alkotás középpontjában egy oszlopon a Hadúr állt, tőle jobbra Petőfi, balra pedig Kossuth kőből kifaragva, míg a biga, a kétlovas harci szekér bronzból készült volna. A műalkotás gipszalakjai már 1914-ben készen voltak, csak a kőbe faragás és a bronzöntés volt hátra. A háború kitörése miatt azonban ez elmaradt, a szobrász pedig 1914. december 27-én meghalt. A szoboralapra összegyűjtött pénz elértéktelenedett. Ez a terv is csak az egyike lett a meg nem valósult szoborálmoknak.

A trianoni békediktátum után az addig köztéri körplasztika nélküli nagy tér új szerepet kapott. Már 1920 nyarán megfogalmazódott, hogy az elszakított országrészeket jelképező szobrokat kellene felállítani a fővárosban. A kormány zártkörű pályázatot hirdetett Magyarország elszakadt részeinek szobor alakjában való leképezésére.

Az irredenta emlékmű helyszínének a Szabadság tér északi részét jelölték ki, az építészeti terveket, beleértve a szobrok posztamensének megtervezését Kismarty-Lechner Jenőre bízták. A szobrok az elcsatolt területeket szimbolizálják, hiszen ha a trianoni határokat bármelyik irányba átlépjük, akkor is a történelmi Magyarország területén vagyunk, ezért természetes volt, hogy a plasztikák a négy égtáj neveit kapták meg a címükként. A felkért szobrászok már túl voltak a pályakezdésre jellemző útkeresésen, és a háború előtti hazai kiállításokon is színvonalas alkotásokkal szerepeltek.

A szobrok témáit úgy határozták meg, hogy ezek az adott területre jellemzőek legyenek. Pásztor János Kelet című szobra páncélinges, sisakos régmúlt időből előlépő hőst ábrázol, aki védelmezi az elesett, meztelen férfit, akinek pajzsán Erdély címere látható. Erőteljes és hatásos mű, amelyben az erő, illetve az energia hiánya drámai kontrasztot teremtett. A Dél két alakja egészen más, szorgos földműves emberek ők, lábuknál a termékeny dél-alföldi területeket jelképező gabonakévék láthatók. Alkotója Szentgyörgyi István, aki maga is délvidéki születésű volt. Ez a műve életkép, azonban a férfi által a védőn feltartott pajzson a kis magyar címer látható, amely szimbolikus jelentést is ad a műnek. Sidló Ferenc Nyugat szobrának erőteljes izomzatú harcosa, védőn áll a sebesült meztelen férfi fölött, aki a magyar Szent Koronára és a nyugati vármegyék címerével díszített pajzsra támaszkodik. A főalak különös keleties sisakja és a turul a honfoglalás korába visz minket vissza. Az Észak a négy mű között az egyetlen háromalakos kompozíció, Kisfaludi Strobl Zsigmond műve. A Magyarországot jelképező keresztre feszített női alakot, kivont kardot tartó kuruc vitéz tartja. Kettejük között egy gyermek, aki azt a felvidéki szláv népességet jelképezi, akik a Magyar Királyságot hazájuknak tekintették, és ezért bújik a kisfiú védelmet keresve Hungáriához. A négy szobor a magyar fájdalom szobrai, amelyek a kifosztott és megalázott Magyarország hitét és reményét is kifejezték. Az emlékművet 1921. január 16-án vasárnap leplezték le, arra emlékeztetve, hogy egy éve ezen a napon hangzott el Magyarország védelmében Apponyi Albert beszéde.

„A vandalizmus a magyar művészetnek, de különösen a magyar szobrászatnak a háborút követő években súlyos károkat okozott, ez idő alatt több magyar nemzeti műemlék elpusztult. Nincs Európa nemzetei között egy sem, amelynek mélyebb nemzeti érzése lenne, mint a magyarnak, kinek számára országa feldarabolása végtelen bánatnak forrása. E mérhetetlen fájdalom viharos tiltakozással párosulva a szülője új nemzeti szoborműveknek, amelyeket nemrégiben Budapesten emeltek.” – idézte Kineton Parkes: Plasztika és gesztus című cikkét a Magyar Művészet 1925-ben.

A tér nem sokkal később még egy alkotással gyarapodott, az Ereklyés Országzászlóval, amelyet Lechner Jenő építőművész, műegyetemi tanár tervezett, a szobrászi alkotásokat pedig Füredi Richárd mintázta. Az emlékmű törtvonalú, négy lépcsőfokon állt, ezen lehetett fellépni a szónoki emelvényre, amelynek mellvédjét az Árpádok, az Anjouk és Mátyás király címere és az állami középcímer díszítette. A mellvéd mögött levő posztamensen egy bronz turul tárta szét szárnyait. Innen emelkedett fel a húsz méter magas zászlórúd, amely végét az esküre emelt kéz zárta.

*A kivonatos részlet a szerző jóváhagyásával készült.

Ludmann Mihály: Az irredenta szobrok mesterei
TIT Kossuth Klub–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020