Nem csak karmestereknek kötelező | Heltay László: Kutyák és karmesterek

Posted on 2020. december 12. szombat Szerző:

0


Sváb Ági |

A karácsonyi rokonlátogatás őrületében éveken keresztül az volt az egyik legkedvesebb pillanatom, amikor a 26-ai nagy családi ebéd után letelepedtünk a nappaliban, és Nagyapa, mármint a férjemé, mesélni kezdett. A csaknem 90 év alatt kiérlelt fontos és/vagy vidám esetek kerültek elő, amelyeket biztosan megszépített a megtörténtük óta eltelt 30-50-70 esztendő, de a mesterien megfogalmazott és lekerekített anekdoták mindenkinek nagyon fontosak, tanulságosak, szívmelengetők voltak. Ugyanezt a hangulatot éreztem Heltay László Kutyák és karmesterek című visszaemlékezéseinek olvasása közben.

Heltay László életműve Magyarországon nem ismert a nagy nyilvánosság előtt. Az 1930-ban született karnagy, karmester és számtalan kórus megalapítója 1956-ban menekült el Magyarországról Angliába. Pár hónapnyi nyelvtanulás után az oxfordi Merton College-ban folytatta tanulmányait, itt lett később zenei igazgató. Már megérkezése után pár hónappal alkalmi kórust alapított, tanulmányai megkezdése után életre hívta a Kodály Kórust, majd 1960-tól 1964-ig vezette alapító karnagyként Oxfordban a később Schola Cantorumnak nevezett együttest. 1964 és 67 között Új-Zélandon vezényelte a rádiózenekart, de még egy operatársulatot is, Angliába való visszatérése után a londoni Phoenix operatársulat vezető karmestere lett. 1968-ban megalapította a Brightoni Fesztiválkórust, 1975-ben karnagyként csatlakozott a St Martin-in-the-Fields együtteséhez. 1985-től 1994-ig a Királyi Kórustársaság zeneigazgatója is volt. A fülszövegen is szereplő idézet szerint Heltay „erőfeszítései révén a brit kórushagyomány új szemlélettel gazdagodott és magasabb színvonalat ért el” – írta róla a neves londoni szaklap, a Records and Recordings.

A Brightoni Fesztiválkórus ebben a rövid videóban emlékezik a 27 évig velük dolgozó Heltay Lászlóra:

38 évnyi angliai élet után Heltay kedvenc városába költözött, Barcelonába. Azért ide, mert ez a város szülővárosára, Budapestre emlékeztette, de könnyen tudott ingázni Madridba, ahol még éveken át vezette a Rádiókórust. Életének utolsó tíz évét már Budapesten töltötte, visszavonultan. 2019 decemberében, karácsony előtt hunyt el.

A Kutyák és karmesterek nem egyszerű visszaemlékezés. Ahogyan az alcím – Egy világjáró karmester megbízhatatlan emlékei – is mutatja, Heltay nem az események időrend szerinti elmondására törekedett. A kulcsfontosságú pillanattal, 1956 decemberével fejest ugrunk az emlékekbe. Habár a Zeneakadémia elvégzése után négy évig a Magyar Rádió zenei rendezője volt, az 56-os események után egyértelmű lett számára, hogy máshol kell új életet kezdenie. Angliát választotta otthonául annak ellenére, hogy a nyelvet sosem tanulta. Éppen ezért az első évek leírása a nyelv megtanulásáról szól – és az ebből fakadó félreértésekről. Egy ízben például egy házaspár örökbe fogadni szerette volna, és csak az első találkozáskor derült ki, hogy nem hatéves magyar árva, hanem felnőtt fiatalember érkezett a vasfüggöny túloldaláról…

Új életének megkezdése természetesen hatalmas kultúrsokkal járt, ennek epizódjait nagy mesélőkedvvel és öniróniával tálalja az olvasónak. Kiderül például, hogy kottamásolásból vagy takarításból lehet-e jobban megélni, de az is, hogyha angol szokás szerint karácsonyi üdvözlőlapot küld az ember újdonsült ismerőseinek, lehetőleg ne válasszon olyat, melynek szövege: Gratulálunk első gyermeke születéséhez.

Különösen kedvesek az oxfordi Merton College életéről, mindennapjairól, szokásairól szóló leírások. A Harry Potter világát is felidéző intézményben a vacsorához például kötelező talárt (gown) viselni. Az sem mindegy, ki hová ül az asztalnál, vagy hogy „nem szabad a falakon lévő arcképekről beszélni, hogy milyen szépek, vagy hogy kit ábrázolnak. Nem szabad női nevet említeni, általában lányokról, nőkről tilos szót ejteni. Harmadikként pedig nem szabad a saját szakterületről beszélni. Ha véletlenül mégis ezekre tereli valaki a szót, a többi diáknak joga van ahhoz, hogy egy korsó sör elfogyasztásával büntessék, amit persze az illetőnek kell fizetnie. Hogy mi ebben a büntetés? Egy szuszra, fémkupából kell felhajtania.” A Merton utóbb a Zene Tiszteletbeli Doktorává (Honorary Doctor of Music) is választotta Heltayt, aki erre élete végéig nagyon büszke volt.

Heltay szívesen mesél az egész világra szóló utazásairól, zenészekről, kórustagokról, ősbemutatókról. Olykor határozott, elmarasztaló véleményt is megfogalmaz karmestertársairól, de ha zenészek, énekesek baklövéseiről ír, a nevüket diszkréten elhallgatja. Szigorúsága önmagával szemben sem kisebb: több alkalommal is vall makacsságáról, eleinte meglévő, majd elmúló előítéletességéről, elszalasztott lehetőségekről. Egy New York-i szállodából például azért költözött ki, mert a nyári hőségben nem volt hajlandó zakót és nyakkendőt ölteni. Ennek komoly következménye is lett: meghívója, a dúsgazdag mecénás, Freddy Koch nem hívta többé vezényelni az általa támogatott fesztiválra.

A történetek mélyén kirajzolódik a szigorú mérce, amelyhez önmagát mérte és más karmestereket, zenészeket, zeneszerzőket is. Elismerő szavakkal emlékezik meg mestereiről, Bárdos Lajosról vagy Kodály Zoltánról. Túláradó mesélőkedvvel idéz fel történeteket például Sir Neville Marrinerről, akivel évtizedeken át dolgozott a St Martin-in-the-Fields együttesénél, vagy Yehudi Menuhinról, akihez szoros barátság fűzte. De anekdotát olvashatunk a hetvenes évektől a kilencvenes évek szinte minden vezető karmesteréről, együtteséről, zenekaráról, zeneszerzőjéről. Az egész kötetet átjárja Heltay életszeretete, humora, értékrendje.

Ezen a videón a St Martin-in-the-Fields adja elő Mozart Requiemjének Lacrimosa tételét. A zenekart Sir Neville Marriner vezényli, a kórus karnagya Heltay László volt:

A könyv kedves címe egy hajszálnyit félreviszi az olvasót, az ott említett kutyákról kevesebb szó esik. Heltay ugyan nagyon kedvelte őket, de gyakori utazásai – egészen a barcelonai ház vásárlásáig – nem tették lehetővé az állattartást. De egy elbújtatott félmondatból megtudhatjuk, hogyan segített egy kutyamenhely létrehozásában.

Hosszú élete során számtalan kalandban és sikerben volt része a muzsikusnak, ezeket áradó kedvvel mesélte a történeteket lejegyző Elmer István újságíró-írónak. A karnagy életét nagyjából követő, laza asszociációkkal egymáshoz kapcsolódó történetek közül hangnemével tűnik ki a záró fejezet. Egészen idáig csak egy-egy rövid villanással idézte fel magyarországi fiatalkorát, itt 1956 őszének eseményeiről beszél. Október 23-án a zenei rendezőként figyelmeztette a Rádiózenekart vezénylő Mario Rossit, hogy muszáj félbeszakítani a próbát. „Budapest népe az utcára vonult, felvonulás, tüntetés – akkor még a forradalom szót senki sem ejtette ki.” Ír a Rádió épületével szemben felvonuló géppisztolyos ávósokról, könnygázgránátokról, a sorkatonáktól elkért puskákról, a Rádió udvarán, a Pagodában heverő halottakról, a kezdeti lelkesedésről – majd a felismerésről, hogy el kell hagynia szülőhazáját.

Ezek az élmények Heltay egész életét meghatározták, nyilván nem véletlen, hogy ennyire hangsúlyos helyet kaptak a visszaemlékezésben. A könyv pontosan azzal a két bekezdéssel zárul, ahogyan elkezdődik. A 26 éves fiatalember egy Londonba tartó gépen indul a jövője felé, mit sem sejtve arról, milyen magasságokba ível majd a karrierje. Hosszú életében sok jót és rosszat tapasztalt, és fontos lenne, hogy történetét és történeteit ne csak szűkebb környezete ismerje. A kötet minden zene- vagy történelemkedvelő, zenész vagy kórustag karácsonyfája alatt jó ajándék lehet. A karmesterekről nem is beszélve!

Heltay László

Heltay László: Kutyák és karmesterek. Egy világhírű karmester megbízhatatlan emlékei
A Zene Tiszteletbeli Doktorának emlékeit lejegyezte Elmer István
Napkút Kiadó, Budapest, 2018
432 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 3590 Ft
ISBN 978 963 263 7983

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Senki sem próféta a saját hazájában. A közhely igazságát bizonyítja Heltay László karnagy, karmester élete. 1956-ban a Magyar Rádió zenei szerkesztőjeként – a Zeneakadémia elvégzése után – menekülni kényszerült az országból. Oxfordban folytatta zenei tanulmányait, majd a világhírű egyetem zenei igazgatója lett.
Karmesteri pálcájával bejárta a világot, Új-­Zélandtól Argentínáig, közben olyan világhírű zenészek fogadták barátságukba, mint ­Yehudi Menuhin vagy Neville Marriner. Kodály Zoltán egykori tanítványaként elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy a Tanár Urat Oxfordban díszdoktorrá avatták.
Emlékezésében finom humorral, a zene iránti mély elkötelezettséggel eleveníti fel élete – és a zenei világ – számos magával ragadó epizódját.