Heltay László: Kutyák és karmesterek (részlet)

Posted on 2020. december 12. szombat Szerző:

0


A nyári szünetre kiürül Oxford. Ott maradhatnak a diákok, de ezért külön kell fizetni, az ellátás ilyenkor nem tartozik bele az ösztöndíjba. 1960 nyarán néhányan nem terveztük, ogy elutazunk valahová, én akkor már az egyetemtől kapott lakásban éltem. Az egyik fiú azonban rátalált a hírre, hogy Arezzóban ebben az évben is megrendezik a hagyományos kórusversenyt. Menjünk el akkor Arezzóba! A város híres szülötte Arezzói Guidó bencés szerzetes, aki megalkotta a nyugati zenében a mai napig használt szolmizációs rendszer legkorábbi változatát.

Az ötlet jónak bizonyult, de a Kodály Kórus tagjai már elutaztak nyári szünetre. Mégis össze tudtunk trombitálni tizenhat-tizennyolc jó énekest azok közül, akik maradtak. Az alkalmi kórusnak nevet kellett találnunk. Ekkor született meg – kissé nagyképű elnevezéssel – a Collegium Musicum Oxoniense. Beneveztünk a kórusversenyre, s a hátralévő időben szorgalmasan készültünk. Három vagy négy próbára maradt időnk, s Oxford mellett adtunk egy templomi koncertet is. Elhatároztuk, sötét színű ruhát viselünk mindannyian, s arra felvesszük az egyetemi talárt, ebben szerepelünk. Majd el kellett döntenünk, hogyan jussunk el az olasz városba. Néhányan összeálltunk, s négy vagy öt személyautóval elindultunk.

Több kategóriában osztottak ki díjakat: népzene, klasszikus polifónia, valamint gregorián és kamarakórus. Mindegyikben szerepeltünk, és gregorián énekekkel első díjat nyertünk. (Amint már szó volt róla, az egyházzenei karnagyképzőn Werner Alajos tanította a gregoriánt a Liber Usualisból.)

Jól éreztük magunkat Arezzóban, kezdetben kirándulásnak tekintettük, majd a sikeres szereplésen felbuzdulva a következő évben elhatároztuk, hogy ismét benevezünk. Akkor már ismerték a nevünket, mi pedig kis tájékoztató füzetet készítettünk a kórusról. Második utunkat már komolyan vettük. Előtte Londonban és néhány kisebb városban adtunk koncertet. Ebben az évben is igen sikeresen szerepeltünk. Két első és egy második díjat nyertünk.

Furcsa történet kapcsolódik az olaszországi sikerhez. A verseny végén átadták az elért eredményről tanúskodó diplomákat. A jelentősebb üzletek és nagyobb bankok felajánlottak valamilyen jutalmat a győzteseknek. A vegyes kar dirigálásáért járó díj igazán értékes volt. Egy ékszerüzlet gyönyörű arany karpereccel kedveskedett, rajta piciny rózsákkal. Később nézegettem az ékszert, de nem tetszettek a rózsák a karperecen, giccsesnek tartottam őket. Útban hazafelé megálltam Salzburgban. Felkerestem egy elegáns ékszerüzletet. Szeretném, ha levennék a rózsákat a karperecről. Az eladó észrevétlenül megnyomott egy gombot, mire az összes redőny nagy zajjal leereszkedett. Azonnal rájöttem, bizonyára azt hiszik, loptam a karkötőt. Pillanatok alatt szirénázó rendőrautó érkezett. Mivel teljesen ártatlan voltam, szinte élveztem a helyzetet. Igazolnom kellett az ékszer eredetét. Az Arezzóban kapott emléklapon szerepelt, hogy az ékszerüzlet megjutalmazta az első helyezettet. Ezek után bocsánatot kértek tőlem, majd az ékszerész előzékenyen elmagyarázta, a rózsák hozzátartoznak az arezzói designhoz, amely így különleges értéket képvisel.

Ezzel azonban még nem ért véget a „karperec-kaland”. Angliába érkezve – szokás szerint – a vámnál nyilatkozni kellett. Akkor még a svájciak által kiadott menekült útlevéllel utaztam. Nagy büszkén vállaltam, hogy nálam van a gyönyörű ékszer. Erre udvariasan tudomásomra hozták: – Kedves uram, ne haragudjon, itt kell maradnia néhány órára, mialatt átvizsgáljuk a kocsiját. – Azt hitték, egyszerű trükköt alkalmazok: bevallom a karperecet, s a többi értéket valahol elrejtem az autóban.

Éjszaka érkeztem meg Doverbe, reggelig ott rostokoltam. Közben szinte az utolsó csavarig szétszedték az autómat: leszerelték a kerekeket, mindenhová benyúltak, mindent kinyitottak.

Az ékszert – amellyel kétszer is megjártam – Hilarynak adtam. Nagyon megörült neki, gyönyörűnek tartotta, ma is a tulajdonában van.

A Collegium Musicum Oxoniense, amelyet kedvtelésből alakítottunk a nyári időszak kitöltésére, később egyre komolyabban működött. A zeneszerető fiatalok közül egyre többen akartak bekerülni, de később sem volt huszonöt-huszonhat főnél népesebb a kórus. Fellépéseinket többen adományokkal is támogatták. Két év múlva a BBC is felfigyelt ránk, jó néhány felvételt készített velünk, és egymás után kaptuk a fesztiválokra szóló meghívásokat. Részt vettünk a nevezetes bathi nyári fesztiválon is a gyönyörű fürdővárosban.

Heltay László

Később, amikor 1964-ben Új-Zélandra szerződtem, a kórus vezetését átadtam egy tehetséges fiatal karnagynak, de arra kértem, változtassák meg a nevüket. Ettől kezdve – nagyon helyesen – Schola Cantorum of Oxford néven szerepelnek. Ez jobban hangzik, mint a korábbi elnevezésben az Oxoniense kifejezés. Azóta a kórus bejárta a fél világot, felléptek Kínában, Mexikóban és számos más helyen – de már nélkülem…

Heltay László: Kutyák és karmesterek. Egy világhírű karmester megbízhatatlan emlékei
A Zene Tiszteletbeli Doktorának emlékeit lejegyezte Elmer István
Napkút Kiadó, Budapest, 2018