Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk (részlet)

Posted on 2020. december 7. hétfő Szerző:

0


Utazás Édentől keletre

Káin leckéje

Kezdjük, szokás szerint, Ádámtól és Évától. A bűnbeesésen túl vagyunk. Isten kiméri a jól ismert büntetést, kiűzi az embert, de nem bízik benne: az Édenkert kapujába a kor szekuritisei, a Kerubok kerülnek, meg villogó pallos lángja (egykori jedikard), nehogy a tökéletesen megbízhatatlan emberpár visszaszökjön az élet fájához repetázni.

Ez se kezdődik valami jól… Hogy lesz ebből happy end? – gondolja az olvasó, ha a Bibliára nem mint szent könyvre, hanem a világirodalom egyik legjobb nagyregényére, Istenre pedig mint az első regényíróra tekint.

Mintha Máté Péter énekelne a Bűnbeesés című Zeffirelli-filmben: „Olvad az idő, mint a halvány jégvirág, / és a tűnő boldogság majd véget ér. / Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, / álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.”

A kelgyó sziszegésétől nem hallani a táncdal intését sem: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, / mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.”

Mindegy, túl vagyunk rajta, vagyis nem mindegy, még mindig ezt a legapróbb hibát szívjuk, viszont tényleg túl vagyunk rajta.

Mai témánk ezúttal a világ első testvérpárja.

Isten igen tudatos regényíró, ha ő első testvérpárt alkot, akkor az olyan lesz, hogy minden későbbi testvérpár benne foglaltatik. Másképpen nincs értelme első testvérpárt alkotni, csak így.
Káin és Ábel minden testvérpárok archetípusa.
Amiről rögvest az a viccesnek szánt, ugyanakkor mély pszichológiai magot hordozó mondás jut eszembe: „Osztozzunk, de ne testvériesen, hanem igazságosan.”

„Szabadság, egyenlőség, testvériség!” – kiáltott a francia forradalom (eredetileg „Szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy halál!”), és akkora vérfürdő lett a vége, hogy a fal adta a másikat. Lehet, hogy elég lett volna a szabadság meg az egyenlőség?

Foglaljuk össze, mit mond Isten, a legnagyobb regényíró az első testvérpárról. A kiűzetés után Ádám teherbe ejti Évát, aki megszüli a harmadik embert, Káint. Aztán Éva újra teherbe esik, és megszüli Ábelt. Káin paraszt lesz, Ábel pedig birkapásztor.

Mert ilyenek a testvérek – állítja az első regényíró: ezek soha nem egyeznek, ha az egyik fradista lesz, a másik utés, ha az egyik metálos, akkor a másik diszkós, ha az egyik jobbos, akkor a másik balos…

Telik-múlik az idő, és elkezdődik az örök rivalizálás.

Hogy előtte szívatta-e báty az öcsöt, ahogyan az szokás, nem tudjuk. Etetett-e vele szöcskét, bemártotta-e igaztalanul Ádámnál, eldugta-e a matchboxát, ellopta-e a zsebpénzét – ezekről nem szól a Biblia című kétrészes gigaromán. De azért vannak sejtéseink.

Kezdődik tehát a rivalizálás. Isten elé járulnak, a birkapásztor és a paraszt is, és ajándékot visznek. Ki-ki amije van. Káin a föld gyümölcseiből, Ábel néhány kövér juhot.

„És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.”{1}

Nahát. Mi történik itt? Mindkét tesó visz ajándékot, de csak az egyiknek örül Isten, a másiknak nem. Miért? (Jegyezzük meg: Isten itt egyszerre regényíró, regényhős és [nagy]apafigura.)

Egy hivatásos Biblia-magyarázónál ezt olvasom: „A történet szempontjából a bűnért való áldozat és a hálaáldozat bír jelentőséggel. Ezek indítékuk és formájuk tekintetében egyaránt eltértek egymástól. A bűnért való áldozat a bűn felismerésén, a bűntudat kialakulásán és a bűnösség nyilvános elismerésén alapult. Akinek a lelkében mindez meggyőződéssé érett, annak egy ép, hím állatot (rendszerint bárányt) kellett áldozatként bemutatnia. (…) A hálaáldozat – az előbbitől eltérően – az Isten sokféle földi áldása fölött érzett öröm és hála kifejeződési formája volt, és elsősorban termények, élelmiszerek formájában került bemutatásra, mint amelyek az isteni gondviseléstől rendelt termő erők gyümölcsei. A történet szerint Ábel az előbbi, Kain az utóbbi formában mutatott be áldozatot. (…) Ábel áldozata – hite és őszintesége miatt – Isten szemében becsesebb volt Kainénál, amit az idősebb testvér féltékenyen vett tudomásul. Míg tehát Ábel áldozata a bűnösség, a megváltásra szorultság tudatát fejezte ki, addig Kain lelkében csupán hála élt – ha élt egyáltalán –, de hiányzott a bűnfelismerés és a bűnbánat. Ha Isten mindezzel együtt elfogadta volna az elsőszülött fiú áldozatát, akkor ebben a végzetes tévedésében erősítette volna meg. Így tehát elsősorban éppen Kain érdekét szolgálta az az elutasítás, amit ő nem tudott sem megérteni, sem feldolgozni.”

Na de álljunk meg egy pillanatra. Nagyon szép érvelés ez a bűnbánat/bárány és a hála/termény kettősségéről, csakhogy az elemző egy igen fontos dolgot elfelejt: Káin paraszt volt, neki terményei voltak (a „föld gyümölcsei”), birkája nem volt, hiszen nem volt birkapásztor. Audija sem volt, mert nem volt márkakereskedése, fagyija sem volt, mert nem volt cukrászdája, faszéke sem volt, mert nem volt bútorasztalos stb.
Értjük? Nem volt neki báránya és kész!
És ezt Isten nagyon jól tudta, hiszen nem volt nehéz fejben tartani az akkori emberiséget: összesen négyen voltak.
Szerintem nem csoda, hogy Káin begerjedt.
A maximumot hozta ki magából, az Isten viszont megint ezt az édes, cuki kis Ábelt bámulja. Kényezteti, mint Éva az öcsit.

Az Úr úgy kérdezi Káint, mintha nem tudná a választ: Miért gerjedtél haragra? Miért csüggesztéd le fejedet?
Káin reszket a dühtől, jogosan.
„Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.”
Mit akar mondani az Úr? Ha jó vagy, nincs baj. Ha rossz vagy, jön a bűn, leselkedik, de te mondj nemet neki. Kicsit zavaros. Nem kicsit.
Káin se érti, inkább kimegy a mezőre, és jól agyoncsapja Ábikát.

A folytatást ismerjük: Káin letagadja az Úr előtt a gyilkosságot, Istent azonban nem lehet átverni (egyszerre írója és hőse a sztorinak, ráadásul mindenható, hogyan is lehetne?), Káin átkozott lesz, bujdosó, vándorló. Letelepedik Nód földjén, Édentől keletre. Később lesz felesége és fia is, Hánókh. Épít egy várost, és a fiáról nevezi el. Ádám és Éva nem nyugszanak bele, hogy gyermek nélkül maradtak, csinálnak még egyet: ő Séth.

Szóval Káinnak valószínűleg szép, hosszú és tartalmas élete volt.
De vajon megértette, mit tett vele Isten?

Nem tudom. Mindenesetre én ezt a történetet nem tudom másképpen értelmezni, mint hogy Isten megmutatja Káinnak, hogy ez az élet, fiam, bizony, nem méznyalás, viszont jócskán igazságtalan és kegyetlen, az apák (főnökök, osztályfőnökök, királyok, őrsvezetők, vezérigazgatók, miniszterelnökök, művezetők, főszerkesztők, ház- és úszómesterek stb.) sokszor igaztalanok vagy egyenesen gonoszak, és az is megesik gyakran, hogy versenyeztetik a gyerekeiket (beosztottjaikat), viszályt szítva ezzel közöttük, de neked, Káin, le kell nyelned a békát, nem szabad felülnöd a provokációnak, nyugi, ne heveskedj, tanuld meg kezelni a haragod, a féltékenységed, tanuld meg elviselni az ordító igazságtalanságot, dobd vissza kenyérrel, különben baj lesz, kirúgnak a melóhelyedről, és mehetsz az utcára, mész bujdosni, Édentől keletre.

Cserna-Szabó András

Nagy és hasznos okítás ez az életre.

Talán később megértette Káin Isten leckéjét. Talán. Mindenesetre nem tudunk róla, hogy újra gyilkolt volna. Az viszont árulkodó, hogy csak egy gyermeket nemzett, Hanókhnak nem volt tesója.

Az viszont tény, hogy az azóta eltelt sok ezer év alatt tengernyi, sőt óceánnyi vért ontottak a különböző címkékkel ellátott „testvériség” jegyében. Nem lesz ez másként ezután sem.

Itt, Édentől keletre.

Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk
Helikon Kiadó, Budapest, 2019