Ali Smith: Ősz (részlet)

Posted on 2020. december 8. kedd Szerző:

0


|| 1 ||

Azok voltak a legrosszabb idők, azok voltak a legrosszabb idők. Megint. Ez a dolgok dolga. Széthull minden, mindig is széthullott, szét is fog, ez a dolgok szokása. Tehát egy vénséges vén embert partra sodor a víz. Úgy néz ki, mint egy kilyukadt futball-labda, amin a varrások felrepedtek, az a bőrből készült változat, amilyet száz éve rugdostak. A tenger háborog. Lehúzta a hátáról az inget; pucér vagyok, mint a születésem napján, ezek a szavak vannak a fejben, amit a nyakán mozgat, de persze fáj. Úgyhogy próbáld nem mozgatni a fejet. És mi van a szájában, szemcse? homok, ott van a nyelve alatt, érzi, hallja, ahogy csikorog a fogai közt, és énekli a maga homokdalát: őrölve kicsi vagyok, végül mégis minden én vagyok, puhább talaj alattad, nem esel nagyot, napfényben csillámpor, a szél a szemétre szór, ha üzenetet palackozol, dobd a tengerbe a palackot, belőlem van a palackod, nincs nehezebben szüretelhető szem
szüretelhető
a dal szövege elpereg. Ő meg fáradt. A szájában és a szemében az a homok az utolsó pár szemcse a homokóra nyakában.
Daniel Gluck, a szerencséd végül elfogyott.
Felfeszíti az egyik leragadt szemet. De –
Daniel felül a homokon és a köveken
– ez volna? tényleg? ez? a halál?
A tenyerével beárnyékolja a szemét. Nagy a fény.
Napsütés. Rettentő hideg van viszont.
Egy homokos, köves parton van, a szél kifejezetten erős, a nap süt, igen, de nem jön belőle meleg. És pucér. Nem csoda, ha fázik. Lenéz, és meglátja, hogy a teste még az öreg test, a romos térd.

Úgy képzelte volna, hogy a halál desztillálja az embert, lefosztja a rothadó rohadást, míg olyan könnyű nem lesz minden, mint egy felhő.
Úgy tűnik, az éned, amivel a parton találod magad végül, ugyanaz az én, ami akkor voltál, mikor távoztál.
Ha én ezt tudom, gondolja Daniel, biztos, hogy húszévesen távoztam volna, vagy huszonöt.
Csak a jót.
Vagy lehet (gondolja, miközben fél kézzel eltakarja az arcát, hogy ha bárki meglátná, senkit ne sértsen, hogy épp kiszedi, ami az orrába tapadt, és megnézi, mi is az – csak homok, gyönyörű mintázat, a szétporladt világ színei különféle elrendeződésben, aztán ledörzsöli az ujjbegyéről), hogy ez a desztillált énem. Ha így van, akkor a halál szomorú csalódás.

Köszönöm, hogy elvittél, halál. Kérlek, bocsáss meg, de muszáj visszamennem oda, az életbe.
Feláll. Nem fáj, nem annyira.
Na tehát.
Haza. Merre?

Félig megfordul. Tenger, partvonal, homok, kövek. Magas fű, dűnék. A dűnék mögött síkság. A síkságon túl fák, egy erdő vonala, körben egészen a tengerig.
A tenger furcsa és nyugodt.
Aztán rádöbben, hogy milyen szokatlanul jó ma a szeme.

Úgy értem, nemcsak azt az erdőt látom, nemcsak azt a fát látom, nemcsak azt a levelet látom azon a fán. Hanem látom a szárat is, ami a levelet a fához kapcsolja.

Rá tud fókuszálni azon a dűnén minden egyes szál tömött, fűmagos fejére, körülbelül úgy, mintha egy fényképezőgép zoomját használná. És nem az volt, hogy az előbb is lenézett a kezére, és nemcsak a kezet látta, élesen, és nemcsak a keze peremén a homokfoltot, hanem több különálló homokszemcsét is, olyan tisztán kontúrosan, hogy a peremüket is látta, ráadásul (a keze a homlokához emelkedik) szemüveg nélkül?
Na.
Ledörzsöli a homokot a lábáról, a karjáról és a mellkasáról, aztán a kezéről. Figyeli, ahogy a szemcsék szállnak, ahogy leporolódnak róla a levegőbe. Lenyúl, megtölti a markát homokkal. Ezt nézd. Milyen sok.
Refrén:
Hány világot tarthatsz egy marokban.
Egy marok homokban.

(Ismétlés.)

Kinyitja az ujjait. A homok lepereg.
Most, hogy talpra állt, éhes. Lehet az ember egyszerre éhes és halott? Persze ott az a sok éhes kísértet, mind az emberek szívét és agyát rágja. Teljesen megfordul, a tenger felé. Több mint ötven éve nem ült hajón, és az sem volt igazán hajó, egy rémes új bár volt, bulihely a folyón. Visszaül a homokra és a kövekre, de fájnak a csontok a, nem akar illetlen szavakat használni, van egy lány is lejjebb a parton, fájnak, mint a, nem akar illetlen –
Egy lány?
Igen, és körülötte körben további lányok, egy antik görögnek látszó, hullámzó táncot járnak. A lányok egész közel vannak. Közelednek.
Ez nem fog menni. Ez a pucérság.
Aztán újra lenéz az új szemével oda, ahol az előbb még az öreg teste volt, és tudja, hogy meghalt, nyilván meghalt, biztosan meghalt, mert a teste máshogy néz ki, mint az előbb, mikor lenézett rá, jobban néz ki, egész jó test. Nagyon ismerősnek tűnik, nagyon olyan, mint az ő teste, de fiatalkorából.

Egy lány van a közelben. Lányok. Édes, mély pánik és szégyen önti el.
Elrohan a hosszú füves dűnék felé (tud futni, igazán futni!), kidugja a fejét a fűcsomók közül, hogy lássa, senki nem látja meg, senki nem jön, és már kel is, és rohan (megint! még csak ki sem fullad) a síkságon át az erdő felé.

Az erdőben lesz majd fedezék.
És talán lesz benne más is, amivel eltakarhatja magát. De tiszta öröm! Elfelejtette, milyen érzés is – érezni. Egyáltalán érezni a gondolatát, hogy a saját lecsupaszított teste ott van valaki más szépsége mellett.

Van egy kis facsoport. Besurran a facsoportba. Tökéletes, a talaj árnyékban, levélszőnyeg takarja, a lehullott levelek szárazak és tömörek a (formás, fiatal) lába alatt, és a fák alacsonyabb ágain még ott a világoszöld levelek sűrűje, és nézd, a testén újra sötétlő, fekete a szőr, végig a karján, és a mellkasától az ágyékáig le, ahol vastag, ó, nem csak a szőr, minden vastagszik, nézd.

Ez aztán tényleg a mennyország.
De leginkább senkit nem akar megsérteni.
Itt vethet ágyat. Itt maradhat, amíg tisztázza, hogy mi van. A tiszta csupaszságát. (Szóvicc, a szegény ember kenyere; szegény öreg John Keats, illetve, szegény, igen, bár öregnek nem igazán lehetne nevezni. Őszi költő, téli Olaszország, a haláltól pár napra azt vette észre, hogy úgy poénkodik, mintha nem lenne holnap. Szegény fickó. Tényleg nem volt holnap.) Ezeket a leveleket maga köré halmozhatja, hogy éjjel melegen tartsák, ha van olyan, hogy éjjel, mikor az ember meghalt, és ha az a lány, azok a lányok még közelebb jönnének, akkor majd egyméternyit halmoz az egész teste fölé, hogy ne legyen tiszteletlen.

Illedelmes.
El is felejtette, hogy testiség is van abban, ha az ember nem akar senkit megsérteni. Az illedelmesség érzése édesen árad szét benne, meglepő módon úgy, ahogy a nektárivást képzelnéd. A kolibri csőre behatol a pártába. Ennyire erőteljes. Ennyire édes. Mi rímel arra, hogy nektár? Majd csinál magának levelekből zöld kosztümöt, és – ahogy kigondolja, megjelenik a kezében egy tű és valami aranyszínű fonálszerűség egy kis orsón, nézd. Tényleg halott. Nyilván. Végül is elég kellemes halottnak lenni. Nagyon alulértékelik a modern nyugati világban. Valaki megmondhatná nekik. Valaki a tudtukra adhatná. Valakit el kellene küldeni, aki visszabotorkálna oda, bárhol van is. Feltár. Hatnál. Herdál. Filmtár. Rendező-sztár. Összehordtál. Protestál.

A feje melletti ágról letép egy zöld levelet. Letép egy másikat. A peremüket összeilleszti. Összeölti őket finom, hogy is nevezik, láncöltéssel? pelenkaöltéssel? Nézd már. Tud varrni. Amit nem tudott, amíg élt. A halál. Csupa meglepetés. Letép egy réteg levelet. Leül, összeilleszti a peremüket, és varr. Na és az a képeslap, amit egy állványról vett le Párizs közepén az 1980-as években, ahol egy kislány van egy parkban? Olyan volt, mintha avarba öltözött volna, fekete-fehér kép, nem sokkal a háború után, a gyerek háta látszik rajta, levelekbe öltözve áll a parkban, és nézi maga előtt a szétszórt leveleket és a fákat. De az tragikus kép volt, és magával ragadó is. Volt valami a gyerekben és az avarban, rettentő anomália, kicsit mintha rongyokban volna. Ugyanakkor a rongyok nem rongyok voltak. Levelek voltak, úgyhogy a kép a varázslatról és az átváltozásról is szólt. De ugyanakkor-ugyanakkor, mivel a kép nem sokkal azután készült, amikor egy levelek közt játszó gyerek tűnhetett úgy, első ránézésre, a felületes szemlélőnek, mint egy előállított és kivégzett gyerek (fáj elgondolni),

vagy talán egy nukleáris utógyerek, a lelógó levelek úgy néztek ki rajta, mintha a bőre vált volna ronggyá, egyik oldalt lelógott, mintha a bőr tényleg nem lenne más, csak levél.

Úgyhogy olyan értelemben is magával ragadó volt az a kép, mint amikor valaki varázzsal érted jön, és elragad a másik világba. Egyet villan a kamera szeme (nem tudja pontosan megnevezni a fényképészt), és az a levelekbe öltözött gyerek egyszerre lesz mindez: szomorú, rettenetes, gyönyörű, vicces, ijesztő, sötét, világos, bájos, tündérmese, népmese, igazság. A hétköznapibb igazság az volt, hogy akkor vette azt a fotót (Boubat! ő lőtte), amikor egy újabb nővel járt a szerelem városában, akitől azt várta, hogy szeresse, de a nő nem szerette, persze hogy nem, egy negyvenes nő és egy késő hatvanas férfi, na jó, legyünk őszinték, a hetvenhez közelebb volt, amúgy meg ő sem szerette a nőt. Nem őszintén. A tökéletes össze nem illés esete, aminek semmi köze az életkorhoz, mivel ő a Pompidou Központban annyira meghatódott egy Dubuffet-festmény vadságától, hogy levette a cipőjét, és tisztelete jeléül letérdelt elé, a nő meg, Sophie valami volt a neve, kínosan érezte magát, és a reptér felé a taxiban megmondta neki, hogy öreg már, hogy levegye a cipőjét egy galériában, hiába modern hely.

Ő tulajdonképpen semmi másra nem emlékszik már a nőből, mint hogy elküldött neki egy képeslapot, amiről utólag sajnálta, hogy nem tartotta meg magának.

A hátára azt írta, szeretettel egy öreg gyerektől.
Azóta is azt a képet kutatja.
Soha nem talált rá.
Mindig sajnálta, hogy nem tartotta meg.
Sajnálod, miközben halott vagy? A múltad, miközben halott vagy? Hát soha nincs menekvés az én ócskásboltjából?
Kinéz a facsoportból a föld, a tenger határára.
Hát, bárhol is kötöttem ki, ezt a nagyon frankó zöld kabátot nyertem belőle.
Magára csavarja. Jó a mérete, levél- és frissességszaga van. Jó szabó lenne. Most létrehozott valamit, kihozott magából valamit. Az anyja végre elégedett lenne.
Jaj, istenem. Anya még a halál után is van?

Még kisfiú, gesztenyét gyűjt a földről, a fák alól. Felhasítja a világoszöld, tüskés burkokat, és kiszabadítja őket barnán és fényesen a viaszos bélből. Megtölti velük a sapkáját. Odaviszi őket az anyjához. Aki itt van az új babával.

Ne legyél hülye, Daniel. Ezt nem eheti meg. Ezt semmi nem eszi meg, még a ló sem, olyan keserű.

Daniel Gluck, hétéves, jó ruhái vannak, mindig is mondták, milyen szerencsés, hogy ilyen ruhái lehetnek, mikor a világban olyan sokaknak jut olyan kevés, lenéz a gesztenyeszemekre, amikkel nem lett volna szabad beszennyeznie a jó sapkáját, és nézi, ahogy a barna fényük eltompul.

Keserű emlékek, még így halottan is.
Mennyire fejbe vágó.
Sebaj. Fel a fejjel.

Talpra áll. Most már újra a tiszteletre méltó önmaga. Körülkémlel, és talál pár nagyobb sziklát és pár alkalmas méretű botot, amivel megjelölheti a facsoportja bejáratát, hogy visszataláljon.

Az élénkzöld kabátjában előjön az erdőből, át a síkon, és vissza a partra.
De a tenger? Néma, mint egy álombeli tenger.
A lány? Nyoma veszett. A táncosok gyűrűje? Eltűnt. A parton amúgy van egy kisodródott test. Odamegy megnézni. A sajátja?
Nem. Ez egy halott.
A halott mellett van egy másik halott is. Azon túl egy harmadik, és egy negyedik.
Daniel végignéz a parton, az apály lerakta halottak vonalán.

Némelyik test nagyon kis gyereké. Daniel leguggol egy felpuffadt férfi mellé, akinek a gyereke, igazából egy kisbaba, még a dzsekijébe van cipzárazva, a szája tátva, csöpög belőle a tengervíz, a feje holtan fekszik a felfúvódott férfi mellkasán.

A parton feljebb további emberek. Ezek ugyanúgy emberek, mint a többiek itt lent a parton, de élnek. Napernyők alatt fekszenek. Ott nyaralnak a halottaktól valamivel feljebb a parton.

Egy képernyőből zene szól. Az egyik ember számítógépen dolgozik. Egy másik az árnyékban ül, és egy kis képernyőről olvas. A harmadik ugyanaz alatt a napernyő alatt bóbiskol, a negyedik naptejet dörgöl a vállára és végig a karján.

Ali Smith 2020

Egy nevetéstől visító gyerek ki-be futkos a vízbe, átugrálja a nagyobb hullámokat.
Daniel Gluck a halálról az életre néz, aztán vissza a halálra.
A világ szomorúsága.
Határozottan a világon van még.
Lenéz a levélkabátjára, most is zöld.
Kinyújtja a karját, most is csodálatosan fiatal.
Úgysem tart ki ez az álom.
Megfog egy levelet a kabátja sarkán. Erősen szorítja. Ezt elviszi magával, ha tudja. Bizonyítékul, hogy hol járt.
Mit vihet még?
Hogy is szólt az a refrén, tényleg?

Hány világot
Egy marok homokban

Fordította: Mesterházi Mónika

Ali Smith: Ősz
Magvető Kiadó, Budapest, 2020