Cserhalmi Imre |
A szerző összeírt 100 mondatot, elnevezte őket transzgenerációs tégláknak, s azt állítja, hogy ezek a (közhelyes) mondatok megváltoztatták az életét. Mi jöhet ki ebből? Természetesen egy 340 oldalas könyv.
Az ötlet jópofa, de a vivőereje csekély: nem bír el ennyi oldalt. A 100 mondat ugyanis 100 fejezet, plusz a melléklet, amely tartalmaz néhány elképzelést és tanácsot annak kapcsán, hogy „mit tett anyu és apu anno lelkiségünk batyujába” (sic!). Limpár Imre ezt írja: „betekintést nyújtok lelkem száz apró kis szegletébe” (sic!), és nem győzi hangsúlyozni, hogy egy s másban megosztó, ám vállalja a kritikát.
Ez a nagyvonalúság nyomban műbátorságnak tűnik, ha az ember az egész könyvben aligha talál vitathatót, annak ellenére sem, hogy a célja: „gondolkodásra késztetni az olvasót”. Hogyan is találna, amikor a szerző sokkal inkább vágyik az összemosolygós, megdumálós együttlétre, mint valamely – esetleg addig ismeretlen?! – pszichológiai felismerés esetleg szokatlan, sarkos terjesztésére. Olyan ez a könyv, mint az a koktél, amelyet érdekességként kínálnak, de kiderül, hogy a korábbiakéval teljesen azonos anyagokból áll, a különbség csak az összeöntés sorrendjében, az összerázás időtartamában vagy egyes összetevők mennyiségében (itt: méretében) valószínű. Limpár Imre történetei és kommentárjai többnyire a legkedveltebb témakörébe tartoznak, az önismeret és az időgazdálkodás sokszínű és gyakorlatias világába.
Tekinthetnénk a könyvet önéletírásnak is, hiszen mind a 100 tégla a gyerekkorból, az iskolából, a családból, a szerző mai életéből származik, és bőven tartalmaz annyi exhibicionizmust, amennyivel ez a műfaj művelhető. Például a tudomány és a művészet nagy embereitől származó rengeteg idézetnek a funkcióját olykor már csak abban véljük felfedezni, hogy demonstrálják a szerző széles körű műveltségét.
Az életváltoztatónak minősített mondatokra épült fejezetek viszont sajnos igen változó színvonalúak. Akadnak köztük kimunkáltan okosak, hangulatosak, de nem jelentéktelen mennyiségben felszínesek, nem jutnak messzebbre a közhelyes általános tapasztalatoknál és „bölcsességeknél”. Némelyiket mintha csak az a kényszer íratta volna meg, hogy el kell érni a címben ígért 100-at. Fel nem foghatom, mi baj lett volna abból, ha a szerző csak nyolcvanat, hetvenötöt stb. ígér, vagyis csak annyit, amennyit színvonalasan meg tud tölteni tartalommal. Mivel nem így történt, nehéz szabadulni olvasás közben a benyomástól: itt valami túl van írva.
A szerzőnek ez az önmagára kiszabott kényszere időnként meglepő következményekkel jár. A 34. mondat a 100-ból Napóleontól származik: „A háború egy természetes állapot.” Ebben a fejezetben Napóleon egy-egy mondatát látja el kommentárral. Például ezt mondja a császár/tábornok: „A sebészek tapasztalatlansága több veszteséget okoz a hadseregnek, mint az ellenség tüzérsége” – és mi jut erről eszébe a pszichológusnak? „Nincs rosszabb, mint amikor szeretteink igazi örömgyilkosok és született energiavámpírok. Róluk tartja a mondás: ha ilyen barátaim vannak, nincs szükségem ellenségekre.” Babits Mihályt idézem – nem először és nem utoljára –, aki szerint „minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra lehet látni”.
Az írás, amelyről időnként azt érezni, hogy csak a félmondatnyi-mondatnyi, hirtelen elérhető hatásra vadászik, ettől válik olykor felszínessé, sőt üressé. A szerző már említett elővágásainak egyikeként azt írja: „néhány olvasóm majd felháborodik” – de ez rám nem áll. Én csak sajnálkozom, amikor egyet kell értenem Hofi Gézának a könyvben ugyancsak idézett szövegével: „Figyeltétek, milyen hosszan mondta? És milyen keveset!”
Minden kiemelkedő képességnek megvan az a veszélye, hogy következetes önkontroll nélkül a visszájára fordul. Limpárnak – ezt már az előző könyvéről írva is méltattam – hatalmas dumája van. Svádája. Ömlik belőle a szó és az ötlet, egyik szavát igenis a másikba ölti, s aztán minden gát nélkül árad belőle a szöveg. Kellemes ez a folyam, gondtalan időtöltés a hullámára ülni, hiszen a könyve bármikor, bárhol felüthető, abbahagyható, össze-vissza forgatható, és természetesen ez sem lebecsülhető produktum. Csak Limpár Imrétől mást várna az ember.
Egészen jó, amikor – a könyve végén, a „transzgenerációs téglák tipikus eseteihez” érvén – gyakorlati megoldásokat mutat be. Pontos, szabatos, érzékletes fogalmazással mond el történeteket, sehol egy felesleges szó, szükségtelen kitérő! (Nem úgy, mint amikor a saját lelke „apró kis szeglete” a téma…) Azt hiszem a legjobb szándékú recenzens is elbizonytalanodhat, amikor olvassa ezeket a sorait „…hajlandó vagyok a fontosról lemondani, de a gepárd gyorsaságával, a kolibri ügyességével és a mamut kitartásának erejével védelmezem a lényegest, mindenkor és mindenkivel szemben. Aki ezt megérti, megismer engem, aki nem érti meg, értetlenkedve kapkodja a fejét, és nem látja koherensnek vezérelvemet és főleg viselkedésemet. Ennél jobb használati útmutató pedig Limpár Imréhez nincs” – írja.
Nem érzem, hogy értetlenül kapkodnám a fejem, ezért – bár nem értek a könyvterjesztéshez – feltételezem, hogy létezik igény ilyen könyvre is, de gyanítom, hogy az igényes olvasónak csalódást okoz. Talán nem kellene a képességeit és a tudását ennyire aprópénzre váltania.
Limpár Imre
Nem a fizetőeszközre gondolok.
Limpár Imre: 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – Metszetek egy pszichológus lelkéről
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020
342 oldal, teljes bolti ár 3600 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2880 Ft,
e-könyv változat 2190 Ft
ISBN 978 963 544 2010 (papír)
ISBN 978 963 544 2492 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
„A mondatok között lesznek olyan passzusok, amelyek sorscsapásként tépázták meg vagy küldték padlóra formálódó személyiségemet. Akadnak olyanok is – mint látod majd –, amelyek utat mutattak, és fényként jelentek meg, amikor a legnagyobb volt a sötétség körülöttem.”
Különleges kötetet tart kezében az olvasó, mert ezt egy pszichológus írta a saját lelkéről. E könyv 100 életesszenciát tartalmaz, amely gyökerestül változtatta meg a szerző életét. Tükröt tart, amelybe pillantva némiképp mi is változhatunk, továbbá töprengésre késztet, hogy miként képes a pokolba küldeni vagy a mennybe emelni egy-egy mondat, amelyet nekünk címeznek.
Olykor fájdalmasan és szemtelenül őszinte, máskor humorosan könnyed stílussal ismerjük meg a transzgenerációs téglák sorskönyvi hatását, és jutunk el a lélek szubjektív igazságához, mozgatórugóihoz, miértjeihez.
Ez a könyv a miértekről szól.
Olvass bele 
Posted on 2020. november 6. péntek Szerző: olvassbele.com
0