Molnár Piroska: Kvittek vagyunk (részlet)

|| 1. ||

Soha nem szerettem magamról beszélni. Rólam beszéljenek a szerepek. A többihez senkinek semmi köze.

Akkor miért akarod ezt a könyvet?
Nem én akartam. Eszembe sem jutott ilyesmi. Csak kértek rá, és megtisztelő, hogy valakik úgy gondolják, érdekelhetem ebben a formában a közönséget. Meg azt is gondolom, talán most már beszélhetek. Van rá alapom. Most már senki nem mondhatja, hogy csak úgy fecsegek.

Te hogy vagy az emlékekkel? Szeretsz emlékezni? Őrzöl magadban képeket?
Nem. Nem szeretek emlékezni. Nem szoktam. De mégis. Úgy tudja szurkálni az embert egy-egy emlék. Akkor jöttem erre rá – mert addig nem tudtam, hogy ez mi –, amikor az első klipeket láttam a filmen vagy tévében, ezeket a rövidre vágott izéket, hogy abba mennyi mindent bele lehet sűríteni. Egyetlen képbe. És tényleg, teljesen váratlanul – az ember maga sem tudja, mitől, miért –, egy kép bevillan. Akár évtizedek távlatából.

És a szagok? Nekem a szagok hoznak vissza néha olyasmit, amiről nem is tudtam, hogy emlékszem rá.
Persze, hihetetlen, hogy ez mennyire így van. Ugye már Proust óta tudjuk a szagok hatalmát. Nekem a gyerekkort hozzák vissza. A főzést, a konyha illatát. Édesanyám nagyon jól főzött, mindig mondta szegény, hogy csak figyeljem. Legalább nézd, mit csinálok, mondta. Mondtam, hogy én nem nézem, és nem is érdekel, én színésznő leszek, és nem fogok főzni soha.

Ekkor hány éves voltál?
Három? Négy? Legfeljebb öt. Szerencsére azért néha odafigyeltem, és volt valami fogalmam arról, mi az a pörköltalap. Ez később jól jött, már Kaposváron. A színészházban alattam lakott Nagy-Kálózy Eszter, és egyszer becsöngetett, hogy tudom-e, mi az a pörköltalap. Mert felhívta az anyukáját egy receptért, mire az anyukája mondta neki, hát kislányom, csinálj egy pörköltalapot. Eszternek fogalma sem volt, mi az. És akkor engem kérdezett. Az édesanyja a maradék pörköltet összekeverte nokedlivel, és jól összesütötte. Ezt akarta Eszter elkészíteni, de nem volt maradék pörköltje, erre mondta neki az anyukája, hát kislányom, csinálj egy pörköltalapot. Na, és akkor megtanítottam ezt Eszternek, el is neveztük Nagy-Kálózy kedvencének. Ezen nagyon sokat nevettünk. De térjünk vissza az illatokra. Falun nevelkedtem, tehát a gyerekkori illatok rengeteget jelentenek, az évszakok illata, a hó, amikor kilépsz a házból, amikor meg-megcsap a tavasz szaga, vagy a földszag, szóval egy csomó minden. Ugye falun nagyon jó egy gyereknek, mert mindenféle állat van, mi is tartottunk állatokat, mint mindenki körülöttünk.

Milyen házban laktatok?
Nekünk sosem volt saját házunk, anyám mindig bérelt valamit. Volt, hogy önálló házat, volt, hogy csak valakinél a mosókonyhát. Az csuda időszak volt, mert egy nyugdíjas állatorvosnál meg a feleségénél béreltük, akiknek nagyobb házuk volt, és hátul, a mosókonyhában laktunk mi, nincs mit szépíteni. Volt egy nagy, világos kert, olyan, amilyen a régi falusi házaknál volt szokás. Két nagy bukszussor, közte fűvel, külön a veteményes, elöl a virágoskert. Aztán jött a gazdasági udvar, ugye ott a tyúkok, egyéb állatok. És akkor hátul a nagykert, a gyümölcsös, meg mindenféle, oda azért már több mindent vetettek. Anyám gondozta a kertet, mert a bácsi már beteg volt, ágyhoz kötött. Ott csodálatosan éreztem magam, mert a néni nagyon szeretett, és nem kellett nekünk mindig a mosókonyhában lenni, hanem elöl volt három szoba, ők a két utcaiban laktak, és a kisszobába télen nekünk be lehetett költözni. De a mosókonyhához is, most már így nevetek rajta, csodálatos emlékek fűznek. Például nagyon szeretem azt az emléket… Szeretem? Hát… Édesanyám mindig előre főzött egy hétre, mert dolgozott egész nap, ezért, amikor hazamentem az iskolából, csak meg kellett melegítenem az ebédet. Egyszer főzött egy hatalmas piros lábossal egy hétre való töltött paprikát. Tudod, a húsgombócok. Nem is kell ahhoz sokszor paprika, csak a húsgombóc, meg az a piros szósz. A mosókonyhában a plafon nem volt bepucolva. Fölülről a padlás földdel le volt fedve, alul pedig csak úgy rámeszelve. Volt egy öreg kandúrunk. Anyám kitette hűlni az asztal közepére a töltött paprikát, és szegény kandúr fönn a padláson pisilt, két deszka között pont belecsurgott a heti töltött paprikába. Anyám szegény, hát azt sem tudta, mit csináljon, sírt, nevetett, fogta, és kivágta az egészet úgy lábasostul az udvarra. Ráadásul új volt az a lábos, egy tízliteres. De szegény kandúrnak nem esett bántódása, nem tehetett róla.

Édesanyádat hogy hívták?
Andrási Viktória.

Hova valósi?
Nagyapám Erdélyből származott. A nagymamámat Bugyi Máriának hívták, ők meg Kunágotán¹ laktak, nagygazdák voltak. De én őt már nem ismertem.

Édesanyád mikor született?
Ó, nem tudom, nem tudom. Nem maradtak meg az iratok. Fiatalon meghalt, tizenvalahányban született. Harminc… majdnem negyvenéves volt már, amikor születtem.

Apádat nem is ismerted?
Nem, őt elvitték az oroszok málenkij robotra,² amikor anyám engem várt. Apám beszélte a szláv nyelveket, és amikor vonultak visszafelé az oroszok, magukkal vitték tolmácsnak, aztán soha többet nem jött vissza. Jöttek olyan hírek, hogy hastífuszjárvány volt a hadifogolytáborban, és abba halt bele. Valami romlott halat kaptak. De azt még tudta, hogy gyereke lesz, vagy tán még azt is, hogy megszülettem, nem tudom. Ha valaki hazajött, akkor hozott onnan híreket, hogy kivel mi történt. Így tudta meg anyám, hogy meghalt.

Apádnak mi volt a foglalkozása?
Kertész volt. Putnoky Móric grófnál volt főkertész.

És hogyhogy beszélt szláv nyelveket?
Hát ott azért Felvidéken könnyű volt.

Anyádnak mi volt a foglalkozása?
Édesanyám, ő dolgozott mindig. Nagyon jól főzött. Pesten is volt cselédlány meg szakácsnő.
Volt egy Horthy-birtok Kunágota mellett, a Vörös Kupa, úgy hívták. Horthy sógoráé, Urbán Péter báróé volt. Ott sokszor volt nagy vendégjárás, vadászatok, lakomák. Egy ilyen lakomára anyám sütötte a rétest. Akkor 16-17 éves lehetett. Másnap hívta a házigazda felesége, és mutatott az asztal alá, hogy amit az urak az asztal alá bedobáltak pénzt, az a magáé, Vicuska, mert azt mondták, hogy ez azé, aki a rétest sütötte. Egész szép summa volt, és akkor azzal a pénzzel jött föl anyám Pestre. Először ezeknél az Urbán báróéknál szolgált, és miután jól főzött, meg hát nagyon rendes volt, kézről kézre adták, szóval nagy keletje volt neki.

Azért jött föl tulajdonképpen Pestre, hogy megkeresse a hozományra valót? Mert ez akkor szokás volt.
Nem, nem, azt hiszem, neki nem jutott eszébe ilyesmi, ahhoz túl intelligens volt. Egyszerűen el akart a faluból szakadni.

Apáddal Pesten ismerkedett meg, vagy akkor, amikor visszament Kunágotára?
Nem. Egy Károlyi grófnő feleségül ment Putnoky Mórichoz, és akkor anyámat mint szobalányt vitte magával a grófnő, apám meg Putnokynál volt főkertész, így ismerkedtek meg. Apám már özvegyember volt. Azért vagyok én Piroska, mert apámnak a fiatalon meghalt feleségét Piroskának hívták, és anyám tiszteletből engem Piroskának nevezett el.

Ezek szerint anyád későn ment férjhez.
Későn, későn. A kor fogalmai szerint mindenképpen.

Mondod anyádról, hogy intelligens volt. A benned lévő szellemi éhséget tőle örökölted?
Valahogy ő születetten intelligens volt. Miután apámat nem ismertem, csak hallomásból tudom, hogy ő is az volt. Egyébként apámra hasonlítok külsőleg, ahogy a fényképek alapján meg tudom ítélni. Ő is nagyon intelligens ember lehetett, meg a szakmájában megbecsült ember, ahogy anyámtól tudom. Nagyon-nagyon hallgatag, szűkszavú ember volt, palócosan beszélt, mert ugye palóc volt. Anyám mesélte viccesen, hogy félévenként egyszer megkérdezte tőle apám: érted-e, kedvesem? Így, hogy árted-e kádvesem? Ő meg mindig értette, hát nem volt miről beszélgetni. Úgyhogy körülbelül így telhettek a napok.

Hány évig éltek együtt?
Fogalmam nincs. Sokáig apám nekem egy fél csizma volt, fölakasztva a spájzban, mert az maradt meg utána, és nagyon pici lába lehetett, ahogyan emlékszem arra a csizmára. Vágyakozva néztem a csizmát, hogy az ott apuka. Mostanában itt volt Pozsonyból egy újságíró, hozott egy könyvet, amiben a Gömörből³ málenkij robotra elhurcoltak szerepelnek, és apám is benne van.

Mi lett avval a csizmával? Megőrizted?
Mikor én eljöttem Pestre, anyám is elköltözött a faluból egy családhoz gyerekekre vigyázni, aztán nem sokkal később meghalt. Minden ilyesmi eltűnt. A bútoraink is, mindenünk. A rokonok nem őrizgettek semmit, ha egyszer már nem voltunk ott. Meg hová vittem volna? A kollégiumba? Talán valahol van néhány fotó apámról. Iszonyatosan hasonlítottam rá. Amikor anyám elvitt Kelemérbe,⁴ ahol apám a parkot csinálta régen, és végigmentünk a falun, az emberek mutogattak rám, hogy nézd, az a Molnár Józsi lánya. Karakterben viszont anyámra ütöttem, csak ő alkatilag teljesen más volt. 175 centi magas, vékony arcú, csodás, sudár nő volt. Magasabb volt apámnál.

Van tőle leveled?
Nem írtunk egymásnak levelet.

Akkor sem, amikor kollégista voltál?
Akkor talán, néha.

És azok megvannak?
Ugyan, drágám, hát hogy? Jössz-mész, vidékre költözöl, innen oda, onnan ide. Ezek úgy tűnnek el, mint a por. Nincs hova tenned, és egyszer csak észreveszed, hogy már nincs körülötted semmi, mert a legszükségesebbel valahova elmenekültél.

Eszedbe sem jutott, hogy márpedig ezt akkor is elviszem magammal? A csizmát.
Hát akkor már játszottam, meg ezernyi dolgom volt. Ilyenekre nem futotta az időből.

Neked fájt kislányként, hogy nincs apukád? Vagy nem foglalkoztál vele?
Gyerekként az ember ezt nem érzékeli. Nálam sokkal idősebb unokatestvérek vettek körül, babusgattak, kézről kézre adtak, tehát hihetetlen szeretetteljes környezetben éltem, nem észleltem az apa hiányát.

Anyádat tegezted, vagy magáztad?
Magáztam. Az én környezetemben mindenki magázta a szüleit. Sőt, a nagynénéimet is magáztam. Később aztán a keresztanyámat tegeztem, de Terus nénjét biztos, hogy magáztam. Nagyon szerettem Terus nénje ölébe bújni. Mindig az ölébe húzott, és akkor ott ültem, arra nagyon emlékszem. Az ő családjával tartom a kapcsolatot.

Anyád mesélt neked apádról?
Körülbelül annyit, amennyit most mondtam.

Többet szó sem volt róla, hogy férjhez menjen?
Nem, nem.

Elhatározta?
Igen. Talán egyszer volt valakije, de akkor már középiskolás voltam, és titkolta előttem, aztán szét is ment az a kapcsolat. Én akkor már kollégiumban éltem Szegeden, és mire hazamentem, már nem volt semmi.

Menjünk vissza még Kunágotára, az ottani emlékeidhez.
Iszonyú fontos, hogy természetközelben éltem, falun. Hogy kert volt, hogy állatok voltak, hogy szinte állandóan, tavasztól őszig, az ember a levegőn volt. Novemberben, amikor hamar sötétedett, anyám adott az állatoknak, aztán behúzódtunk, petróleumlámpa, anyám kukoricát morzsolt, hallgattuk a rádiót. A karácsonyi készülődés felejthetetlen. Anyám lesúrolta a konyhaasztalt, és öntött szaloncukrokat. Ugye mi nem láttunk igazi szaloncukrot, de ő tudott csinálni. Emlékszem, vastag barna cukorlapot öntött ki, téglalap alakút, megtüzesítette a nagykést, és azzal vágta fel egyforma darabokra. Egész évben gyűjtöttük a sztaniolpapírt. Ha netán valakitől kaptunk csokoládét, vagy tudtuk, hogy valaki kapott, akkor elkönyörögtük tőle. Körömmel egyenesítgettük ki, belecsomagoltuk a cukrokat, és úgy akasztottuk a karácsonyfára. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy nem igazi fenyőnk van, hanem egy napraforgószár, amibe bele vannak dugdosva fenyőgallyak. Nyilván nem volt anyámnak pénze még kis fenyőre sem. Egyszer aztán nappali világosságnál észleltem, hogy az egy napraforgószár. De azért ugyanolyan boldogság volt, mintha valódi fenyő lett volna.

Minek neveztétek azt, aki hozta az ajándékokat? Angyalka? Jézuska?
Jézuska. Jézuska volt, amit én nagyon-nagyon sokáig hittem, aztán egyszer, ahogy azt illik, az iskolában a többiek felvilágosítottak. Egy darabig még jajgattam, hogy de nem, mert nálunk igenis a Jézuska hozza. A fiamnak volt egy csodálatos mondása, amikor kezdte kapiskálni ezt az egész Jézuska-dolgot, de ő is nagyon sokáig hitt benne. Azt mondta, na, tudom, hogy a Mikulás az te vagy, meg az apu, de a Jézuskában még nem vagyok biztos. Akkor mondtam neki, hogy tulajdonképpen abban sosem leszel biztos.

Kunágotán volt Mikulás egyébként?
Volt, volt. Nem az én kiskoromban, mert arra nem emlékszem, hanem mikor már nagyobb lány voltam, és az unokatestvéreimnek kezdtek születni a gyerekei, akkor a keresztanyám, Magda néni, akiben erős színészvér zubogott, beöltözött Mikulásnak. Csakhogy elfelejtette kivenni a fülbevalóját. Fehér szakálla volt vattából, vagy nem tudom, miből, és a fülében meg ott lógott a fülbevaló. Ültek a gyerekek, gyanakodva nézték, és az egyik felkiáltott: Magda! Ez a Magda! Hát igen, így járt le a Mikulás. Ennek ellenére szorgalmasan pucoltuk a cipőnket december közeledtével, tettük az ablakba, és mindig találtunk benne ezt-azt, csavart cukrot vagy más apró édességet. Hatalmas telek voltak, és az egyik legkorábbi emlékem, hogy méteres hó esett, és annyira megfagyott a teteje, hogy én az egyik tanyától a másikig a hó tetején el tudtam menni, nem süllyedtem be. Olyan volt, mintha vízen járnék vagy repülnék.
Húsvétkor meg voltak azok a színes nyuszitojások. Fél zacskóval lehetett kapni, kis lapáttal mérték a boltban. Azt hozta a nyuszi, és meg kellett keresni a bokor alatt. Hihetetlen boldogság volt az a kis színes, vacak nyuszitojás. Az is csodás volt húsvétkor, hogy vége volt a télnek. Az ember kilépett a házból, és megcsapta a tavaszszag, a földszag. Reggel még kabátban mentünk iskolába, de délben, amikor jöttünk haza, akkor már meleg volt. Emlékszem, olyan kabátom volt, hogy egyetlen gomb volt középen, a derekamnál. Belebújtam, hátragyűrtem a kabát szárát, és a gombot nem elöl, hanem hátul gomboltam be, mintha valami furcsa jelmezben lennék. Az is nagyon-nagyon fontos volt, hogy kimegy az ember a kertbe, és leszakítja a gyümölcsöt. Azóta sem ettem olyan paradicsomot, amiben a Napnak a szaga benne lett volna. Örülök, hogy falun telt a gyerekkorom, és nem egy városban. Az az igazság, hogy ez azóta is hiányzik. Mindig tervezem, hogy egyszer minden évszakból két hetet úgy igazán megélek. Hogy elmegyek egy időre oda, ahol a tél éppen tél, a tavasz éppen tavasz, és így tovább. A nyár, mondjuk, megvan, de az ősz, az már a színházé. Szeretném, ha ez nem maradna ki végleg az életemből. Hogy aztán sikerül vagy sem, ezt nem tudom.
Állandóan rádiót hallgattunk, azóta is minden hülye sláger szövegét tudom, mert amit a rádió akkor adott, azt én gyerekfejjel szívtam magamba, és akármilyen régi slágert elkezd valaki, azt én ma is végigéneklem. Ezek megmaradnak az ember agyában. De emlékszem a legelső Szabó család⁵-adásra. Akkor még nem tudtuk, hogy abból akkora széria lesz, több évtizedig eltartó. Kinn ültem a mosókonyha előtt, szólt a rádió. Erre nagyon emlékszem. Meg arra, hogy egy másik alkalommal ültem kint, szemben a verandával volt egy kajszibarackfa, és azon a nyáron őrületesen sok gyümölcs volt rajta, anyám nagyon örült, mert akkor azt ő lekvárnak elteszi. Még nem érett be teljesen, tehát nem tudtuk leszedni, és egyszer csak a szemem láttára, hatalmas reccsenéssel kettévált a fa a súlytól, a tehertől, félig elrepedt. Hát én rettentően megrémültem, de csodálatos is volt közben, mintha csoda történt volna. Anyám jött haza szegény, sírt a látványtól, és akkor a szomszédok gyorsan rohantak, a férfiak összenyomták, vasráfokkal összeerősítették, és kérlek szépen, beérett a sok barack. Csak aztán amikor beérett, akkor a felét le kellett vágni a fának.

Hány éves voltál, amikor kitaláltad, hogy márpedig te színésznő leszel?
Amióta csak az eszemet tudom, színész akartam lenni. Volt filmvetítés a faluban hetenként egyszer, tudod, ez régen szokás volt. Vándormozi. Anyám mindig elvitt rá, imádtam, és kérdeztem, kik vannak a filmen. Azok színészek, felelte anyám. Hát akkor én az leszek.

Emlékszel, hogy mi volt a film, amit láttál?
Amire így kapásból emlékszem, képzeld, azok operafilmek voltak. Az Aida Sophia Lorennel, ugye tátogott rá nyilván, de én azt akkor nem tudtam, csak bámultam elbűvölten. Aztán láttam egy Puskin Anyegin operafilmet, arra is nagyon emlékszem.

Ez az ötvenes évek eleje, gondolom, hoztak vonalas filmeket is.
Biztos, de nem rémlik. Ami igazán megmaradt, az az Aida, meg az Anyegin. Emlékszem, az Anyegin végén, amikor már az öregúr felesége a Tatjána, jön Anyegin, és Tatjána becsukja előtte az ajtót, de még elmondja, hogy igen, még most is magát szeretem, de nem csalom meg a férjemet. És becsukja az ajtót. Az ajtó egyik oldalán zokogott Tatjána, a másik oldalán meg Anyegin; szóval ilyen képekre hihetetlenül emlékszem.

Anyád mit mondott, amikor kijelentetted, hogy te színésznő leszel?
Azt mondta, hogy rendben. Aztán később kérdezgette, tudom-e, hogy ez mennyi tanulással jár. Szóval ő komolyan vette a szándékomat, de féltett. Miután nem tudta megállapítani, hogy én ehhez tehetséges vagyok-e vagy sem, azt kérte, legyen valami más, szóval, hogy a papír, tudod, hogy legyen papírom valamiről. Legyen egy szakmám. Mert valahogy érezte, hogy ő nem sokáig fog élni.

Hány éves volt, amikor meghalt?
Ötvenvalahány?

És te hány éves voltál akkor?
Akkor már másodikos főiskolás voltam. 19-20 éves lehettem.

Ha jól számolom, ’52-ben kezdtél iskolába járni. Szeretted? Édesanyádnak volt-e elvárása ezzel kapcsolatban?
Nem, nem, talán azért, mert nem volt velem gond az iskolában. Szerettem iskolába járni. Semmi ódzkodásom nem volt, hiszen olyan könnyedén ment, hogy jóformán tanulnom sem kellett, mert mindent rögtön megjegyeztem. Tudtam írni-olvasni, mire iskolába kerültem, úgyhogy az első évet tulajdonképpen végigunatkoztam. Már az óvodában fölolvastam a vezércikket az óvó néniknek az újságból. Az nagyon meghatározó, hogy kikkel találkozik az ember már az óvodában, az elemiben. Volt egy óvó nénink, aki a szüleivel lakott, csinált nekünk bábszínházat. Paravánt készített, az apja kivágta a papírmasébábokat. Akkoriban erről nem tudtam, de így a mai eszemmel már igen, hogy sok tanárom valamiféle politikai büntetésből került Kunágotára, miközben valójában középiskolai tanári végzettsége volt. Mindegyikük csodálatos ember volt, remek pedagógus, nagy műveltséggel. Úgyhogy fantasztikusan el voltam látva tanárokkal. Hiába faluban nőttem fel, igenis volt kulturális élet. Például ugyanezek a tanárok betanultak színdarabokat, és előadták. Vagy volt egy iparegyesület, annak volt egy műkedvelő csoportja, azok meg népszínműveket játszottak. Ott láttam először a Nem élhetek muzsikaszó nélkült.⁶ Mert ugye télen falun nincs munka, pontosabban reggel meg este elvégzik azt a keveset, ami van, és közben nehezen telik az idő, valamit csak kell csinálni.

Kunágotán mindenkit ismertél?
Ugyan, dehogy. Nagy falu volt az. Két templom, egy református, egy katolikus. Nagy piactér. Két orvosi rendelő, kultúrház. Még egy keskeny nyomtávú kisvasút is volt, ami összekötötte a falu két végét. Az iskola is nagyon nagy volt, koedukált, vegyesen jártunk fiúk-lányok egy osztályba.

Meg vagy keresztelve?
Biztos, nem tudom, sosem esett erről szó. Azt tudom, hogy anyám és a családja katolikusok voltak, de ennyi. Nem foglalkoztam evvel.

Abban a közegben és környezetben, ahol te kisgyerek voltál, mennyire lehetett érezni, hogy az országban diktatúra van?
Annyira emlékszem, hogy volt az úgynevezett padláslesöprés, és akkoriban valamilyen egyablakos kis házat bérelt anyám egy utca végén, és nagyon megbíztak édesanyámban a gazdák, és oda hordták a padlásra hozzánk, amit nem akartak beszolgáltatni. Ugye a Vicuskának úgysincs semmije, nála nem fognak keresni. Aztán egyszer mégiscsak jött egy ilyen végrehajtószerű figura, mert valahogy megneszelték a dolgot. Az az ember körülnézett a házban, és kérdezte: a padláson sincs semmi? Anyám mondta, nincs. De egy gyerek, az dicsekszik, és akkor én büszkén mondtam, hogy jaj, dehogynem! Látszott, hogy a pasas nem akar rosszat, nem akar följelenteni, jóindulatú volt, és rászólt anyámra, hogy fogja be a gyerek száját. Nem tudtam, hogy miért nem szabad mondani. De nem vert meg anyám. Egyébként soha nem vert meg. Ilyesmi szóba sem jött.

Milyen gyakran költöztetek?
Hát elég gyakran. Kétévenként, háromévenként. Laktunk tanyán is, akkor talán elsős vagy másodikos voltam, a tanyáról jártam iskolába. Gyalogolni kellett elég sokat. Télen csak gumicsizmám volt, abba kapcát tekert anyám. Egyszer lefagyott a kisujjam, és emlékszem, valami büdös, barna fagykenőcsöt lehetett kapni a gyógyszertárban, anyám azzal masszírozgatta, és akkor visszajött bele valahogy az élet.

Mondd, mi volt az a foglalkozás, amit kiválasztottál magadnak, hogyha mégsem lehetnél színésznő?
Közgazdasági technikumba jártam Szegeden, hogy szakma legyen a kezemben, ott franciául tanultam, és imádtam a franciatanárt, a Lakner Karcsi bácsit, akit Kekónak becéztünk, mert olaszt is tanított, és mindig mondta, hogy che cosa, che cosa, amiből mi csak annyit értettünk, hogy keko, és ezért Kekó volt a beceneve. Tündéri ember volt. Annyira szerettem, hogy gondoltam, magyar–francia szakra megyek. Hál’ istennek nem kellett, mert rögtön fölvettek a Színművészetire.

Milyen gyakran tudtál hazamenni Szegedről Kunágotára?
Nagyon ritkán. Az egyik Békés megye, a másik Csongrád megye, nagyon messze vannak egymástól.

Mikor voltál életedben először színházban?
Általános iskolás voltam, 12 éves, maximum 13. Kunágotáról mentünk osztálykirándulni Szegedre, és operát néztünk – megint az opera, látod? –, a Faust című operát a Szegedi Nemzetiben.

Az általános iskolában akkor is kellett oroszul tanulni?
Persze, hogy kellett. Aztán ’56-ban nagy garral mindenki kidobta az orosz tankönyvét, és akkor én is ágáltam, hogy hajítsuk ki, de anyám szépen megfogta, azt mondta, nem, nem dobod sehova, nyugi, és eltette. És aztán elővettük…

Anyád mit gondolt a titeket körülvevő világról? Beszélt róla?
Azt azért éreztem, hogy az iskolában nem szabad mondani, amit otthon tapasztalok. Volt rengeteg unokatestvérem, számtalan nagynéném, és ahogy összejött a nagycsalád, másként beszélgettek, mint amit az iskolában, vagy bárhol hallani lehetett. Meg ment a székely himnusz disznóvágás végén, szóval tudtam, hogy a suliban nem szabad ilyesmiről beszélni.

De te nem számítottál osztályidegennek a származásod miatt.
Nem, mert mi nagyon szegények voltunk. Voltak valami rokonok, akiket kuláknak minősítettek – még akkor nem tudtam, mi az, csak hogy kínozták szegényeket –, de hát miután anyám arisztokrata házaknál szolgált, ő tudta, mi a dörgés. És akkor inkább befelé húzódott, nem vett részt semmiben, tehát nem állt az élre. Nyilván élni akart, és engem felnevelni.

Meg tudod fogalmazni, hogy akkor, négyévesen, amikor megláttad Anyegint és Tatjánát az ajtó két oldalán, mit éreztél, és miért gondoltad, hogy ezt jó csinálni?
Nem tudom megfogalmazni, nem tudom, valahogy megmozdult bennem, hogy én vagyok ott. Hogy ezt akarom érezni. A nyugdíjas állatorvoséknak a padlásán rengeteg könyv volt. Az akkor szokásos sorozatok, tudod, Móricz, Jókai, Mikszáth, én ezeket mind végignyaltam a nyári szünetekben. Meg találtam a padláson olyasmiket, mint a régi Est Hármaskönyve, Magyar Úriasszonyok Lapja, Színházi Élet, és versesköteteket. Kosztolányit, akiről fogalmam nem volt, nem tudtam, kicsoda. Nem találtak, egész nap nem találtak, anyám már sírva kerestetett a faluban, én meg ültem a padláson A szegény kisgyermek panaszai fölött. Annyira megfogott a „Mostan színes tintákról álmodom,” ültem ott, zokogtam, és nem jöttem le a padlásról. Észre sem vettem, hogy eltelt egy egész nap. Másodikos vagy harmadikos lehettem. Aztán mikor később tanultuk az iskolában, akkor döbbentem rá, hogy Jézusom, hát én ezt tudom!

Tudtál arról beszélgetni édesanyáddal, ami téged belül mozgatott? A versekről, az élményeidről? Vagy arról, hogy miért vonz a színház?
Nem, nem, nem. Egyrészt ő állandóan dolgozott, másrészt valahogy idegenkedtem ettől. De közben nagy szeretet volt közöttünk, abszolút szabadon hagyott, hadd csináljam azt, amit akarok. Az is igaz, hogy egyszer említettem valakinek, mi a szándékom, és akkor az illető azt mondta, hogy te, színésznő?! Ezután egy darabig titkoltam, nem mertem mondani.

És miért mondta?
Hát mit tudom én, hülye volt!

Amikor én hajtogattam, hogy színésznő akarok lenni, akkor nekem mindenki azt mondta, hogy csúnya vagyok, kicsi és nőietlen.
Nekem is, hogy csúnya vagyok. Kicsi talán nem, de szóval így leoltottak. Hogy mit képzelek én magamról.
Persze voltak jó élményeim. Anyám takarított egy másik orvosházaspárnál is a faluban, és a doktor bácsi észrevette, hogy szeretek olvasni. Imádta a verseket, és néha, amikor a rendelőben nem volt beteg, és éppen ott voltam édesanyámmal, míg anyám dolgozott, Tóth Árpádot olvasott föl nekem. Emlékszem, ahogy olvasta; hogy is van az a Tóth Árpád? Hát újra itt…

A Palace-ban.
Igen, „Hát újra itt. Őszi hegyek közt, Újra rosszkedvűn betegen, Köhécselni a többiek közt, Míg szél üvölt a szirteken. Akik szeretnek, messze vannak, Akit szeretek, messze van…” És sírt a bácsi. Nem értettem, csak éreztem, hogy ez csoda, teljesen odavoltam, könyörögtem, hogy még, még olvasson. Ugyanúgy nem tudtam, ki az a Tóth Árpád, ahogyan Kosztolányiról sem volt árva fogalmam sem. Anyám közben csinálta a dolgát, főzött, takarított. A doktor bácsi felesége is nagyon helyes ember volt, imádták anyámat, nekem meg hagyták, hadd lebzseljek ott.

Neked kellett dolgozni? Csak azért kérdezem, hogy volt-e ilyen, mert bizonyos életkorban azért be kellett szállni. Nagyanyám mindig így mesélte.
Áh! Anyám nem is hagyta volna. Igaz, eleinte próbálkoztam, például akkor egy faluvégi házban laktunk, és föld volt a padló, amit föl kellett mázolni. Egyszer talán anyám kérte, csináljam meg, de látta, hogy annyira nem áll a kezemre, hogy letett róla.

Gondolom, csodabogárnak néztek, mert nem értették, amit te szeretnél. Sokat beszéltél? Cserfes kislány voltál?
Nyilván, biztos, biztos. Például hihetetlenül mozgékony voltam, arra emlékszem, mindig rám szóltak, hogy legalább egyszer nyugodtan menjek végig a gangon, mert olyan hosszú, nyitott gang volt abban a nagy házban az állatorvoséknál, aminek a végén laktunk a mosókonyhában, és akkor vagy cigánykerekezve mentem végig rajta, vagy szökdécselve, szóval képtelen voltam nyugodtan menni. Mindig mozogtam. Anyámnak tulajdonképpen tetszett ez, de azért mondta, csak egyszer menj végig nyugodtan. Meg faltam a betűket, szegény anyám már eldugta a könyveket. Tudod, nappal falun föl vannak polcolva a dunyhák, oda beágyazta a könyvet, mert állandóan csak olvastam volna órákig. Fölmentem a padlásra, és azt reméltem, nem találnak meg.

A beszélgetéseket rögzítette, szerkesztette és a jegyzeteket írta Bíró Kriszta.

Jegyzetek

1 Kunágota: Község az Alföld délkeleti részén, a román határ közelében. Legközelebbi városok: Battonya, Mezőkovácsháza. A település neve az először betelepülő kunokra, és a falu egykori templomának védőszentjére utalhat.
2 Málenkij robot: A magyar történelmi emlékezet részeként megőrződött kifejezés. A második világháború után a szovjetek által megszállt országokból kényszermunkára elhurcoltakkal történt eseménysor magyar nyelvű elnevezése arról a sokak által átélt élményről, amikor a háború borzalmait átvészelt civileket romeltakarításra való hivatkozással elhurcolták a hadifoglyok és külföldi internáltak részére a Szovjetunióban létrehozott táborrendszer (GUPVI) valamelyik munkatáborába. A fegyveres szovjet katonák a fogolylétszámot kipótolandó összefogdostak civileket is, bárkit, akit az utcákon, gyárakban vagy a kórházakban találtak.
3 Gömör és Kis-Hont vármegye: Közigazgatási egység a Magyar Királyság területén 1802-től kezdve, amikor Gömör vármegye egyesült Kis-Hont kerülettel. Területén jelenleg Szlovákia és Magyarország osztozik.
4 Kelemér: Község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Putnoki járásban.
5 A Szabó család a Magyar Rádióban 48 éven át hallható rádiós szappanopera volt. 1959. június 30-tól 2007. május 21-ig 2500 rész készült.
6 Móricz Zsigmond regénye, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül 1916-ban jelent meg.

Molnár Piroska: Kvittek vagyunk. Beszélgetőtárs Bíró Kriszta 
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
208 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft