Benyák Zoltán: Képtelen történet (részlet)

Posted on 2020. október 18. vasárnap Szerző:

0


A lány nagyjából tízéves lehetett. Könnyű nyári ruhát viselt, vajszínűt, bordó virágmintával. Olda-lán zsömleszínű fonáltáska, kéthüvelyknyi széles pánttal. A haja vállig ért, a szeme egyáltalán nem megszeppentségről árulkodott, inkább dacról és akaratosságról…
– Maga lenne a mesés fickó?
… na és talán szemtelenségről.
– Én vagyok.
– Hm.
– Nem ilyet vártál?
– Nem tudom, mit vártam. Azok után, ami odakint van… – Fejével az ablakon túli világ felé intett.
Félix idegesítően felröhögött, és csapdosott gránitszár-nyával.
– Na, végre helyretesz valaki, Max! Legfőbb ideje volt! Én mondom, legfőbb ideje!
Max, megelégelve a kéretlen károgást, egy söprűvel kihes-segette a szobából a vízköpőt. Mikor a mocskoscsőrű madár kirepült, becsukta utána az ablakot, kirekesztve a világot.
Megkönnyebbülten sóhajtott.
– Fura egy szerzet ez – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Ha tudnád, mennyire. De most, hogy elment, végre tudunk beszélgetni.
A történetíró az asztalához ültette a lányt. Mivel nem volt másik széke, könyvekből emelt egy hatvan-hetven centiméter magas kupacot, és párnát dobott a tetejére.
– Canterbury mesék – olvasgatta a lány a könyvek gerincét. – A sátán kutyája. A kincses sziget.
– A legjobb ülőalkalmatosság. Első kiadások mind. Ilyen drága széken még sosem ültél.
A lány sóhajtott, majd lehuppant a könyvszékre.
– Gondolom, tudja, ki vagyok – mondta. Gyerekhangja volt, de már akadt benne némi zönge a tinikor kérlelhetetlen önfejűségéből.
Az író a homlokát dörgölte, tanácstalanul hümmögött, majd kibökte:
– Sajnálom, de nem.
– Moira – próbált a lány segíteni.
– Igeeen…
– A Bíbor város. Az egyik írásából. Emlékszik?
– Naná – vágta rá a szófaragó. Az emlékei olyan ködösek voltak, akár egy erdei tisztás egy tündérmesében. A Bíbor városra emlékezett, bár az egyes részletek belevesztek abba a ködbe.
A lány elhúzta a száját.
– Mi volt az első bekezdésben? – szegezte a férfinak a kérdést, a szitán átlátók bizonyosságával.
– Több száz történetet írtam. Némelyik tíz, mások több száz oldalasak. Túl sok a szereplő, a helyszín, a név, és én bevallom, hogy…
– Hagyja csak. Én voltam a naiv, hogy azt hittem, fontosabb voltam, mint a szörnyetegek, a túlvilági rémek, akiket kieszelt. Elvégre csak egy egyszerű lány voltam, akiről alig pár oldalt hordott össze, és úgy jellemezte: „csípős nyelvű, de legalább pökhendi libácska.”
– Óh! – Az író a könyvespolca felé sandított, pedig tudta, hogy ott csak mások könyveit tartja. A sajátjaitól szeretett tisztes távolságot tartani.
– Ne fáradjon! Nem kell leellenőriznie – jegyezte meg a lány. – Pontosan idéztem. Tuti. Elvégre az én történetem, még akkor is, ha maga gépelte le. Remélem, nem baj, ha nem nevezem írásművészetnek a kopácsolását.
– Neeem.
Az ablakon túl az égbolt halványvörös színű volt, de annyira, hogy a látványtól még egy kódexen dolgozó szentképfestőnek is felfordult volna a gyomra. A felhőket mintha sablonnal öntötték volna, nélkülöztek minden kellemes kaotikusságot, amit csak a természet ötölhet ki. A nap aranysárga érméje vízszintesen haladt a horizonton jobbról balra, a távoli dombok hulláma egyenletes volt, akár egy alvó óriás szívdobbanásai.
– Szóval, Moira? Mi is a családneved?
– Nincs olyanom. Azt nem találta ki.
– Jellemző rám.
– Gondolom, nem volt szükség rá. Végül is, csak egy csípős nyelvű, pökhendi libácska vagyok. Így írt meg, bár az ilyen jelzőket talán nem kellene halmozni.
– Olykor márpedig muszáj.
– Hagyjuk – intette le a lány. – Maga pedig?
– Max.
– Azt tudom. De mi a maga családneve?
A mesemondó a homlokát ráncolta.
– Nem ugrik be. Biztos nem fontos.
– Talán valóban nem az. – A lány keresztbevetette a lábát, mint egy igazi díva. – Sokkal fontosabb lenne megállapítanunk, hogy valóban maga-e az, akinek mondja magát.
– Ki más lennék?
– Vannak kételyeim. Az is lehet, hogy maga nem a neves szófaragó, hanem csupán egy történet szereplője. Éppen olyan kitalált, mint én.
– Biztosíthatlak, hogy nem így van.
– Útban idefelé, ami, megjegyzem, külön történetet érdemelne, láttam furcsa dolgokat. Egy iskola-buszt, aminek a kipufogójából vattacukrot pöfékelt… Egy Tigris tankot, ami ágyújával szétlőtt egy emlékművet, aztán a katonák kiszálltak, újra felépítették, majd megint szétlőtték.
– Utálom azt a helyet. Gyerekkori szavalóversenyek helyszíne.
– Akárhogy is, itt bárki lehet bármi, és bármi válhat bárkivé.
– Ezt biztos így akartad mondani?
– Bizonyítsa be, hogy maga a mesemondó Max!
Max hátradőlt a székén, feljebb pöckölte a fején a puhakalapot, ahogy Sam Spade, a kedvenc magánkopója tette a legjobb regények legjobb jeleneteiben.
– Mire gondol, kishölgyem?
– Ha maga Max, szócsavaró szófacsaró, akkor mutassa meg, mit tud! Kapja meg a tollat, és írjon nekem valamit, ami valóra válik!
– Nem elég, ha azt mondom, hogy én vagyok?
– Ugyan már! Fogja a tollat!
Max kihúzott egy papírfecnit a ballonkabátja zsebéből, kisimította a gyűrődéseit, és az asztalra rakta.
– Várjon! Akármit nem ér írni. Én mondom meg, hogy mi legyen az.
– Rendben – vont vállat Max, azok fölényével, akik bármit papírra tudnak vetni.
– Egy kávés-mascarponés desszert legyen, fodros csíkokba csavart csokiöntettel, és egy szem meggyel a tetején.
A toll sercegve karcolta a papírt, mint a véső a követ. A betűk íve úgy kanyargott, akár a ceruzarajz gondosan megformált idomai. Egy perc volt az egész, nem több.

A fehér krém, a sötét piskóta ízgyönyörben fonódott össze. Rétegről rétegre, az egyik folyton a másik fölé akart kerekedni. A torta csúcsán, a csokimezőn egy magányos meggyszem trónolt, uralva a páratlan ízt, mintha maga teremtette volna az alant épülő finomságot.

Benyák Zoltán

– Kész! – nézett fel Max. – Ott van a széked mellett.
Moira lenézett. Karnyújtásnyira, a könyvkupac mellett egy talpas kristálykehelyben ott volt a desszert.
Felvette, az ölébe fogta, majd a meggyszemet kicsit végig-cibálva a mascarpone-hegyen, a szájába dobta a gyü-mölcsöt.
– Pont ilyennek akartam – cuppantotta. – Nos! Max úr. Valóban maga az. Most már elmondhatom, miért is tettem meg egy ilyen hosszú utat.

A kiadó engedélyével

Benyák Zoltán: Képtelen történet
Főnix Könyvműhely, Budapest, 2020