Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába (részlet)

Posted on 2020. október 17. szombat Szerző:

0


És az élet (nem) megy tovább…
Utószó

„Mikor ezt írtam, tiszta volt az ég…” Amikor ezt a könyvet írni kezdtem, egy évvel ezelőtt, a fenyegető jövő kilátásait mérlegelve sürgettem politikai és erkölcsfilozófiánk alapelveinek újragondolását. Azonban embertársaim lélegzetvételétől akkor még nem kellett tartanom. Még nem zárkóztunk el egymás elől, legalábbis nem a szó fizikai értelmében. Az utcák nem néptelenedtek el, kormányaink még nem követeltek különleges felhatalmazást rendkívüli intézkedésekhez, a láthatatlan ellenség még nem csapott le ránk. Amikor a jövőt féltettük, nem a puszta túlélésért reszkettünk – tavaly. Azután elkezdődött a huszonegyedik század.

A koronavírus szinte egyik pillanatról a másikra elérte, amit a zöldek évtizedek óta követelnek: drasztikusan lecsökkentette az országok és földrészek közötti forgalmat, és átmenetileg véget vetett a természet tűrőképességét feszegető növekedésnek a gazdaságban. Kormányoknak és kormányzottaknak életükben először azon kellett elgondolkodniuk, hogy mi az, ami nélkülözhető, s nem azon, hogy mi az, ami még eladható és megvásárolható. Márpedig nem egyszeri balesetről van szó, régóta hangoztatott előrejelzések váltak valóra, és a most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-vissza térnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, Új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorúságos életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet. De hiába is képzelnének, mert a lázadás a technológia fegyelme, a növekedésre alapított gazdaság kényszerűségei ellen tragédiát okozna: törékeny és viszonylagos társadalmi békénk nyomban felborulna. A rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja, ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.

A tragédia nem üres fenyegetés, az is lehet, hogy már javában zajlik. Azonban ugyanúgy vezethet megtisztuláshoz (katarzis), mint összeomláshoz, vagy talán mindkettő elodázható, és akkor nem tragédiáról beszélünk, hanem szomorújátékról: a kilátástalan végzettel csatázó hős szenvedéseiről. Mindez rajtunk, ma élő embereken múlik. Nehéz döntések előtt állunk, és ki sem térhetünk előlük: sorsot választ az is, aki tétlen marad. A következmények pedig visszafordíthatatlanok. Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük.

Az elodázás forgatókönyve: az államok és a bankok minden pénzü(n)ket beleölik a termelés/fogyasztás felpörgetésébe. Ez újabb és újabb ökológiai akadályokba ütközik (a megújuló járványokkal kapcsolatos többletköltségek, nyersanyagok szűkössége, a világ elszennyeződése, terméskiesés a talajpusztulás és a klímaváltozás következtében stb.), így a növekedés hasznát egyre inkább meghaladják azok a járulékos költségek, amelyeket dehogyis akarnak szegény, gyengélkedő gazdasággal megfizettetni. Fizetnek tehát az adófizetők, s fizetnek az emberek az egészségükkel, a romló életkörülményeikkel és emberi jogaikkal – mert ne legyenek kétségeink, fizetési hajlandóságunkat a kormányok egyre kíméletlenebb eszközökkel fogják biztosítani. Erőfeszítéseik nem is lesznek hiábavalóak: a gazdaság ismét virulni fog – egy egyre betegebb világban. A jövedelem fő forrása azonban nem az új hozzáadott érték lesz, hiszen már egy jó ideje nem az, hanem a rohamosan amortizálódó természeti és társadalmi tőke, és ennek látványos jeleit egyre nehezebb lesz letagadni.

Az összeomlásnak nincs forgatókönyve, se nyertesei, a valószínűsége azonban nem elhanyagolható, ha belegondolunk, milyen kibékíthetetlen ellentétek fordítják szembe egymással a szereplőket, és mennyire sérülékenyek azok az intézmények, amelyek jól-rosszul közvetíteni próbálnak köztük. Egyvalami biztosan nem folytatható: ezentúl nem használhatjuk úgy a láncfűrészt, mintha az fejsze volna, a szuperszonikus repülőgépet, mintha vitorláshajó volna. Ha továbbra sem leszünk képesek megérteni azt, amit tudunk, azaz erkölcsi gondolkodásunk nem éri utol a technológiánkat, akkor belátható időn belül eltűnnek bolygónkról az emberhez méltó élet elemi feltételei. Félreértés ne essék, ezek kulturális feltételek – a természet pusztulása csak indikátora a gyászos folyamatnak.

A papírforma azonban ad némi esélyt a katarzisnak is. Miért ne tudnánk ezúttal is rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz, mint tették a jégkorszakot túlélő őseink, s azóta minden sikeres civilizáció? Kiderülne például, hogy ha a régiók és országok maguk igyekeznének előállítani legalább az alapvető közszükségleti cikkeket – mindenekelőtt az élelmiszert –, a kényszerű utazgatásra nem lenne szükség, ellenben rengeteg munkaalkalom keletkezne a világban, ennek a ténynek valamennyi gazdaságélénkítő hatásával. (Amúgy épp elég munka várna ma is szorgalmas, jószívű emberekre, csak nem rentábilis, hogy elvégezzük őket.) Hogy közben a monetáris szféra részesedése, a várható tőkehozam lecsökkenne, a nagyhatalmú járműipar és az egész logisztikai ágazat pedig egy kicsit tönkremenne? Hát igen. Ezzel szemben a reálgazdaságnak egészében véve kifejezetten jót tenne, ha megszabadulna a globalizáció által főbüntetésként rámért növekedési kényszertől, valamint a hatékonysági hajsza mellékhatásaitól: a monokultúráktól, a rossz minőségtől, a kezelhetetlen hulladékok és káros kibocsátások növekvő tömegétől, a túlzott digitalizációtól. Idővel az is kiderülne, hogy teljesítmény címén nem azt kellene mérni, amit az újratermelési folyamat során elhasználunk (anyagban, energiában, emberi életben), hanem amit hozzáteszünk a világhoz. És akkor föltalálhatnánk a valóban gazdaságos – azaz takarékos – gazdaságot.

Eközben az emberek százmilliói, akiket a szegénység vagy a gazdagság idáig arra kényszerített, hogy egyik kontinensről a másikra vándoroljanak megélhetést keresve, vagy épp azért, hogy megszabaduljanak a pénzüktől és a szabadidejüktől, felfedeznének egy kisebb világot, amit a magukénak mondhatnak és otthonossá tehetnek; egy világot, aminek nem fogyasztói, hanem alkotói, benne társakat, akik nem versenytársaik. Végül, hogy ezekkel szót érthessenek és együtt tudjanak működni, kénytelenek lennének helyreállítani a politika eredeti értelmét: a békés egyet-nem-értés kultúráját. Könyvemben egy ilyen kísérlet mellett szóló érveket igyekeztem bemutatni.

Helyreállítani azonban csak azt lehet, aminek ismerjük a helyét. Az emberek kezdenek ébredezni. Nem a Földet akarják megmenteni, hanem a saját földjüket. Az életüket. Vagy azt, amit az életük értelmének gondolnak. Látják, hogy a haladás diadalútja nem oda vezetett, ahová készültek. Hogy amit jólétnek neveznek, példátlan kiszolgáltatottság a technológia rendjének, a gazdaság kérlelhetetlen logikájának. Hogy értelmes munkára, egészséges környezetre, biztonságos megélhetésre az eddig járt úton többé nincs kilátás. Változást szeretnének, azonban tapasztalniuk kell, hogy a kezdeményezés kicsúszott a kezükből. Ezért, ha nem akarják beérni forró hangulatú tüntetésekkel, lelkes petíciókkal és jámbor zöld utópiákkal, a legkomolyabban számot kell vetniük a változások útjában álló három súlyos akadállyal.

Először, hogy soha az emberiség történetében nem összpontosult még ilyen szűk körben a fegyveres, információs és pénzügyi hatalom. Akik képesek lennének végrehajtani a globális léptékű változásokat, azok e hatalom egymással is halálos játszmát folytató birtokosai, ők a legkevésbé érdekeltek abban, hogy ezt megtegyék. Továbbra is gátlástalanul fogják feláldozni az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeit uralmuk fenntartása érdekében. Bármit megtehetnek, és meg is tesznek mindent, hogy elhitessék, eljárásaik szükségszerűek, a megkövetelt áldozatok elkerülhetetlenek. A globális politikai színtereken ezek az erők legyőzhetetlenek: a rendszer logikája őket igazolja. Vazallusaiknak a jövő nem sok jót ígér: a Selyem-út a szerencsétlen ujgurok földjén át vezet. Aki szabadulni szeretne a technológiai-gazdasági világrend zsarnoki hatalmától, annak a jövőt más rendszerben kell elgondolnia.

Másodszor, hogy talán egyetlen ország sincs, se gazdag, se szegény, amelynek lakói többségükben ne lennének döbbenetesen tájékozatlanok a körülöttük zajló, földtörténeti léptékű változások valóságos természetét illetően. Kedves Olvasó, egy töredék kisebbséghez tartozol: honfitársaid nem akarnak szembenézni a helyzetükkel, mert elhitették velük, hogy úgysem tudnának rajta változtatni, s jobban teszik, ha átengedik sorsuk intézését a hatalom és a tudás birtokosainak. Ez persze, mindig így volt: egy uralom addig tartható fenn, ameddig rendjét az alattvalók szükségszerűnek vélik. Arra azonban még nem volt példa, hogy ilyen sikeresen rejtsék el előlük a saját személyes életük mindennapos valóságát. Hogy az elektronikus tudatipar függőségében élő nemzedék bármit is elérhessen, előbb haza kell térniük. Amit ökológiai politikának nevezünk, azzal az exodussal kezdődik, amely kihozza őket a digitális rabszolgaság Egyiptomából.

Harmadszor, hogy a globalizáció nem azt jelenti, mintha az európai felvilágosodás szellemi vívmányai terjedtek volna el az egész világon. Tudományos-technológiai eredményeink terjedtek csak el, amelyek most félelmetes erőt kölcsönöznek a szabadság ellenségeinek. Soha – talán az 1939 és 1941 közötti rövid periódus kivételével – nem állt ilyen rosszul az emberiség ügye. Soha nem rendelkeztek még elnyomó, kegyetlen diktatúrák ilyen mindenre kiterjedő hatalommal ilyen hatalmas embertömegek fölött – a világ nagyobbik része fölött. Bármit is gondoljunk a nyugati demokráciáról, tudnunk kell, hogy nyíltan beszélni a globális ökológiai katasztrófa társadalmi okairól és következményeiről szinte csak ezekben az országokban szokás: Európában és egy sor egykori angol gyarmaton. A globalizáció igazi kárvallottjai Afrikában vagy Ázsiában valószínűleg nincsenek többé abban a helyzetben, hogy maguk kezdeményezzenek. Az európai lelkiismeret lázadása azonban reményt nyújthat, példát mutathat a többi kontinensnek is.

Lányi András

Az igazán nagy változások a történelemben mindig észrevétlenül mentek végbe (és a változás útjában álló súlyos akadályok láttán ma ez az egyetlen, amiben bízhatunk). Előbb a próféták és apostolok szavai által, akiket esetleg megköveznek vagy kigúnyolnak képtelen nézeteikért. Azután az emberek szívében. Később a kisebb-nagyobb közösségek mindennapjaiban. Az elnyomó rendszereket nem szokás megdönteni. Hogyha fegyveres erőszak végez velük, bukásukat rendszerint még szörnyűbb elnyomás követi. A jövő nem ezekből a véres rögtönzésekből születik, hanem a szabadság kicsiny körei kezdenek tágulni, míg végül összeérnek. Rendszert alkotnak, amilyenre senki se számított. Annyira földhözragadtak, hogy el sem lehet tiporni őket.

Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába.
Kezdő halódóknak

Ökoetika sorozat
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020