Ha már kiállsz beszélni, csináld jól | Medgyes Péter: Milyen a jó előadó?

Paddington |

Medgyes Péter angoltanár, tanárnemzedékek oktatója, diplomata és olyan előadó, akit sokszor és sok helyre hívtak, hogy (amint kissé szarkasz-tikusan maga fogalmaz) szónokoljon. Ki más írhatott volna Milyen a jó előadó? címmel könyvet, mint az, akinek az ELTÉ-n este 6-kor kezdődő előadása miatt még a neonarmatúrákról is lógtunk (csillár nem volt) minden héten, boldogult angol szakos koromban.
Péter nemcsak tanárom volt, hanem később kol-légám is, így két különböző szerepben is volt alkalmam megtapasztalni felkészültségét és tudá-sát. Az új könyv megjelentése kapcsán beszélgettem vele kedvcsinálóként, talán kicsit kiegészítve, de nem újra elmondva a leírtakat. A kötetben a szerző tegeződik olvasóival (mert ma ez a trend, mondja), ám az interjú nem ezért készült tegeződve, hanem régi ismeretségünkre, sőt barátságunkra való tekintettel.

A könyvben beszélsz arról, hogy a jó előadó a hallgatóság ismeretében tervezi meg a mondókáját. Nyilván ugyanígy azt is elképzelted, hogy kik lesznek ennek a könyvnek az olvasói. Kik ők?
Először azt mondanám el, hogy ki nem. Az a potenciális olvasó biztosan nem lebegett a szemem előtt, aki azt gondolja magáról, hogy ő annyira remek előadó, hogy ebben a műfajban nem lehet semmi újat mondani neki. A könyvet elsősorban fiatal, kezdő előadóknak írtam, de az olyan rutinosaknak is, akik úgy gondolják, hogy jó pap holtig tanul. Saját pályámból adódóan az egyetemi vagy konferencia-előadóknak tudok inkább segíteni. Fogalmam sincs arról, hogy például hogyan kell jól szónokolnia a templomi szószékről egy papnak, ahogy azt sem tudom, hogy egy politikus hogyan tarthat jó politikai beszédet. Ennek ellenére létezik egy legkisebb közös többszörös, ami minden előadó számára hasznos lehet, így tulajdonképpen mindenkihez szólok, aki veszi a bátorságot, hogy fölálljon a dobogóra, és öt, tíz, száz vagy tízezer ember előtt valamiféle előadást tartson.

Én bizony azért is szoktam konferenciákra járni, hogy jó előadókra vadásszak, mivel évente, kétévente magam is szervezek ilyen eseményeket. A könyvet olvasva azon gondolkodtam, hasznos lehet-e az, amit írtál, konferenciák szervezőinek is.
Szerencsés vagyok, sosem szerveztem konferenciát. Bár többször megkértek rá, ezt a feladatot mindig szerencsétlen kollégáimnak adtam át. Előadóként a konferenciaszervezők mindig arra kérnek, hogy mielőbb küldjem el az előadásom absztraktját, mert az alapján tudnak elhelyezni a programban. (A jó absztrakt születéséről és formátumáról részletesen is szó esik a kötetben, így erre az interjúban nem tértünk ki. – A szerk.) Ha pedig az absztraktot elfogadták, tartanom kell magam ahhoz, amit leírtam, mert egyébként becsapom a közönséget.

Az absztrakt fontossága mellett sokat beszélsz arról is, hogy milyen fontos megtervezni, elpróbálni azt, amit mondani akarsz az előadásodon. Azon gondolkodtam el, hogy egyrészt hányan csinálják ezt valóban így, másrészt mennyire lustul el valaki, ha már nagyon rutinos.
Rettenetesen el lehet lustulni. Vannak a kezdő előadók, akik mindent elkövetnek, hogy az előadásuk sikeres legyen. Persze náluk a lámpaláz is erősebben jelentkezik, mint annál, aki naponta feláll a pódiumra. De amilyen nagy előny a rutin, ugyanannyira nagy hátrány is lehet, mert nagyképűséget okozhat. A rutinos előadó egyfelől úgy érzi, hogy ennek a témának én szakavatott ismerője vagyok, így az a sok ember, aki beült az előadásomra, úgy fogja nyelni a szavaimat, mint a ló az abrakot. Másrészt a rutinos előadó sokszor a nagyképűség bűnébe esik, úgy gondolja, hogy az ő nagy tudása eleve lehengerlő, pláne akkor, ha ez verbális adottsággal is párosul. Ez különösen az anyanyelvükön előadókra jellemző. Ilyenkor előfordul, hogy verbalitásba torkollik az egész, az előadó azon élvezkedik, hogy milyen fantasztikusan birtokolja az anyanyelvét, amit úgy lehet elkerülni, hogy az előadó a tervezés és az előadás megtartása közötti megformálási szakaszt nem ugorja át. Ez nagyon fontos, mert ekkor ölt ténylegesen testet az, amit a tervezés során elképzelt. (A jó megformálásról szintén részletesen olvashatnak a kötetben. – A szerk.)

Az online könyvbemutatón megkérdeztem, mit teszel, ha a közönség egy része üveges szemekkel bámul rád. Olyan hallgatóságra gondoltam, amelyikről tudod, hogy nagyon eltérő a nyelvismeretük – velem ez gyakran előfordul –, és szeretnéd, ha mindenki élvezné az előadást. Hogyan tudod segíteni azt, akiről tudod, hogy gyengébben érti a beszélt nyelvet, mondjuk az angolt?
Induljunk ki abból, hogy az előadó nyelvtudása jobb, mint az átlagos hallgatóé. Ez persze nem mindig igaz, mert egy nemzetközi konferencián a hallgatóság soraiban angol anyanyelvűek is lehetnek, akik minden bizonnyal nálam jobban tudnak angolul. Fontos előre tájékozódni arról, hogy a teremben zöldfülűek ülnek-e vagy hozzám hasonló felkészültségű szakemberek. Ugyanígy előre tájékozódnom kell a nyelvtudásukról is. Ebben az esetben a már korábban említett megformálás szakaszában meg tudom választani, hogy milyen szavakat, kifejezéseket használok majd, hogy ne tegyek bele olyan idiómákat, amilyenekkel a hallgatóság nem fog tudni megbirkózni. Ehhez a szervezőktől a lehető legtöbb előzetes információt kell kinyernem, és annak megfelelően kell az előadásomat megszövegeznem. Sokan követik el azt a – szerintem – halálos bűnt, hogy írott szöveget olvasnak fel. (További halálos bűnöket is felsorol Péter a könyvben. – A szerk.) Nem csak azért bűn ez, mert az írott szöveg szóban sokszor érthetetlenné válik, hanem azért is, mert felmerül a hallgatóban, hogy minek is ment el az előadásra, miért nem olvasta el inkább otthon a szöveget. Hozzáteszem, nem vagyok ab ovo a felolvasott előadások ellensége, ha valaki úgy írja meg az előadását, például egy esszét, hogy az élvezhető legyen. Csakhogy nem ez a jellemző. Arról, hogy a kivetített diák (slide-ok) mekkora áldást, de átkot is jelenthetnek, sokat írtam a könyvben. Arról viszont nem szóltam, milyen idegesítő, amikor száz ember emeli fel a telefonját a teremben, hogy lefotózza a diákat. Ez sokszor meg is akasztja az előadást.

• Olvass bele!

Arról írsz, hogy nem anyanyelvű beszélőként mindig hátrányban vagy azokkal szemben, akiknek az angol az anyanyelve. De mi van akkor, amikor a szakma bizonyos kifejezéseinek nincs magyar megfelelője? Nekem emiatt sokszor nehezebb magyarul előadást tartani.
Ez a probléma rendszeresen felmerül, ha az ember nem a tudomány első számú nyelvén, azaz angolul tart előadást. Számos olyan kifejezés van, aminek az ember anyanyelvén nincs megfelelője. Ha nem tudsz kitalálni rá egy magyar kifejezést, és azt közkeletűvé is tenni, akkor meg kell magyarázni, és onnantól kezdve az eredeti kifejezést használni. Sok ilyen magyarítás sikerült már, például a libegő, a szögletrúgás vagy a les. Lehet, hogy lustaságból nem találjuk ki a magyar megfelelőt. Járulékos kérdés az is, hogy hogyan ejtsem ki ezeket a szavakat: a „rendes” angol kiejtés nagyképűnek hangzik, ha viszont magyarosan ejtem ki, azt fogják mondani, hogy ez a Medgyes nem tud angolul.

Bemutatsz a könyvben olyan példákat, amelyekben az előadó kitalált valami zseniális, emlékezetes ötletet. Én Klein Sándor egyik előadásán találkoztam ilyennel, a résztvevők bő tíz év után is emlékeznek arra, amit ott csinált. Hányszor lehet egy bon mot-t elsütni?
Van egy előadásom, amit legalább százszor tartottam meg nagyon sokfelé a világon. Meghívnak, akik hallották ezt az előadást. Ha ugyanazt akarják, elmegyek, és megtartom gyakorlatilag szó szerint ugyanazt, mert egy újszülöttnek minden vicc új. Nyilvántartom viszont, hogy hol milyen előadást tartottam, nehogy előforduljon, hogy ugyanannak a hallgatóságnak még egyszer ugyanazt nyújtom. Ha egy színész el tudja játszani ötszázszor a Hamletet, mert mindig új a közönség, miért ne adhatná elő az ember ugyanazt a remek ötletet többször is? Hiszen a közönség változik. Lehet, hogy lesz egy-két olyan hallgatóm, aki azt mondja majd, hogy ezt egyszer már láttuk, de ez nem akkora baj.

Azt írod, a presentation szóban azért van az ajándék jelentésű present szó, mert a jó előadás ajándék a közönségnek. De mennyire fontos a present igei jelentése, vagyis hogy az előadó jelen van?
Erre nem tértem ki, de jogos a felvetés. Nemcsak a hallgatóságnak, az előadónak is jelen kell lennie. A hallgatósággal állandó kapcsolatot kell tartania, neki a hic et nunc a legfontosabb. Hogy ezt hogyan lehet elérni, leírtam a könyvben. A közönségnek éreznie kell, hogy az előadó itt van velünk, maga is élvezi, amit csinál, és ez átragad a közönségre is. Ez az optimális forgatókönyv, ami persze nem mindig és mindenkinél sikerül, de minden lelkiismeretes előadó erről álmodik.

Írsz arról, hogy a jó előadáshoz az előadónak a flow állapotába kell kerülnie. Ehhez viszont az kell, hogy a feladat kihívást jelentsen, de ne legyen túl nehéz. Mikor kell elkezdeni tanítani és tanulni, hogy ember jó előadó legyen?
Magyarországon ma úgy gondolják, hogy mindenkiből, aki sokat gyakorol, jó előadó lesz. Ez a felfogás igazságtalan a jövendő előadókkal szemben. Miért kéne élesben, a pódiumon, a saját kárukon, kínos helyzetekből tanulva rájönniük, hogy hogyan kell jó előadást tartani. Ha egyáltalán rá fognak jönni – ami egyáltalán nem biztos. Miért nem lehet ezt megtanítani nekik már iskolás vagy egyetemista korukban? Meg kell tanulnia kifejezni magát már egy gyereknek is, megszokni, hogy hogyan kell kiállni emberek elé.

Februárban adtad le a kéziratot. Ennyi idő után újraolvasva van-e valami, ami kimaradt belőle, amit a könyv második kiadásához hozzátennél?
Nem írtam, bár fontos lenne, a reflection fontosságáról írni, ami megint nehezen lefordítható szó. Miután a pódiumról lelépett, nem ártana, ha az előadó egy kicsit magába szállna, és számot vetne azzal, hogy mi az, ami baromi jól sikerült, és mi az, ami nem. Nagyon sok előadó ugyanis nem tűnődik el a saját erényein és hibáin. Hiszek abban, hogy a jó előadó kellőképpen önkritikus, meg tudja ítélni, hogy az előadása miért volt jó vagy rossz. Nem feltétlenül kell a pofonért házhoz menni, és külső véleményt kérni, főleg azért, mert ez ritkán őszinte, az emberek udvariasak, nem fogják a szemedbe mondani, ha nem tetszett.
A másik, amit hiányolok a könyvemből, az olyan előadások említése, amelyeket valamilyen online fórumon tartunk. Ez most, hogy márciusban megváltozott a világ a koronavírus miatt, különösen aktuális, de jelen volt korábban is. Feltétlenül írnék egy külön fejezetet, hogy manapság nem feltétlenül élők az előadások. Ennek borzalmas hátrányai vannak, de van előnye is. Webináriumot például én még nem vállaltam, mert túl sok minden látszik a képernyőn, ami eltereli az előadó figyelmét, ha nincs moderátor. Ugyanakkor nagyon sok ember nem engedheti meg magának, hogy elutazzon, csak azért, hogy meghallgasson egy előadást. Az online előadások azok számára is hozzáférhetők, akik időben vagy pénzben nem engedhetik meg maguknak a személyes jelenlétet. Lehet, hogy rábeszélem a kiadót, hogy kínáljunk egy ilyen fejezetet bónuszként azoknak, akik e-könyvben vásárolják meg a könyvemet.

Medgyes Péter: Milyen a jó előadó?
Corvina, Budapest, 2020
144 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 1992 Ft,
e-könyv változat 1799 Ft
ISBN 978 963 136 6815 (papír),
ISBN 978 963 136 6969 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sajnálatos tény, hogy kevés a jó előadó. Így volt ez régen, és így van ma is. Ugyan ki ne ült volna végig zsibbasztóan unalmas iskolai vagy egyetemi előadást, ne bóbiskolt volna el egy-egy konferencián? Én azonban inkább az ellen-példákból indulok ki: a sikeres előadók műhelytitkaiba kalauzolom el az olvasót, akik magvas gondolataikat képesek közérthető és szórakoztató formában közvetíteni. Ez persze magyarul sem megy egykönnyen, ha pedig idegen nyelven kell előadni, pláne nem. Ám meggyőződésem, hogy jó előadó bárkiből lehet. Hogy hogyan? Receptekkel ugyan nem tudok szolgálni, de hasznos ötletekkel igen. – Medgyes Péter