Gyere velem a szekrénybe, ahol senki se lát | George Orwell: 1984 / Szeged

Tóth Anett |

Menekültekkel zsúfolt hajók sodródnak kiszolgál-tatottan a tengeren, bennük halott gyerekekkel. Nem tudni, mi az igazság, a híreket naponta újra-írják, hazudnak. A férfiak és nők közötti kapcsolat egyetlen és kizárólagos célja az „utódtermelés” a nemzet javára, s nem mellesleg színház sincs már. Adott egy ellenség, akit gyűlölni kell, neve szinte szitokszó, Mindenről ő tehet. Nem, ez nem a tegnap esti híradó, csak Orwell 1984-e, ezúttal Szegedről, valami újként.

Orwell riasztó disztópiájának története mindenkinek ismerős. Erős etikai kérdéseket vet fel, megrázó gondolatokat szül. Elvégre egy ember a maga paradox módján mégiscsak a szabadság hiánya miatt tapasztalja meg egyáltalán annak fogalmát és mibenlétét. Aki egyszer is olvasta a könyvet, abban legalább a Párt jelmondata élénken él. Horgas Ádám adaptációja a szeretetre mint erőre helyezi a hangsúlyt, a szerelmet emeli ki abból a nyomorult világból, amelyet sötét eszmék hálóztak be. Ebben a rideg társadalmi „rendben” próbál boldogulni Smith, talán az utolsó ember a világon (Európában?), aki még mer kételkedni a vak gyűlölet helyett.

A Horgasra jellemző látványvilágban ezúttal sem lehet csalódni. A vetítés, a mozgás és a dallamok elegye zsigeri érzéseket hív elő a nézőből. Ismét győzedelmeskedni látszik a vetített kép ereje: nem elég eljátszani a színpadon a kínokat, s hallani a hangszórókból a párt gyűlöletkeltését, az egész megkoronáztatik a folyamatosan villódzó képekkel, montázsokkal, bejátszásokkal. Hatalmas piros szem kémlel olykor-olykor, jelezvén, a Nagy Testvér mindent lát. Mindig. A zenéről ezúttal is a maga a rendező gondoskodott, a kísérteties dallamok előrejelzik a dolgok sötét kimenetelét. Persze ez a hármas sem lenne ilyen ütős, ha nem lennének harmóniában. Akárcsak a tánc és az énekkar is a színészekkel. Nincs egy felesleges mozdulat, egy szükségtelen ember a koreográfiában.

Ami a díszletet illeti, a kevesebb néha több. Jól funkcionálnak Horgas Péter mozgó elemei, harsány kontrasztba állítva a romantikus jelenetek és a hétköznapi sivárság világát. Persze itt az efféle harsányság üdítően hat. A teret három fő szín uralja: a kisemberek szürkesége, a hatalom komor és sötét feketéje, s a gyűlölet izzó vöröse. Bujdosó Nóra jelmezei letisztultak, legyen szó akár a köztársak szürke overáljairól vagy éppen a Gondolatrendőrség fekete lepleiről, amelyek a középkor bizarr pestisdoktoraira emlékeztetnek. Csak itt a hátborzongató, madárcsőr maszk helyett a mostani járvány elhíresült plexi arcvédője takarja arcukat. Kéket egyedül O’Brien visel, kinek személye a regény egyik nagy rejtélye volt mindig is, s ezúttal sincs ez másként.

Ebben a furcsa, hideg világban Winston kalauzolja végig a nézőket, akit Rétfalvi Tamás alakít. Gyakorlatilag folyamatos színpadi jelenlétet vár tőle a darab. A teljesítménye lenyűgöző, érzelmi hullámvasútjára könnyű felszállni, haladni vele. Monológjain keresztül ismerjük meg Orwell univerzumát, s általa kerül egyre nagyobb teher a nézők vállára. A darab lelkileg megterhelő, a szavak ereje elég hatásos fegyver, így nem volt szüksége a rendezőnek horrorisztikus, vérfagyasztó jelenetekre. Winston kínzása nem a maga megfogható aspektusában viseli meg a közönséget, sokkal inkább azt nehéz elfogadni, ahogy látjuk harcolni a saját hitéért. Mert kétszer kettő nem lehet öt.

Winston szerelmét Ágoston Katalin alakítja. Kevés olyan színésznő akad, akiknek öröme annyira magával tudja ragadni a nézőket, hogy az ő szívük is repessen a darab során, ha a deszkákon boldogságot látnak. Ágoston Katalin ilyen, különösen, ha önfeledt szerelmest játszik – egyébként ő formálja meg Winston édesanyját is, aki néha kísérteties emlékképként bukkan fel. Játéka mindig hatalmas átélést tükröz, most sincs ez másképp.

A fő trió harmadik tagja O’Brien, vagyis Alföldi Róbert. Karaktere kivár, az első felvonásban szinte alig szólal, pedig mindenki tudja, hogyan haladunk az elkerülhetetlen vég felé. Hogy ki a hunyó, még az is érzi, aki nem ismeri a történetet. A Rétfalvival vívott haláltáncánál is erősebb, amikor a hatalom helyett összeesküvőt alakít. Félelmetes a többértelműsége. Figurája és játéka egyértelműen igazolja, nem attól kell félni, akinek nagyobb a hangja.

A mellékszerepekről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen az előadás kiváló alakításokat sorakoztat fel. Menczel Andrea most is remek, érzelemmentes és hideg alakítását éppen csak olyan rövid időre akasztja meg a megfelelő pillanatban, hogy a szívünk összeszoruljon érte, Borovics Tamás épp annyira kimért, mint amennyire kettős, s a Szívós László – Bánvölgyi Tamás (rendőr)páros is érdekes. Csorba Kata, Tánczos Adrienn és Gömöri Krisztián több kisebb szerepben is helytállt. Csorba és Gömöri ijesztő testvérpárosa például megmutatja a társadalom és a politika befolyását a családi életre és a neveltetésre.

A szegedi társulat más tagjai is megmutatkoznak, ha nem a deszkákon, akkor a vetítővásznon. Pár kép erejéig láthatjuk Fekete Gizit, vagy épp Borsos Beátát – az utóbbi a saját pár másodpercével is felüdülést hoz az amúgy komor jelenetek között. Ebben a közegben pedig még inkább értékes a nevetés. Jólesik a szarkasztikus, rosszalló felciccenések között.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, mennyire kísérteties a hasonlóság Orwell világa és a mindennapjaink között. Nem feltétlenül az aktuálpolitikára kell gondolni, elég megfigyelni a nyelvezetet. Orwell újbeszél nyelvének lényege, hogy ne kelljen gondolkodni a szavakon, azok kettősségén.

Ma már úgy rövidítünk mindent, mint Winstonék az Igazság Minisztériumot Minigaznak. A produkció másként is reflektál a mostani mindennapokra. Szembeötlőek s már-már zavaróak a telefonjukba bújt emberek, akik beszélgetés helyett csak a virtuális világban lelnek örömre és megnyugvásra a mindennapok szürkeségében. És persze nem lehet említetlenül hagyni az idén ismét „divatba jött” járványügyi ruhát, mint jelmezt.

Az írás a főpróba alapján született. A darab színpadra állítására Horgas Ádám kapott elsőként engedélyt Magyarországon.

Fotók: Szabó Luca

Részletek és jegyvásárlás