D. Magyari Imre: Miért jó nekünk, ha a színházban megnézzük, hogy másoknak rossz? (részlet)

Posted on 2020. október 4. vasárnap Szerző:

0


A puszta látszat

Henrik Ibsen Nóra – Karácsony Helmeréknél
Székely Kriszta, Katona József Színház
Bemutató: 2016. december 21.

Hát nem egy békés ünnep, az biztos! Két nap alatt szörnyű titkok derülnek ki, tönkremegy egy házasság és Nóra elhagyja a férjét. Elhagyja?

Kétszer is megnéztem Székely Kriszta nagyszerű Nóra-rendezését, másodszor sem tudtam eldönteni, hogy Nóra (Ónodi Eszter) tényleg végleg kilép-e Helmerrel (Fekete Ernő) közös lakásuk – otthonuk – ajtaján. Amikor lemegy a függöny, a nem túl elegánsan berendezett szalonjukban (díszlet: Balázs Juli), egész pontosan a színpad szélén áll és farkasszemet néz velünk, akik lent ülünk. Könnyű kabátban van, ebben csak nem indul el éjszaka a nagy norvég télbe, bár itt mindenki tavasziasan és így kicsit illogikusan öltözködik (jelmez: Nagy Fruzsina), de mi fér a kézitáskájába? Persze, ne akadékoskodjunk egy lebegő, olykor szürreálisan, netán játékosan fogalmazó rendezés esetében – a lebegés megteremtésében nagy szerepe van a világításnak (Pető József) és a zenének (Matisz Flóra): zongora, sőt még két ifjú zenész is van a színpadon. Mikor Rank doktor (Kocsis Gergely) egyszer – csöppet tán indokolatlanul – cowboyként jelenik meg, megszólal Ennio Morricone híres dallama a Volt egyszer egy vadnyugatból. Krogstadnak (Keresztes Tamás) is jut egy kísérteties belépő. Rendkívül fontos különbség, hogy a jelmezbálra (ami itt nem Stenborg, hanem Nishimoto konzuléknál van egy emelettel feljebb) Nóra tarantella helyett egy 1964-es rockszámmal, az Everybody Needs To Love Somebodyval készül. (Takács Katalin és Eszenyi Enikő még az olasz táncot járta bódítón a Radnóti Valló Péter rendezte 1989-es, illetve a Vígszínház Marton László-féle 2001-es remek előadásaiban.) A rendezés kiveszi a darabot a maga korából, akár ma is játszódhat, bár mobilja senkinek sincs, a fényképeket is egy kis géppel csinálja a doktor. Szerencsére nem viszik túlzásba a korszerűsítést, Krogstad nem e-mailt küld, hanem levelet ír: sokkal inkább időtlenítésről van szó.

Főleg akkor ne akadékoskodjunk, amikor a rendezés híven követi Ibsen utasítását, mint a fenti esetben is: Nóra nála is egy „kis táskával” jelenik meg, csak épp – apró különbség – egész biztosan „kimegy az előszobán át”, a kapu csapódását is halljuk.

Elképzelhetjük, hogy Kristinéhez (Pelsőczy Réka) indul, nála alszik és másnap hazautazik a szülővárosába, mindezt mondja is az eredetiben… De Székely Krisztánál szerintem azt is elképzelhetjük, hogy itthon marad, alszik rá egyet és másnap higgadtan megbeszélik az egészet Helmerrel. Vagy azt, hogy elmegy, aztán visszajön. Az előadás véget ér, de a történet nem zárul le; nyugtalanítóan velünk marad.

Ibsennél – bár egy nagyon-nagyon halvány reménysugár azért nála is felvillan – lezárul, ott nem lehetnek kétségeink, de most nem (egészen) Ibsen drámáját látjuk. Nem véletlenül egészült ki a cím, ami maga is B variáns az eredeti Babaházhoz képest. Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin dramaturg Ibsen alkotása és Kúnos László nagyszerű, friss fordítása alapján nem csupán sokkal rövidebb, de új művet is írt, ami másról is beszél, mint amiről az eredeti. Azt is mondhatjuk, hogy felerősítették a mű egyik szólamát, a szabadságvágyról szólót, míg a másik, a hajdani felháborító, sokkal gyengébb, halkabb lett. A rövidítésnek – három felvonásból csináltak egyet, igaz, az másfél órás – persze veszélyei is vannak, elveszhet ez-az, olyasmi is, ami lényeges, de ezt az alkotók vállalták.

Vessünk azért egy pillantást az „eredeti”-re, annál is inkább, mert nem vagyok biztos abban, hogy nem szokták-e félreérteni.

Igazából abban sem vagyok biztos, hogy tényleg olyan kiváló-e, mint hagyományosan tartani szoktuk, leginkább azért, mert az iskolában ezt hallottuk. De nem túl meglepő-e Nóra öntudatra ébredése? Nem túl motiválatlan-e? Lélektanilag hiteles-e a nagy változás? Annak is oka van persze, hogy az oktatási intézményekben ezt emlegetik elsősorban – meg a Peer Gyntöt.

A Nóra igazán eminensen kiáll a nők egyenjogúsága és egyenjogúsítása, az emancipáció mellett. Nem akarok ironizálni, ez nagyon fontos, különösen egy olyan társadalomban, mint a miénk, ahol ma is általános a nők durva lekezelése. Ibsen jóval NyugatEuró­pába költözése után, az 1870-es évek elején írta a Nórát – még nem volt ötven. Ekkoriban még bőven az a nő volt az általános ideál, aki feleségként és anyaként a férjének és a gyerekeinek szenteli az életét, magától értetődően ellenvetés nélkül feláldozza a család oltárán. (Akkor is, ha a közben még a gyárban is gürcöl.)

Jusson eszünkbe Madách Imre akadémiai székfoglalója 1864-ből, aminek címe A nőről, különösen esztétikai szempontból. Madách kora kiváló elméi közé tartozott, mégis ilyeneket írt: „A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, és innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.” Ha egy Madách így gondolkodott, mit várhatunk az akkori – és mai – átlagtól? Torvald Helmertől akár? Aki szerint Nóra megtagadja „legszentebb” (figyeljünk a szakrális jelzőre!), azaz a férjével és a gyerekeivel szembeni kötelességeit. És Nóra hiába mondja neki, hogy önmagával szembeni kötelességei is vannak, hisz elsősorban nem feleség és anya, hanem ember. Akárcsak Torvald.

Egy ilyen nő el sem válhat; igaz, egy férj sem léphet ki a házasságból. Magyarországon csak 1894-ben született meg a polgári házassággal kapcsolatos törvény és csak 1895-ben lépett hatályba.

Még Liszt Ferenc szerelme, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné is roppant nehezen tud csak elválni, és amikor végre 1861-ben összeházasodhatnának, maga a pápa tiltja meg az esküvőt, tán, mert a férj még él. Később aztán már Liszt nem akarja feleségül venni, de ez végképp nem tartozik ide. Botránydarab volt a Nóra, mondta teljes joggal Székely Kriszta az előadás nyílt próbáján. Az ősbemutatóra Koppenhágában került sor. A németországi premierhez Ibsennek át kellett írnia a végét, a színésznő ugyanis, akire Nórát osztották, nem volt hajlandó eljátszani egy olyan nőt, aki elhagyja a gyerekeit és a férjét.

És botrányosnak találták azt is, hogy kilépve a hazugságok közül a saját lábára akar állni. Nálunk 1889-ben, tehát hat évvel a törvény megszületése előtt mutatta be a darabot a Nemzeti Színház, említsük meg kultúrtörténetileg, hogy a németből dolgozó Reviczky Gyula fordításában, akinek Jászai Mari szerezte ezt a szép megbízatást, sőt ő hívta fel a darabra az igazgató, Paulay Ede figyelmét (az övét pedig Justh Zsigmond)… A szerepet Márkus Emília kapta meg, aki aztán évtizedekig (!) játszotta. Említsük meg továbbá: Ibsen látta is az előadást! Magyarországi látogatásán Alexander Bernát, a kiváló filozófus és esztéta, így elmélkedett A Hét egyik 1891-es számában: „Annyira ünnepeltük Ibsent, hogy némelyeknek szinte rosszulesett.” De megérdemelte a tiszteletet és a rajongást: „Ibsen norvég költő, de nem az, amit mi patriotikus költőnek mondunk, ideáljai általánosak, céljai kozmopolitikusok, a nagy problémák zaklatják lelkét, melyek kicsiny körben fogamzottak meg benne, de világra szólókká fejlődtek.” És itt következik egy fájdalmas sóhaj: „Mily messze áll mindez a mi irodalmi életünktől…” (A Hét. Politikai és irodalmi szemle. 1890–1899. Válogatás. A kötetet válogatta és sajtó alá rendezte Fábri Anna, Steinert Ágota. Magvető, 1978.)

Ma a mű egy dráma a világirodalom nagy drámái közül, de van benne valami, ami miatt sosem kerül a lomtárba. Ibsen minden korra érvényesen rajzolta meg, ahogy több más drámájában is, a körülmények elleni lázadást, a lázadás szükségességét. Azt az embert, aki nem fogadja el a helyzetet, amit el kellene fogadnia, nem tartja fenn a látszatot, amit fenn kellene tartania, önmaga akar lenni, azt tenni, amit ő tart helyesnek, amit ő szeretne, amíg nem késő, akkor is, ha ezért súlyos árat kell fizetnie, például szakítania a családjával.

Székely Kriszta kissé sután, de teljes joggal írta a műsorfüzetben (bár egy alkotó vallomásai, szándéknyilatkozatai mindig fenntartással kezelendők): „Az elmúlt száznegyven évben valóban sokat változott a nők helyzete a nyugati világban, de azzal, hogy valami jogi értelemben változik, nem biztos, hogy azonnali társadalmi igazodást is von maga után. Hirtelen rakétaszerűen elindul valami, ami után az emberi tényezők, berögzülések csak vánszorognak.”

Miért hagyja ott a férjét Nóra az eredetiben? A harmadik felvonás végén van köztük egy hosszú éjszakai beszélgetés: a felvonás harmadát teszi ki, aligha mondják el ma bárhol is teljes terjedelmében, tán már Koppenhágában sem tették. „…soha nem beszéltünk egymással komolyan, komoly dolgokról” – kezdi Nóra a számvetést. – „Én itt a te babafeleséged vagyok, ahogy odahaza a papa babagyereke voltam.”

Kérdés (az én kérdésem), felismerné-e és elmondaná-e mindezt, ha nem marad el a csoda, és ennek következtében nem jön rá, hogy Torvald nem az az ember, akinek gondolta. És akiért igencsak nagy áldozatot hozott: pénzt kért kölcsön, hogy elutazhassanak Olaszországba, és a férje meggyógyulhasson. És áldozatot hozott halálosan beteg apjáért is: odahamisította az aláírását egy adóslevélre. Nem akarta felizgatni a beteget azzal, hogy a férje is beteg. A nézőnek kell eldöntenie, hogy felmenti-e, meggondolatlannak, felelőtlennek tartja-e, elítéli-e. Aki a kölcsönt adta, Krogstad, most zsarolja Nórát: ha leleplezi, oda Torvald bankigazgatói karriere. Nóra azt a csodát várta a férjétől, hogy amikor tudomást szerez a történtekről, nem enged Krogstad követeléseinek. „Szentül hittem, hogy azt mondod neki: tessék, kürtölje csak világgá… szentül hittem, hogy előlépsz és magadra vállalsz mindent… hogy azt mondod, én vagyok a bűnös.” (Amit nem fogadott volna el, ezért akar öngyilkosságot elkövetni.)

Nem ez történt. Az ellenkezője. Helmer ezt a csodát nem tehette meg. Felháborodott és egyenesen bűnözőnek nevezte: „Se vallás, se erkölcs, se kötelességtudat…” És egyetlen megoldást tud elképzelni: valahogy kielégíti Krogstadot, az ügyet eltussolják, minden áron, és úgy élnek, mintha semmi sem történt volna. „Fenn kell tartanunk a látszatot.” A „puszta látszatot”. Nóra erre nem hajlandó, akkor sem – pedig Helmer szerint igazán el lehetne felejteni ezt a kis incidenst, ő megbocsát –, amikor Krogstad visszaküldi az adóslevelet.

Elképzelhető ilyen sokkszerű megvilágosodás? Hogy hirtelen, váratlanul történik valami, ami egész más fényben mutat mindent, mint amilyenben eddig láttuk? Erre gondoltam az előbb, amikor azt kérdeztem, nem túl meglepő-e, nem túl motiválatlan-e Nóra öntudatra ébredése? Hisz egész idáig, a házasság nyolc éve alatt szerelmes volt a férjébe, nyilván az volt korábban is, és nem véletlen, hogy beleszeretett. A dráma elején boldogan, elégedetten, már-már önelégülten ül a szalonban, szinte fölényesen beszél gyerekkori barátnőjével, Kristinével, akinek nem sikerült az élete. Tapintatlanul lelkendezik: „Ó, Istenem, de jó dolog az élet, de jó dolog a boldogság!” Kék ruhájában a boldogság kék madaraként röpköd. Egyelőre csak mi vesszük észre, mennyire megalázó helyzetben van: még nassolnia sem szabad kedvére, nemhogy a postaládához is lenne kulcsa! Hajlok arra, hogy igen, elképzelhető ilyen fordulat.

Nóra rájön, hogy gyerekként kezelték, az apja is, a férje is, és most ki akar lépni ebből a kényelmes és fojtogató szerepből, felnőtté akar válni. Tudja, hogy nem számíthat senkire, a legkevésbé a férjére: „Magamat kell felnevelnem. Ebben te nem tudsz segíteni nekem. Ezt egyedül kell elvégeznem. És ezért most elmegyek tőled.”

És miért hagyja ott Nóra Helmert Székely Kriszta változatában? Tulajdonképp ugyanazért. Ennyit a változásokról.