Cserhalmi Imre |
„Felkészülten, tájékozottan, elmélyülten, de mégis közérthetően, sőt élvezetesen írni… ezt tartom ideálisnak” – fogalmazta meg D. Magyari Imre az igényét doktori értekezésének előszavában (2013-ban), s a 2020-ban megjelent – egyébként sokadik – könyvében tökéletesen meg is felel neki. Ezért aztán kissé fanyarul szerény című könyvét, nemcsak írni lehetett jó (mint állítja), hanem olvasni is.
Az utóbbi négy évben is rengeteg színházi előadást látott, közülük néhányat többször, közülük több tucatról írt is. A könyvébe gyűjtötteknek körülbelül a felét már a Criticai Lapok című periodikában is publikálta. Az előszóban – s a könyv több helyén is – a szerzői pozícióját igyekszik meghatározni, hangsúlyozván, hogy nem kritikus, hanem néző. Na, de milyen? Olyan, aki tanár is, dramaturg is, a produkció első olvasópróbáját vezető rendező, színház-történész, riporter és politikai publicista is – de a leginkább mégiscsak az élvezett szövegekkel együtt élő, elemző filológus.
Tanár, amikor a kazuisztika definícióját magyarázza, a burleszk eredetét, Bulgakov életrajzát vagy a „rózsák háborúját” ismereti, amikor elemzése során Horatiustól Heller Ágnesig, Németh Lászlótól Szerb Antalig, Trencsényi Waldapfel Imrétől Tandori Dezsőig, Arany Jánostól Nádasdy Ádámon át Kúnos Lászlóig sok-sok tudós gondolatot, hivatkozást emel be az írásaiba, s egyszer szinte kibuggyan belőle a vállalása: „Ismeretet fogok terjeszteni!”
Riporter, amikor idézi a beszélgetését Csepeli Györggyel, színházi előadásról hazafelé, a buszon, vagy kissé túlrészletezve a szegedi kirándulását, vagy amikor – elég gyakran – leírja bizonyos pillanatokban és előadásvégeken a nézőtér hangulatát, viselkedését, az utóbbival olykor elégedetlenül.
Politikai publicista ezekben a sorokban: „Ha felállítják a Magyarország-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot – a levegőben lóg, a hiánya lep meg –, Alföldi Róbert nyilván az első beidézettek között lesz. Már most tanúskodom mellette.” Vagy Trumpról szólva: „máig nem értjük, hogy lehetett ezt az embert Amerika elnökévé választani.”
Természetesen a Shakespeare III. Richárdjának elemzésekor kerül elő Duterte, Erdoğan és Putyin neve is, egy másik elemzésében azt említi meg, hogy bizony, Ceauşescu is építtetett stadiont a szülőfalujában. (Az ilyen típusú vezetők – teszem hozzá – nem erősek a személyes innovációban.)
Filológus, amikor fordításokat hasonlít össze (olykor az eredeti angol vagy német szöveget is közli), dramaturgi munkát ismertet és méltat (hiánypótló a színház világában ez a szakértő figyelem és jogos elismerés), a drámák szövegének húzását, szerkezetének változtatásait elemzi, a műsorfüzeteket is tanulmányozza, hiszen a többségüket dramaturgok írják-szerkesztik. A színházat mindig a szöveg felől közelíti meg, mint korábban a színikritikus Földes Anna. Nagy híve a szövegek szellemes aktualizálásnak, még ha gorombák is, de elutasítja, ha túlságosan olcsónak érzi. A mai nyelvhasználat az ő stílusát is színesíti – „belenget”, „kussolás”, „Miki egeres pizsi” és társai –, de leginkább a polemizáló hajlam, a részletekre is kiterjedő érvgazdagság, a lendületesség és az irónia által válik olvasmányossá a tudásgazdag tartalom.
Figyelemre méltók a széljegyzetei a Brecht-művek magyarországi útjához, A velencei kalmár előadásainak történetéhez, és logikus gondolatmenet végén jut az engem meglepő következtetésre: „Lessing leghíresebb drámája, A bölcs Náthán, ami a vallások, a különböző felfogások megbékéléséről szól, ma egyszerűen nem játszható, ahogyan Schiller Tell Vilmosa sem.”
„Iróniám igazából a megtalálás öröméből fakad” – írja a „hatvan felett” járó szerző, s azt hiszem, hogy ily módon a lényegét fogalmazza meg a kreativitása egyik jellemző motivációjának. Egy kicsit az ő könyvére is igaz, amit Szerb Antal tömör Goethe-jellemzéséről ír, tudniillik hogy a „roppant szellemes, egyszerre frivol és áhítatos” mondata megértéséhez „elég sokat kell tudni”. Öniróniáját jellemzi az előszóbeli mondata: „…ha a jelen kötetet tíznél több példányban megveszik, belevágok.” Ez a mondata aligha van szinkronban a kiadója üzleti tervével, de a szerző pontosan tudja, hogy könyve a színházi alkotókon kívül inkább a speciálisan művelt olvasók érdeklődésére tarthat számot, éppen azokéra, akiknek a többsége érthetően a Katonát, az Örkényt, a Radnótit meg az úgynevezett alternatívokat kedveli.
Fájlalom, hogy Mendelssohnnak a Szentivánéji álomhoz írt zenéjét nem kedveli, és persze akad még egy-két megjegyzése, álláspontja, amely ellenvéleményre késztetett, de a minden töprengését, lelkesedését vagy tiltakozását átitató, színház iránti rajongás folyamatosan hitelessé teszi. Érdekessé pedig az a hatalmas asszociációs tartománya, amelynek birtokában mindig, mindenről eszébe jut valami, ami úgy fontos, hogy érdekes is.
Harminc szerző darabjáról ír, a fejezetek nem az előadások időpontja, hanem a szerzők életrajzi adatai szerint tagolódnak, logikusan. De azért nagy érdeklődéssel olvasnék – és széles körben is tanulságosnak sejtenék – D. Magyari Imrétől olyan dolgozatot, amelyben elemezné a magyar színházak darabválasztási trendjét az utóbbi akárhány évben. Persze, tudom, a kibicnek…
D. Magyari Imre
D. Magyari Imre: Miért jó nekünk,
ha színházban megnézzük, hogy másoknak rossz?
– Külföldi drámák előadásairól
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
424 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3192 Ft
ISBN 978 963 136 6457
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
A Criticai Lapok kínálta cikkírási lehetőség és pedagógusi emlékeim hatására fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok egy olyan könyvet, amiben a szokásosnál hosszabban (vagy épp rövidebben) végigelemzem közel ötven dráma épp látható előadását. Azért épp ennyit, mert a négy középiskolai év alatt, ha a diákok havonta járnak színházba, ami még kivitelezhető, nagyjából ennyi nézhető meg.
Ha minden színházrajongóhoz próbálok is szólni, nagyon tudatosan igyekszem kapcsolódni a Katona, az Örkény és a Radnóti Színház színház-pedagógiai, ifjúsági programjaihoz, a Behívóhoz, az Iramhoz és a RIM-hez. Nagyon imponál, hogy a színházak ilyen kreatívan válaszoltak a kultúrafogyasztási szokások megváltozására.
Ebben a könyvben a színház és a tanítás iránti szenvedélyem találkozik. Olyan előadásokról írtam, amelyeket 2016 elejétől kezdve az elmúlt négy évben láthattam. – D. Magyari Imre
Olvass bele 
Posted on 2020. október 4. vasárnap Szerző: olvassbele.com
0