Tim Marshall: A földrajz hatalma (részlet)

Bevezető

„nem hallja a sólyom, mit mond a solymár;
széthull minden; már nem tart a közép;”
W. B. Yeats: A második eljövetel
(Ferencz Győző fordítása)

A Közel-Keleten farkasszemet néz egymással a Perzsa-öböl fodrozódó hullámai felett Irán – akár egy hatalmas erődítmény – és ősellensége, Szaúd-Arábia. A Csendes-óceán déli részén Ausztrália a jelenkor két szuperhatalma, az Egyesült Államok és Kína közé szorult. A Földközi-tengeren pedig Görögország és Törökország folytat versengést, amelynek gyökerei az ókorig nyúlnak vissza, de bármikor ma is erőszakot szülhet.

Isten hozott a 2020-as években! A hidegháború kora, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió uralták az egész világot, lassan távoli emlékké halványul. A nagyhatalmi versengés új korszakába lépünk, amelyben számos szereplő – köztük több kisebb is – küzd egymással a rivaldafényért. A geopolitikai dráma ráadásul nem csak a Föld felszínén zajlik, hiszen némely országok követelésekkel lépnek fel a légkörön túl, a Holdon, sőt az űr még távolabbi régióiban is.

Nem meglepő, ha szorongást érzünk, amiért a generációk óta fennálló rend ideiglenesnek bizonyult. Előfordult azonban már, és a jövőben is lesz ehhez hasonló helyzet. Egy ideje a „multipoláris” világrend felé haladunk. A második világháborút követően új nemzetközi rend született: ebben a bipoláris korban az Egyesült Államok vezette kapitalista berendezkedés állt az egyik oldalon, a másikon pedig a szovjet-orosz birodalom és Kína által fenntartott kommunista rendszer. Ez a korszak nagyjából ötven-nyolcvan évig tartott, attól függően, hogy hol húzzuk meg a határait. Az 1990-es években elérkezett az egyes elemzők által „unipolárisnak” nevezett évtized: az amerikai hatalomnak gyakorlatilag nem volt kihívója. Egyértelműen látszik azonban, hogy újfent olyan állapot felé tartunk, amely amúgy az emberiség történelme során általában a megszokott rend volt: a többszörös hatalmi versengés kora felé.

Nehéz meghatározni, pontosan mikor indultunk el erre: nem lehet egyetlen történést beazonosítani, amely szikraként indította volna el a változást. Életünkben vannak azonban pillanatok, amikor észreveszünk egy jelenséget, és egyszer csak érthetőbbé válik a nemzetközi politika zavaros világa. Jómagam ilyen emlékként gondolok vissza egy párás nyári estére 1999-ben Koszovó romos fővárosában, Pristinában. Jugoszlávia 1991-ben bekövetkezett szétesése éveken át tartó háborúhoz és vérontáshoz vezetett. A NATO bombázói elűzték a szerbeket Koszovóból, a szövetség szárazföldi csapatai pedig délről készültek behatolni a tartományba. A szóban forgó nap folyamán hallottuk a szóbeszédet, hogy útnak indult Boszniából egy orosz hadoszlop, amely azt volt hivatott biztosítani, hogy Oroszország megőrizhesse hagyományos befolyását Szerbia ügyeiben.

Az orosz medve már egy évtizede kiesett a játékból, elszegényedett, bizonytalanná lett, és régi önmagának puszta árnyékává vált. Tehetetlenül szemlélte, ahogy a NATO egyre közelebb kerül nyugati határaihoz, amint a korábban leigázott országok népei egymás után a NATO- és/vagy az EU-csatlakozás mellett elkötelezett kormányokat választanak maguknak. Oroszország befolyása Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is visszaszorult. 1999-re Moszkva meghozta döntését a nyugati hatalmakkal kapcsolatban: eddig és ne tovább. Koszovó volt a vörös vonal. Jelcin elnök elrendelte az orosz hadoszlop beavatkozását (bár egyesek szerint a feltörekvő keményvonalas nacionalista Vlagyimir Putyinnak is volt köze a döntéshez).

Pristinában voltam, amikor kora hajnalban átrobogott a főutcán az oroszok páncélozott konvoja, útban a város peremén található repülőtér felé. Állítólag Clinton elnök – a NATO csapatai előtt – az én tudósításomból értesült először a bevonulásukról. Gyanítom, hogy „Az oroszok bejöttek a városba, és ezzel visszatértek a világ színpadára” című cikkem nem volt éppen Pulitzer-várományos tudósítás, de mint az események első vázlata, rendben volt. Az oroszok nyilvánvalóvá tették, hogy szerepet követelnek maguknak az év legfontosabb történésében, és szembefordulnak a történelem számukra addig kedvezőtlenül alakuló sodrával. Az 1990-es évek végén az Egyesült Államoknak látszólag nem volt riválisa, és úgy tűnt, a Nyugat lesz a globális versengés győztese. Megkezdődött az ellenszegülés. És bár Oroszország nem volt már az a félelmetes hatalom, mint egykoron – egy lett a sok közül –, az oroszok elhatározták, hogy mindenhol, ahol lehet, kiállnak az érdekeikért. Ezt később Grúziában, Ukrajnában, Szíriában és máshol is bizonyították.

Négy évvel később az iraki Kerbelában voltam, a síita iszlám egyik legszentebb helyén. Szaddám Huszein uralmát megdöntötte az amerikaiak és britek vezette koalíció, de már elindult a felkelés. A szunnita Szaddám alatt a síita vallásgyakorlás számos elemét betiltották, többek között a rituális önostorozást. Egy forró nyári napon szemtanúja voltam, ahogy több mint egymillió síita özönlötte el Kerbelát az ország minden tájáról. A férfiak közül sokan hátukat ostorozták, és sebeket ejtettek a homlokukon. Vérük idővel egész testüket beborította, az utca porát pedig vörösre festette. Tudtam, hogy keletre, a határ másik oldalán, a legnagyobb síita hatalomnak számító Irán minden trükköt be fog vetni, hogy Irakban síita többségű kormány kerüljön hatalomra. Teherán így akarta saját hatalmát minden korábbinál erőteljesebben kiterjeszteni nyugat felé, hidat képezve a szövetséges Szíria és Libanon irányába. A földrajz és a politika ezt szinte elkerülhetetlenné tette. Azon a bizonyos napon valami ilyesmi járt a fejemben: „Mindez vallási jelenségnek tűnik, de közben politikai is, és ennek a szenvedélynek a hullámai a Földközi-tengert is elérik majd.” A politikai egyensúly megváltozott, és Irán egyre messzebbre nyúló hatalma kihívást jelent majd a térségben az amerikai dominancia számára. Kerbela hátteret adott a kép felrajzolásához, amin sajnos egyetlen szín dominált: a vérvörös.

Két olyan meghatározó mozzanat volt ez tehát, amely hozzájárult a mai komplikált helyzet kialakulásához: számtalan erő feszül egymásnak, és néha ütköznek is annak részeként, amit régebben „nagy játszmának” neveztek. Mindkét esemény bepillantást engedett a jövőbe. A helyzet a 2010-es években, az egyiptomi, líbiai és szíriai történések nyomán egyre világosabb lett. Egyiptomban Mubarak elnököt forradalomnak álcázott katonai puccsal távolították el a hatalomból. Líbiában Kadhafi ezredest megbuktatták és meggyilkolták. Szíriában Aszad elnök élete épp csak egy hajszálon függött, mígnem az oroszok és az irániak a megmentésére siettek. Az Egyesült Államok mindhárom esetben jelezte, hogy nem fogja megmenteni azokat a diktátorokat, akikkel évtizedeken át jól-rosszul, de együttműködött. Obama elnöksége alatt Amerika lassan visszavonult a nemzetközi színtérről, ez a tendencia a Trump-adminisztráció négy évében is folytatódott. Mindeközben más országok – India, Kína, Brazília – új világhatalmakként léptek elő; gyorsan bővülő gazdaságuk mellett globális befolyásuk kiterjesztésére is törekszenek.

Sokaknak nincs ínyére, hogy a második világháború utáni korban az Egyesült Államok töltötte be a „világ rendőrének” szerepét. Érvelhetünk természetesen Amerika beavatkozásainak pozitívumai vagy negatívumai mellett. Ám bármit gondoljunk is: ha nincs rendőr, a rendet önjelölt csoportok próbálják meg majd fenntartani a saját környékükön. Ha pedig ezek a csoportok egymással is versengenek, az instabilitás veszélye fokozódik.

Birodalmak emelkednek fel és érnek véget. Szövetségek köttetnek, majd esnek szét. A napóleoni háborúk utáni rend mintegy hatvan évig maradt érvényben Európában, az ezerévesnek hirdetett Harmadik Birodalom pedig bő egy évtizedet ért meg. Lehetetlen megmondani, hogy a következő évek során pontosan merre billen a hatalmi egyensúly. Kétségtelen, hogy léteznek olyan gazdasági és geopolitikai óriások, amelyek döntő befolyással lesznek a világ ügyeire: ilyen természetesen az Egyesült Államok és Kína, de Oroszország is, vagy az európai nemzetek tömörülése, az Európai Unió, valamint gyorsan növekvő gazdasági súlya okán India. Persze a kisebb országok is számítanak. A geopolitika a szövetségekről szól, és mivel a világrend változóban van, a nagyhatalmak számára különösen fontos, hogy maguk mellé állítsák a kisebb regionális hatalmakat, ahogyan ez fordítva is igaz. Ezeknek az országoknak – például Törökországnak, Szaúd-Arábiának és az Egyesült Királyságnak – a képlékeny helyzet lehetőséget kínál arra, hogy jövőbeli stratégiai és hatalmi pozícióikat kedvezőbbé tegyék. Most még forog a kaleidoszkóp, darabkái nem állapodtak meg.

A földrajz fogságában címmel 2015-ben megjelent könyvemben azt próbáltam bemutatni, miként befolyásolja a földrajz a világpolitikát és hogyan formálja az egyes nemzetek és vezetőik döntéseit. Írtam Oroszország, Kína, az Egyesült Államok, Európa, a Közel-Kelet, Afrika, India és Pakisztán, Japán és Korea, Latin-Amerika, valamint az Északi-sarkvidék geopolitikájáról. A globális áttekintés érdekében a legfontosabb szereplőkre, a nagy geopolitikai tömbökre vagy régiókra koncentráltam. Ez azonban messze nem a teljes történet. Bár továbbra is az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely egyszerre két óceánon képes komoly haditengerészeti jelenlétre, és bár a Himalája hegylánca továbbra is elválasztja egymástól Indiát és Kínát, Oroszország pedig ugyanúgy sebezhető a nyugati síkságai felől, mint régen, közben folyamatosan új geopolitikai realitások keletkeznek, ráadásul további figyelemre méltó szereplők is befolyásolhatják jövőnket.

Ahogyan A földrajz fogságában, úgy A földrajz hatalma is a hegyekből, folyókból, tengerekből és a betonból indul ki a geopolitikai realitások megértéséhez. A földrajz kulcsfontosságú: behatárolja, mit tehet, és mit nem az emberiség. Persze a politikusok is fontosak, de a földrajz fontosabb. Az emberek döntései – most és a jövőben is – sosem függetlenek a fizikai kontextustól. Minden ország történetének kiindulópontja a szomszédokhoz, a hajózási útvonalakhoz és a természeti erőforrásokhoz viszonyított elhelyezkedése. Aki az Atlanti-óceán peremén egy szélfútta szigeten él, meglovagolhatja a szelet és a hullámokat. Aki olyan helyre született, ahol az év 365 napján tűz a nap, napelemek telepítésén gondolkodhat. Aki kobaltlelőhelyek környékén él, jól járhat, de nagyon rosszul is.

Sokan idegenkednek ettől a megközelítéstől, mert determinisztikusnak tartják. „Lapos világról” beszélnek, amelyben a pénzügyi tranzakciók és a kibertérben zajló kommunikáció felszámolta a távolságot, a fizikai táj pedig elveszítette jelentőségét. Ezt a világot azonban az emberek csupán apró töredéke lakja, akik valóban képesek videókonferenciákon keresztül értekezni egymással, hogy máskor aztán hegyek és tengerek felett átrepülve személyesen is találkozzanak. Ám a Föld nyolcmilliárd lakójának többsége nem így él. Az egyiptomi parasztok vízellátása még mindig Etiópiától függ. Az Athéntól északra magasodó hegyek ma is akadályozzák az Európával folytatott kereskedelmet. A földrajz nem egyenlő a sorssal – hiszen az ember beleszólhat az események alakulásába –, de igenis számít.

Több tényező is szerepet játszik ennek a bizonytalansággal és megosztottsággal teli – új korszak felé vezető – évtizednek az alakulásában. A globalizáció, a globalizációellenesség, a Covid, a technológia és az éghajlatváltozás mind lényeges tényező, és szerephez jut ebben a könyvben. A földrajz hatalma néhány olyan 21. századi eseményt és konfliktust mutat be, amelyeknek messzire nyúló hatásuk lehet a többpólusú világban.

Irán például a Közel-Kelet jövőjét alakítja. Pária állam, nukleáris törekvésekkel, amelynek létérdeke, hogy – Bagdadon, Damaszkuszon és Bejrúton keresztül – megmaradjon a síita „folyosó” a Földközi-tenger felé. Riválisa a térségben az olajra és homokra épült Szaúd-Arábia, amely mindig szövetségesként tekintett az Egyesült Államokra. Ám ahogy csökken az olaj iránti kereslet, az Egyesült Államok pedig az energiafüggetlenség felé halad, érdeklődése a Közel-Kelet iránt lanyhulni fog.

Máshol nem az olaj, hanem a víz okoz zavarokat. Etiópia – mint „Afrika víztornya” – rendkívüli előnyökkel rendelkezik szomszédjaihoz, különösen Egyiptomhoz képest. Itt robbanhat ki századunk egyik legfontosabb „vízháborúja”, az ország sorsának alakulása ugyanakkor rávilágít a technológia jelentőségére is, hiszen Etiópia a vízenergia hasznosítását saját javára fordíthatja.

Afrika sok részén viszont ez a lehetőség fel sem merülhet, többek között a Szahara déli peremén húzódó Száhel-övezetben sem. A hatalmas félsivatagos zóna régóta háborús térség: ősi földrajzi és kulturális törésvonalak mentén fekszik, és napjainkban területének jelentős részén az al-Káida és az Iszlám Állam uralkodik. Sokan menekülnek innen, többek közt észak felé, Európába. Már most is óriási humanitárius katasztrófa zajlik, és a helyzet tovább romolhat.

Európa kapujaként Görögország az első államok egyike, amely megérzi a migráció új hullámainak hatásait. Már csak földrajzi adottságai miatt is a következő évek egyik geopolitikai lobbanáspontjának közepén helyezkedik el: a Földközi-tenger keleti részén nemrég felfedezett földgázmezők miatt az EU-tag Görögország konfliktusba sodródhat az egyre agresszívabb Törökországgal. Törökország pedig – miközben izmait mutogatja a Földközi-tenger keleti részén – ennél is merészebb ambíciókat dédelget. „Neooszmán” törekvései birodalmi múltjából és az ország – Kelet és Nyugat között hidat képező – fekvéséből fakadnak, céljuk pedig, hogy Törökország elsőrangú globális hatalommá váljon.

Nagy-Britannia szintén birodalmát vesztett ország. Az észak-európai síkság nyugati szélén túl elhelyezkedő hűvös levegőjű szigetcsoport még mindig nem találta meg új szerepét. A Brexitet követően talán úgy tűnik, közepes európai hatalomként politikai és gazdasági kapcsolatokat igyekszik kiépíteni világszerte. Csakhogy a külsők mellett belső kihívásokkal is küzd, többek között Skócia függetlenedésének lehetőségével.

Délen Spanyolországot – Európa egyik régi nagy nemzetét – ugyancsak a regionális nacionalizmus okozta széthullás fenyegeti. Az EU nem nyújthat támogatást a katalánok függetlenségi küzdelméhez – ha azonban magára hagyna egy újonnan létrejött államot, Oroszország és Kína előtt nyitna kiskaput európai befolyásuk kiterjesztésére. Spanyolország megingása rámutat, hogy a 21. században milyen törékenyek egyes nemzetállamok és szupranacionális szövetségek.

Napjaink egyik legizgalmasabb fejleménye, hogy geopolitikai hatalmi küzdelmeink elszakadnak a földi kötelékektől, és a világűrbe is kivetülnek. De kié is a világűr? És ki döntheti ezt el? Valójában sosem lesz olyan, hogy „végső határ”, de ez igen közel áll hozzá, márpedig a határok általában vad, törvények nélküli vidékek. Bizonyos magasság felett nem létezik szuverén terület: ha úgy döntök, hogy egy másik ország fölé kívánom irányítani lézerekkel felszerelt műholdamat, milyen törvény alapján mondhatná bárki, hogy ezt nem tehetem meg? Több ország küzd az elsőségért a világűrben, és magánvállalkozások is beszállnak a versenybe, ezzel pedig kezdetét veheti egy veszélyes, csúcstechnológiákat felvonultató fegyverkezési verseny. Kivéve, ha képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, és elfogadjuk a nemzetközi együttműködés számtalan előnyét.

Ereszkedjünk le inkább a Földre, és elsőként vegyünk szemügyre egy olyan helyszínt, amely évszázadokon át teljesen elszigetelt és ismeretlen volt, manapság viszont – félúton Kína és az Egyesült Államok között – az egész indiai–csendes-óceáni térség sorsát befolyásolhatja: a szigetkontinenst, Ausztráliát.

Tim Marshall: A földrajz hatalma
Fordította: Máté Frigyes
Park Kiadó, Budapest, 2022
424 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft