Beth O’Leary: Otthoncsere (részlet)

| | 1 | | Leena

– Szerintem cserélnünk kellene – mondom Beenek, miközben félig felemelkedem a székemről, és kidugom a fejemet a laptopom képernyője mögül, hogy beszélhessünk. – Nagyon parázok. Inkább mondd el te az elejét, én meg átveszem a végét, így mire rám kerül a sor, nem leszek ennyire… tudod… – A kézfejem forgatásával próbálom jellemezni az elmeállapotomat.
– Nem leszel ilyen táncos kezű? – kérdezi Bee oldalra hajtva a fejét.
– Ne csináld már! Lécci!
– Leena! Drága barátnőm! Vezérlő csillagom! Kedvenc bosszúságom az életben! Te nálam sokkal jobban értesz ahhoz, hogyan kell elkezdeni egy prezentációt, és nem fogjuk megváltoztatni a sorrendet épp most, amikor tíz perc múlva beszámolót kell tartanunk a legfontosabb ügyfelünknek. A legutóbbi programtanács előtt sem cseréltünk, ahogy azelőtt sem, mert marhaság lenne, és őszintén szólva, halványlila gőzöm sincs arról, mi van a nyitó diákon.
Visszasüppedek a székembe.
– Na igen. Persze. – Aztán megint kidugom a fejemet a gép felett. – De most tényleg úgy érzem, hogy…
– Ühüm – hümmög Bee, de fel sem néz a képernyőjéről. – Nyilván. Pocsékul vagy. Remegsz, izzad a tenyered, meg minden. Csak épp, amikor kiállsz eléjük, pont olyan bájos és zseniális leszel, mint mindig, és senki sem fog észrevenni semmit.
– De mi lesz, ha…?
– Nem lesz.
– Bee, szerintem most tényleg…
– Tudom.
– De komolyan…
– Már csak nyolc percünk van, Leena. Próbálkozz meg azzal a lélegzős cuccal!
– Milyen lélegzős cuccal?
Bee egy pillanatig hallgat. – Tudod! A légzéssel.
– Ó, csak lélegezzek normálisan? Azt hittem, valamilyen meditációs gyakorlatra gondoltál.
Erre felhorkan. Rövid szünet.
– Már ezerszer kibírtál ennél sokkal rosszabbakat is, Leena – jegyzi meg.
Összerezzenek, a két tenyerem közé fogom a kávéval teli bögrémet. A félelem befészkelte magát a bordáim alatti üregbe, olyan valóságos, szinte kézzelfogható, mint egy kő, egy görcs vagy valami, amit késsel ki lehetne vágni.
– Tudom – felelem. – Tisztában vagyok vele.
– Csak vissza kell szerezned az erődet – mondja Bee. – Ezt pedig csak úgy érheted el, ha nem adod fel. Igaz? Ugyan már, hiszen te vagy Leena Cotton, a legfiatalabb vezető tanácsadó az ágazatban, a Selmount Vállalati Tanácsadás 2020-as sztárja. És… – folytatja halkabban – hamarosan, egyszer majd, a saját cégünk társigazgatója. Igaz?
Igen. Csak épp ma nem úgy érzem, hogy ez a Leena Cotton lennék.
Bee engem figyel, aggódva összevonja a rajzolt szemöldökét. Behunyom a szemem, és megpróbálom elkergetni a félelmet. Egy pillanatig működik is: érzem, hogy felszínre tör az a személy, aki másfél évvel ezelőtt voltam, és akinek meg sem kottyant volna egy ilyen prezentáció.
– Bee, Leena, készen álltok? – kérdezi a vezérigazgató asszisztense, miközben átszeli az Upgo nyitott irodáját.

Felállok, de a fejem előrebukik, émelyegni kezdek. Elkapom az asztal szélét. Basszus! Még sosem éreztem ilyet.
– Jól vagy? – súgja oda Bee.
Nyelek egyet, és olyan erővel támaszkodom az asztallapra, hogy megfájdul a csuklóm. Egy pillanatig biztosra veszem, hogy képtelen vagyok rá – egyszerűen nincs hozzá erőm, hullafáradt vagyok –, de aztán felpörgök.
– Hát persze! – felelem. – Kezdjük!

Eltelt egy félóra. Ami azért nem olyan hosszú idő. Ennyi idő alatt nem lehet végignézni egy teljes részt a Buffy, a vámpírok réme című sorozatból, és… nem sül meg egy nagyobb krumpli. Ahhoz viszont bőven elég, hogy az ember tönkretegye a karrierjét.
Annyira tudtam, hogy ez lesz belőle! Már több mint egy éve, hogy csak a túlélésre játszom a munkahelyemen, szétszórt vagyok, elnézek és elrontok dolgokat, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Mintha Carla halála után helyet cserélt volna egymással a két kezem, és azóta mindent a ballal csinálnék a jobb helyett. Pedig annyira igyekszem! Keményen hajtok, és tényleg azt hittem, hogy egyre jobban megy.
Nyilván tévedtem.
Azon a meetingen komolyan úgy gondoltam, hogy meg fogok halni. Egyszer már kaptam pánikrohamot egyetemista koromban, de az nem volt olyan vészes, mint ez a mostani. Sosem éreztem még azt, hogy teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. Mintha elszabadult volna bennem a félelem: már nem egy feszes kis görcsnek éreztem, csápjai nőttek, elszorították a csuklómat és a bokámat, a torkomba martak. Egyre gyorsabban vert a szívem, a végén úgy zakatolt, mintha már nem is az én testemhez tartozna, hanem egy kétségbeesett kismadár csapkodna a bordáim között.
Az még megbocsátható lett volna, hogy eltévesztek egy számot, amikor a bevételekről beszélek. Ám ezután émelyegni kezdtem, a következő számot is elrontottam, aztán még egyet, a légzésem túl szapora lett, az agyamra pedig… nem is köd borult, hanem inkább vakító fény. Olyan, amitől semmit sem lát az ember.
Így amikor Bee félbeszakított, hogy „hadd vegyem át…”
Aztán valaki más azt mondta, „ugyan már, ez nevetséges…”
Majd megszólalt az Upgo Pénzügyi Vállalat vezérigazgatója is: „Szerintem eleget láttunk, nem gondolják…?”
Engem már nem is érdekelt. Kétrét görnyedtem, levegő után kapkodtam, biztosra vettem, hogy meg fogok halni.
– Minden rendben – mondja most Bee, miközben erősen szorítja a kezemet. Elbújtunk az egyik kis fülkébe, amelyet telefonbeszélgetésekhez állítottak fel az Upgo nyitott irodájának a sarkában. Bee hozott be ide, de még mindig felületesen kapkodom a levegőt, és csorog rólam a víz. – Itt vagyok veled. Minden rendben.
A légzésem szakadozik.
– A Selmount elveszítette miattam az Upgo-szerződést, ugye? – nyögöm ki.
– Rebecca épp most beszél telefonon a vezérigazgatóval. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Te most csak lélegezz!
– Leena? – kiáltja valaki. – Leena, jól vagy?
Nem nyitom ki a szememet. Talán, ha így maradok, kiderül, hogy mégsem a főnököm asszisztense beszél hozzám.
– Leena? Ceci vagyok, Rebecca asszisztense!
Ááá! Hogy a fenébe ért ide ilyen gyorsan? Az Upgo irodája legalább húsz percre van metróval a Selmounttól!
– Jaj, Leena, micsoda káosz! – sopánkodik Ceci. Belép hozzánk a fülkébe, és körkörös mozdulatokkal, idegesítően dörgöli a vállamat. – Te szegény! Jól van, sírd csak ki magad!
Igazából nem sírok. Lassan kifújom a levegőt, majd Cecire pillantok, aki rendkívül vidáman mosolyog a méregdrága, elegáns ruhájában, és már vagy századjára emlékeztetem magam, mennyire fontos, hogy a nők támogassák egymást az üzleti életben. Én ebben tényleg hiszek. Ez az egyik alapszabályom az életben, és ezzel akarok felkerülni a csúcsra.
De hát a nők ettől még ugyanúgy… emberek. És némelyik ember egyszerűen elviselhetetlen.
– Mit tehetünk érted, Ceci? – kérdezi Bee vicsorogva.
– Rebecca küldött, hogy megnézzem, jól vagytok-e – feleli. – Tudod, miután egy kicsit… – Megmozgatja az ujjait. – Egy kicsit kicsúszott alólatok a talaj. – Rezeg az iPhone-ja. – Ó! Küldött egy e-mailt.
Bee meg én várunk, a vállunk megfeszül. Ceci embertelenül lassan olvassa el az üzenetet.
– Nos? – kérdezi Bee.
– Igen? – értetlenkedik Ceci.
– Rebecca. Mit ír? Elveszítette… Elveszítettem a szerződést? – nyögöm ki.
Ceci oldalra hajtja a fejét, a tekintetét le sem veszi a telefonjáról. Várunk. Érzem, hogy a pánikroham is várakozik, megint magával akar rántani.
– Rebecca elintézte… Hát nem bámulatos az a nő? Nem vették el a Selmounttól a projektet, és mindent összevetve nagyon megértőek voltak – meséli végül Ceci halvány mosollyal. – Most pedig látni szeretne téged, úgyhogy azt hiszem, jobb lenne, ha gyorsan visszamennél az irodába, nem igaz?
– Hol? – préselem ki magamból a kérdést. – Hol akar találkozni velem?
– Hm? Ó! Az 5c teremben, a HR-en!
Hát persze! Hol máshol akarna kirúgni?

Rebecca meg én egymással szemben ülünk. Judy a HR-ről mellette foglal helyet. Szerintem rossz jel, hogy Judy az ő oldalát erősíti, nem az enyémet.
Rebecca hátrasöpri a haját az arcából, és bánatos együttérzéssel néz rám, ami szintén aggasztó. Ez itt Rebecca, a szigorú szeretet királynője, a meeting közbeni rendreutasítások mestere. Egyszer azt mondta nekem, hogy egyedül úgy lehet kimagasló eredményt elérni, ha az ember felkészül a lehetetlenre.
Vagyis ha kedves velem, akkor lemondott rólam.
– Leena – kezdi Rebecca. – Jól vagy?
– Igen, persze, minden a legnagyobb rendben – felelem. – Kérlek, Rebecca, hadd magyarázzam meg! Ami a meetingen történt… – Elhallgatok, mert Rebecca a homlokát ráncolja, és leint.
– Nézd, Leena, tudom, milyen jól játszod a szerepedet, és isten a tudója, mennyire szeretlek érte! – Judyra pillant. – Úgy értem, a Selmount nagyra értékeli, hogy… szívós vagy, és mindenre találsz megoldást. De hagyjuk a mellébeszélést! Csapnivalóan nézel ki.
Judy csendesen köhög.
– Vagyis az jutott eszünkbe, hogy talán kimerültél egy kicsit – folytatja Rebecca szemrebbenés nélkül. – Épp az imént néztük át a kartotékodat… Tudod, mikor mentél utoljára szabadságra?
– Ez valami… beugrató kérdés?
– Igen, tényleg az, Leena, mert az elmúlt egy évben nem vettél ki egyetlen napot sem az éves szabadságodból. – Rebecca dühös pillantást vet Judyra. – Ami egyébként elméletileg nem fordulhatna elő.
– Mondtam már – sziszegi Judy. – Nem tudom, hogy csúszott át az ellenőrzésen!
Én tudom, hogy csúsztam át az ellenőrzésen. A HR folyton arról beszél, hogy kötelezik a munkavállalókat az éves szabadságuk kivételére, de igazából ez csak annyit jelent, hogy évente kétszer küldenek egy e-mailt, amiben megírják, hogy hány kivehető napod maradt, aztán hozzátesznek valami bátorító szöveget, amiben olyan kifejezések szerepelnek, mint „mentális és testi egészség”, „a cégünk holisztikus megközelítése” meg „eltávolodni a munkakörnyezettől a képességeink maximalizálása érdekében”.
– Rebecca, most már tényleg rendbe jöttem. Nagyon sajnálom, hogy a… hogy megszakítottam ma reggel a meetinget, de ha megengeded, hogy…
Megint a homlokát ráncolja, és leint.
– Leena, sajnálom. Tudom, milyen lehetetlenül nehéz volt neked mostanában. Ez a projekt elképesztően nagy stressztűrő képességet igényel, és egy ideje már gondolkozom azon, hogy nem volt tisztességes veled szemben, hogy téged bíztunk meg vele. Tudom, hogy amikor ilyesmit mondok, általában gúnyolódom, de tényleg fontos nekem a testi és szellemi jólléted, érted? Úgyhogy beszéltem a partnerekkel, és elvesszük tőled az Upgo-projektet.
Hirtelen megremegek, sőt nevetséges módon rázkódni kezdek, a testem figyelmeztet, hogy még mindig nem nyertem vissza felette az irányítást. Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de Rebecca megelőz.
– És úgy döntöttünk, hogy a következő két hónapban nem adunk neked semmilyen projektet – folytatja. – Vedd úgy, hogy alkotói szabadságra mész! Két hónapra. Addig nem jöhetsz vissza a Selmount központi irodájába, amíg ki nem pihented magad, meg nem szabadultál a feszültségtől, és amíg úgy nézel ki, mint aki egy évet töltött háborús zónában. Rendben?
– Erre semmi szükség – felelem. – Rebecca, kérlek! Adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam…
– Ez egy rohadt nagy ajándék, Leena! – fakad ki Rebecca bosszúsan. – Fizetett szabadság! Két hónap!
– De nekem nem kell! Én dolgozni akarok.
– Tényleg? Mert az arcodról az üvölt, hogy aludni akarsz. Szerinted nem tudom, hogy a héten mindennap hajnali kettőig dolgoztál?
– Sajnálom. Tudom, hogy tartanom kellene a normális munkarendet… volt pár…
– Nem azt kifogásoltam, ahogy beosztod a munkádat, hanem azt kérdeztem, hogy mikor szoktál egyáltalán pihenni, hát nem érted?
Judy erre halkan, de kicsit elnyújtva köhécsel. Rebecca bosszúsan pillant rá.
– Egy hét – javaslom kétségbeesetten. – Kiveszek egy hét szabadságot, pihenek egy kicsit, aztán amikor visszajövök…
– Két. Hónap. Szabadság. Ennyi. Ez nem alku tárgya, Leena. Szükséged van rá. Ne akard, hogy rád küldjem a HR-t, csak hogy bebizonyítsák! – Miközben ezt mondja, lenézően Judy felé int a fejével. Szegény nő úgy hátrahúzza az állát, mintha hangos pofon csattant volna az arcán, vagy homlokon pöckölték volna.

Érzem, hogy megint kezd felgyorsulni a lélegzetem. Igen, mostanában nem voltam jó formában, de akkor sem vehetek ki két hónapot! Képtelenség! A Selmountban minden az ember hírnevén múlik, és ha nyolc teljes hétre eltűnök azok után, ami az Upgo-meetingen történt, mindenki rajtam fog röhögni!
– Semmi sem fog megváltozni nyolc hét alatt – mondja Rebecca. – Rendben? Még mindig itt leszünk, amikor visszajössz. Te pedig még mindig Leena Cotton leszel, a legfiatalabb vezető tanácsadó, a legszorgalmasabb dolgozó, a kis zseni. – Rebecca megfeszített figyelemmel néz rám. – Mindnyájunknak szüksége van néha egy kis pihenésre. Még neked is.

Émelyegve sétálok ki a beszélgetésről. Azt hittem, megpróbálnak kirúgni, és ki is dolgoztam a fejemben egy csomó szöveget a méltánytalan elbocsátásról. De… fizetett szabadság?
– Nos? – kérdezi Bee, pont előttem bukkan fel, így kénytelen vagyok hirtelen megtorpanni. – Itt ólálkodtam – magyarázza. – Mit mondott Rebecca?
– Azt mondta, hogy… szabadságra kell mennem.
Bee egy pillanatig csak pislogva néz.
– Menjük el ebédelni!

Fordította: Fügedi Tímea

Beth O’Leary: Otthoncsere
Fordította: Fügedi Tímea
General Press Kiadó, Budapest, 2020