Lauren Belfer: És a tűz után (részlet)

Posted on 2020. szeptember 6. vasárnap Szerző:

0


Prológus

Németország, amerikai megszállási övezet | 1945. május

Nem akarta megölni.
Szépen indult a délután, különösen ahhoz képest, hogy a háború dúlta Németországban voltak, közvetlenül a kapituláció után. Henry Sachs tizedes egy lerombolt kastély mellvédjének támaszkodott, élvezettel szívott a cigarettájába, és arra gondolt, hogy rendben vannak a dolgok. Hűvös szél fújt. Kilométerekre el lehetett látni a völgybe. Az égen, a magasban héják köröztek. Templomtornyok mutatták, hol bújnak meg a városok. A távoli hegyormokon vagy fél tucat kastély magaslott.

A háború véget ért. Életben maradt. Ennél többet nem kívánhatott, és nem is kívánt. Huszonegy éves volt, tele energiával. Százhetvenöt centis magasságával (na jó, bakancsban), sötét hajával, barna szemével, nyájas, „mit érdekel engem” kisugárzásával Humphrey Bogartra hasonlított, ő legalábbis így gondolta. 1942-ben, az érettségi másnapján vonult be, és büszke volt rá, hogy ő választotta a sereget, nem pedig fordítva.
Ahogy ma is.
A Harmadik hadsereg hamarosan kivonul, Németországnak ezt a részét átengedik a szovjeteknek. Henry úgy érezte, muszáj egy kicsit turistaként is körülnéznie, mielőtt az amerikaiak auf Wiedersehent mondanak. Maga mellé vette a legjobb haverját, Pete Galinskyt, aki éppen fel-alá járkált, és a tájat csodálta. Kölcsönvettek egy dzsipet (mondjuk így, hogy kölcsönvették), és elmentek kocsikázni. Középkori városkákat jártak be, régi templomokat néztek meg. Csokoládéért és cigarettáért – ez volt ekkoriban a fizetőeszköz – még ebédet is kaptak egy jómódúnak tűnő parasztháznál, ahol incselkedtek a gyerekekkel, de Henrynek feltűnt, hogy nem látott férfiakat a ház körül.
Ránézett az órájára. Délután négy óra felé járt az idő.
– Induljunk most már vissza – mondta.
A vissza Weimar városát jelentette, ahol állomásoztak.
– Rendben – mondta Pete.
Henry átpöckölte a cigarettacsikket a falon. Visszamentek a dzsiphez, Henry ült a kormányhoz. Pete navigált, a térképet figyelte és az iránytűt, amit a térdén egyensúlyozott. Húszéves volt, bár idősebbnek nézett ki, s hosszúkás arca tökéletesen illett magas, vékony alakjához. A New York állambeli Buffalóból származott, ahol a középiskola után a családi ruhaüzletben kezdett dolgozni. A hadsereg úgy látta jónak, hogy teherautó-szerelőnek képezze ki.

Hamar eljutottak a főútig. Rákanyarodtak a hegyoldalra, ahonnan messzire el lehetett látni, mezők nyúltak el mindenfelé a végtelen távolban. Henry rátaposott a gázra, és úgy érezte, végre szabad. Az arcába fújó szél gazdagnak és termékenynek tűnt. Mélyeket lélegzett, megtöltötte a tüdejét. Európában véget ért a háború. A jók nyertek. Lelkesültséget érzett. Diadalittas volt. Legyőzhetetlennek gondolta magát.
– Innen már egyenes út vezet Weimarig – mondta Pete. – Maradt egy kis időnk, hogy megnézzük útközben a Tiefurt-palotát.
A látogatási idő (ha volt egyáltalán) biztosan nem vonatkozott rájuk, tekintettel Henryre, aki anyanyelvi szinten beszélt németül, és a hátizsákra, amely komoly csokoládé-, illetve cigarettakészletet rejtett, hogy csitítsa az esetleges ellenérzéseket. Henry Brooklynban született, a családjának ott volt cipőboltja, de apja Kelet-Poroszországból, anyja a Szudéta-vidékről származott. Otthon németül beszéltek, s az iskolában tanulta meg a német nyelvtan finomabb részleteit. A háborúban tolmácsként működött egy hírszerző egységben.
– „A Tiefurt-kastély és park egykor Anna Amália hercegnő nyári rezidenciája volt…” – olvasta hangosan Pete a bédekkerből, amit Henry apjától kapott a kihajózás napján.
Amikor kivándorolt Amerikába, Henry anyja kiterjedt családot hagyott maga mögött a Szudéta-vidéken, egészen pontosan Éger városában. Gyakran váltottak leveleket és küldözgettek egymásnak fényképeket. Henry soha nem találkozott német rokonaival, de jól ismerte őket a fotókról: a gyönyörű, hátrafogott hajú unokatestvér, Susanna; a kerek arcú és gömbölyded Chana nagynéni, aki télen-nyáron prémes ruhákat visel, legalábbis amikor fényképezik; Max bácsi, ahogy büszkén feszít a családi drogéria előtt; a Henryvel egyidős unokabáty, Jakob, amint vastag lencséjű szemüvegben könyvet olvas; a legifjabb unokafivér, Franz, világítóan szőke hajjal a tiroli kabátjában, erősen szorítja Abraham nagypapa kezét, mintha félne a fényképezőtől. Abraham a szeretet és az odaadás olyan elegyével mosolygott a fiúra, hogy Henry már-már féltékenységet érzett. Abraham volt az ő nagyapja is.

Miután kitört a háború, Henry anyja többé nem kapott leveleket és fotókat a családtól.

Henry ránézett Pete-re. Neki vajon volt családja Európában, amikor kitört a háború? Nem kérdezhette meg. Persze, sokat poénkodtak egymás szülőhelyéről és baseballcsapatáról (Henry a Brooklyn Dodgersnek szurkolt, Pete a New York Yankeesnek, mivel a városának nem volt saját első osztályú csapata).

De hogy fontos dolgokról beszéljenek egymással? Azt nem.

Otthon a haverok mindkettejüket heccelték azzal, hogy zsidók, de nem durvábban, mint ahogy az ír srácokat cikizték amiatt, hogy írek. Az írek, olaszok, katolikusok, zsidók, négerek iránti ellenérzések hozzátartoztak Amerikához, de senkit nem öltek meg a származása miatt, legalábbis ha a bőrszíne fehér volt. Mielőtt bevonult volna a hadseregbe, az utcán hallott olykor a katonai szolgálat alól kibúvó zsidókról, de amint egyenruhát öltött, elkerülték ezek a hangok. A magas rangú katonatisztek, akiknek tolmácsolt, olykor eleresztettek egy-egy beszólást koszos zsidókról, olcsó zsidókról, „Rosenfeld” elnökről és a „Jew Deal”-ről, de ezek nem voltak többek a megszokott szemétkedéseknél. Henry csak magában dühöngött, tekintettel arra, hogy tolmácsként dolgozni távol a fronttól sokkal jobb volt, mint lövésznek lenni a tűzvonalban.

– Ha a város közelébe érünk, a Tiefurt-kastélyhoz vezető út balra lesz – mondta Pete.

A katonaság első időszaka kemény volt. A kiképzés során egyszerre megjelent néhány srác egy arkansasi kisvárosból (vannak Arkansasban egyáltalán nagyobb városok?). Soha nem láttak még zsidót, meg is kérdezték Henrytől, hogy van-e szarva és farka – a régi gyalázkodás. Miért érdekel ez titeket? – reagált Henry azon a hangján, amit a brooklyni utcai csetepaték idején szokott elővenni. És micsoda meglepetés: valóban, egyáltalán nem érdekelte őket.

– Most jön a letérő – mondta Pete.

Elérték Weimar külvárosát, és kezdett egyre kaotikusabbá válni a környék. Ez lehetett az ipari negyed, mielőtt a szövetségesek elkezdték bombázni, és megindult a harc a városért. Az utat tank méretű gödrök tarkították. Törmelékkel teli pocsolyákban leszakadt elektromos vezetékek hevertek. A weimari kastély tornya ott magasodott a távolban, de bajos lett volna eljutni odáig.
– Hagyjuk inkább – mondta Henry.
– Ugyan, ne csináld – válaszolta Pete. – Nincs messze. A Tiefurt-kastély. Mikor fogunk megint erre járni?
Közeledtek a központhoz. Jobb felől városi épületek sorjáztak, bal felől meredek hegyoldal emelkedett.
Arra vezetett egy út, fel a hegy tetejére. Henry befordult, hiszen Pete-nek végül is igaza volt: mikor lesznek itt újra? Egyesbe kapcsolt, hogy a dzsip bírja az emelkedőt. A hegytetőn egy templom magasodott föléjük. Henry élesen balra kanyarodott, másfelé nem is lehetett menni.
– Azt a kurva… – kiáltott fel Pete.
Henry ugyanígy érzett.
Nyugodt lakóövezet tárult a szemük elé, széles utca kőházakkal, mindenütt zöld pázsit és magas fák. A négyszintes házakhoz oszlopsorok tartoztak, faragott ajtók és kovácsoltvas kapuk. Valódi villák voltak.

Henry lassan vezetett végig az utcán. A nagy házak meglepően kis telkeken álltak. Egyik villa a másik után, mintha kőóriásokat préseltek volna egymáshoz. Henry nem érezte jól magát. A környéket nem érte bombatámadás, de a házak elhagyatottnak tűntek. A zsalukat becsukták, a zsalu nélküli ablakokra pedig belülről deszkákat szögeltek. A pázsit elhanyagolt volt, a kerteket benőtte a gaz. Henry elég időt töltött ebben a nyomorult országban ahhoz, hogy tudja, a németek szeretik rendben tartani a kertjüket, és rendszeresen nyírják a füvet.
– Látod, milyen kis telek tartozik mindegyik házhoz? – kérdezte Pete. – Abból látszik, hogy milyen értékes területről van szó, hogy ennyire egymásra építették ezeket a villákat.
– Ezt meg honnan veszed?
– Egyszer egy fickó bejött a boltba, szmokingot akart venni. Ingatlanban utazott. Adta a nagymenőt. Ő beszélt, én hallgattam.
Talán ez volt Pete jövője? Ruhákat árulni Buffalóban, boldoggá tenni a vevőket azzal, hogy odafigyel rájuk és meghallgatja őket? Henry ennél többet kívánt az élettől, bár azt nem tudta volna megmondani, pontosan mit is.
– Mintha evakuálták volna az utcákat – mondta Pete. – A gazdagok elmenekültek, mielőtt megjönnek az oroszok. Vagy náci fejesek laktak itt, és most a padláson bujkálnak.
– Biztosan.
Henry leparkolt az út mellett, mintha csak a barátaikhoz jöttek volna látogatóba.
– Nézzünk körül.
Kiszállt a dzsipből, felvette a hátizsákját.
– A dzsip nincs biztonságban – mondta Pete.
– Gyere csak, papikám, biztonságban van – válaszolta Henry, bár tudta, hogy valóban nincs, különösen a pótkerék és a benzineskanna. – Legfeljebb öt percre hagyjuk itt.

Pete vállat vont, és ment Henry után. Katonai sisakban, csőre töltött karabéllyal haladtak lefelé az utcán. A házak között körbepillantva Henry észrevette, hogy a bal oldalon lévő épületeket egy oromra építették, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az erdős völgyre. A völgy túloldalán meredeken emelkedett a talaj, és egyre sűrűbben nőttek a fák. A vidék a késő délután aranyfényében úszott.

Amikor elértek egy kerítés nélküli házhoz, Henry átvágott a pázsiton, hogy jobban lássa a tájat. A ragyogó, mindent beterítő fény, a szürke felhők a tiszta kék égen, mindez együtt „és akkor Isten megteremtette a világot” érzést keltett benne. Henry nem volt vallásos, ahogy a szülei sem, de tizenhárom éves korában megtartották a bar-micvóját, biztos, ami biztos, ahogy az anyja fogalmazott. A völgyet megtöltő fény látványából olyan spirituális vonzerő áradt, amilyet korábban soha nem érzett.

Henry azon tűnődött, vajon a buchenwaldi koncentrációs tábor ott van-e valahol a következő hegyormon. „Buchenwald” annyit tesz, hogy „bükkerdő”, de nem olyan hely volt, ahová az ember szívesen megy egy erdei sétára. A tábort egy Weimaron kívül eső magaslati irtásra építették. Mivel Henry jól beszélt németül és a hírszerzésnél dolgozott, rá testálták a feladatot, hogy a legyőzött helyi lakosokat vezetett túrákra vigye a táborba, így fültanúja volt a beszélgetéseiknek. A derék weimari polgárok legszebb vasárnapi ruhájukat vették fel ezekre a látogatásokra. A nők masszív magas sarkút és nemezkalapot viseltek, és magukkal vitték bőr kézitáskájukat. A férfiak (mind túl a hadköteles koron) öltönyben-nyakkendőben vagy szövetzakóban és mellényben voltak, s persze mindannyian kalapban. A táborhoz vezető úton végig nevetgéltek és viccelődtek, úgy ültek a teherautón, mintha valamilyen szabadidős ünnepi programra mentek volna.

Amikor megérkeztek a táborba, a túlélők üres tekintete fogadta őket, lassan mozgó csontvázak. Látták a hullahalmokat, a törött szögben kiálló lábakat és karokat. A rengeteg meztelen férfiholttest láttán a kamasz lányok a szájuk elé szorították a kezüket és zavartan fojtották el vihogásukat. A nők zsebkendővel takarták el az arcukat és az orrukat, hogy ne érezzék a bűzt. Henry a legszívesebben kitépte volna a kezükből a zsebkendőt és beletolta volna dagadt képüket a rothadó hullákba.
A táborból áradó bűz. Újra és újra rátámadt. Émelygett tőle.
Összesen mintegy ötszáz embert vezetett körbe a buchenwaldi koncentrációs táborban. Olykor átoknak érezte, hogy ért németül. Pokolba a hazugsággal, amit a németek mondtak az amerikai katonáknak, hogy semmit nem tudtak a táborról! Némelyikük a táborban dolgozott, az istenért! Helyi boltosok látták el élelmiszerrel az őröket, a tábor vezetőit és családjaikat. A weimari lakosok ugyanazokat a külvárosi vasútvonalakat használták, mint a táborba tartó rabok. Henry turistái maguk emlegették egymás között, hogy miként hozta el a szél a városba a hamut, szürkésfehér porral vonva be az ablakpárkányokat és a bejárati lépcsőket. A helyiek pontosan tudták, honnan jött a hamu: a buchenwaldi krematóriumból.

Henry koncentrációs táborbeli turistái talán azt gondolták, nem tud eléggé németül, hogy megértse, amit mondanak. Csakhogy pontosan értette őket. Minden szavukat. Megtudta, hogy a weimari Hauptbanhof, a főpályaudvar átszállóhelyként funkcionált a keletre tartó civil rabok számára. Aki kiment az állomásra, öreg nőket, kisgyerekeket, anyákat és apákat láthatott Európa minden tájáról, ahogy egyik vonatról a másikra szállnak. Ezer és ezer civilt tereltek vagonokba és indítottak útnak kelet felé, ahol igazán rémes dolgok történtek. Legalábbis erről szólt a szóbeszéd. Henry tudta, hogy a szóbeszéd igaz volt. Buchenwald elsősorban munkatábor volt, nem halálgyár, mint azok a keleti helyek, amelyekről meséltek. Keleten az embereket mérgező gázzal végezték ki, aztán elhamvasztották őket. Buchenwaldban nem voltak gázkamrák. De ha az embereket halálra dolgoztatják, nem adnak nekik eleget enni, semmit nem tesznek azért, hogy a betegek meggyógyuljanak, és felakasztják vagy lelövik a férfiakat vélt vagy valós bűneikért, akkor rengeteg holttest lesz a táborban, több, mint amennyivel a tábori krematórium elbír.

Ahogy Henry ott állt az ormon, és nézte a tájat, egy kérdés tolakodott elő benne: Ha Isten teremtette a világot, ahogy tanították neki, az egyben azt jelenti, hogy Buchenwaldot is ő teremtette?

Nem. Nem. Felejtsd el, parancsolt magára. A háború befejeződött. Túlélte. Ma azért van itt, hogy megnézze a várost, mint egy rendes ember, aki egy idegen országba látogat. Ha szerencséje van, hamarosan otthon lehet. Elképzelte egy napját Coney Islanden, a homok a lába alatt, az óceán sós illata a levegőben. Szeretett volna beszaladni a vízbe, és kimosni magából a borzalmas emlékeket.

Látta, ahogy ott ül a vacsoraasztalnál a szüleivel és a húgával, Evelynnel. A kislány már hétéves volt, és szüntelenül olvasott, legalábbis ezt írta Henry anyja. Imádni való kiscsaj. Magánál tartott róla egy képet a tárcájában. Amint hazatér és elrendezi a dolgait, felhív néhány lányt, akiket még a középiskolából ismert. Kíváncsi volt rá, milyen nyomot hagytak rajtuk az évek. Ő most már veteránnak számít, egyetemi tanulmányait a katonaság fizeti majd, fényes jövő vár rá. Körbe fogják ugrálni a lányok.

Beiratkozik a Brooklyn College-ba. Milyen szakra? Fogalma sem volt. Ahogy a civil életbe való visszatérésre gondolt, egyre szorosabb csomót érzett a bensejében.
– Gyere – mondta Pete –, menjünk.
– Oké.
Henry elfordult a völgytől, és a ház felé nézett. Ez az oldal nem volt bedeszkázva. A terasz széles, nyitott ajtóin szabadon ki-be járt a hűvös délutáni levegő. Kovácsoltvas székek és egy üveglapos, kovácsoltvas asztal foglalták el a terasz közepét, innen lehetett élvezni a csodás kilátást. Henry elképzelte, ahogy SS-tisztek ülnek a teraszon, s vacsora előtt iszogatva, dohányozva pihenik ki fárasztó munkanapjukat.

Közelebb ment. Az asztalon csésze csészealjjal meg egy könyv. Úgy érezte, valaki az imént állt fel, hogy beugorjon a házba egy pulóverért. Ez a valaki bármikor visszatérhetett.

Henry felment a teraszra vezető lépcsőn. Pete mögötte állt, óvatosságra intette, de Henry nem vett róla tudomást. Belépett a nyitott ajtón. Pete követte.

Ovális, világos szobába értek. Henry felnézett. Ívelt tetőablak. Finom bútorokkal teli szoba, Henry úgy látta, antik darab valamennyi… székek vékony lábakkal, amelyek az ő súlya alatt biztosan összetörtek volna; egy kis, kerek asztal, amely mintha lábujjhegyen egyensúlyozott volna. A márvány kandallópárkányban finom, madártollforma faragások. Az egyik oldalon falfestmény: kilátás a völgyre. A szoba másik felét egy hangversenyzongora foglalta el. Fedele és billentyűzete lecsukva.
– Nézd – suttogta Pete –, egy fazék. Ott lóg a kandallóban.
Villany nem volt. Valószínűleg gáz sem. Aki itt lakott, igyekezett feltalálni magát, próbált túlélni.
– Könyvekkel tüzelnek – mondta Pete.
Valóban, az egyik oldalon ott állt egy halom könyv. Henry közelebbről is benézett a kandallóba, ahol nyomtatott oldalak maradványait, felpöndörödött, megbarnult lapokat látott.
Pete megvizsgálta a könyveket.
– Vigyünk ebből: arany betűk vannak a fedélen.
Felemelt egyet, hogy Henry is lássa, aztán belelapozott.
– Megjelent 1811-ben.
Felvett egy másikat.
– Azt mondja, hogy 1793-ban adták ki. Nézd, micsoda bőrkötés!
Egyik-másik könyv csakugyan különlegesnek látszott.
– Ezekből néhány velem jön – mondta Pete. – Szuvenír. A fenébe, úgyis begyújtanának velük.
A szabályok szerint tilos volt bármit is eltulajdonítani és emlékként hazavinni, de ezzel senki sem törődött. Henrynek volt néhány bajtársa, akik csomagszám küldtek haza német kardokat, fényképezőgépeket, ezüstöt, porcelánt, festményeket.
Henry még semmit nem tett el magának. Semmi olyan nem került a szeme elé, ami megragadta volna.
– Ki tudja, egy régi könyv vagyonokat érhet, nem igaz? – mondta Pete.
Henry odalépett a zongorához, és kinyitotta a zongorapad fedelét. A pad belseje tele volt tömve kottával. Nyomtatott és kéziratos, régi és új kottával.

Amikor kisfiú volt, az anyja erőltette, hogy zongoraórákra járjon a házuk második emeletén lakó Mrs. Kaminskyhoz. Az asszony a férje elvesztése után gyerekeket tanított zongorázni, hogy megéljen. Nem akart adományokat elfogadni, magyarázta elismeréssel a hangjában Henry anyja. Így aztán Henry négy éven keresztül minden héten lesétált a lépcsőn, zsebében némi apróval, s az ütött-kopott pianínón zongorázni tanult, míg Mrs. Kaminskyt magához nem vette a fia családja Cincinnatiben. Mivel saját zongorájuk nem volt, Henry nem tudott gyakorolni, de pár dolgot azért megtanult. Sőt sok mindent megtanult. A klasszikus zene fokozatosan a szenvedélyévé vált, és gyakran hallgatott koncertközvetítéseket a rádióban. Ezt persze soha nem vallotta volna be a katonatársainak, de most valódi kíváncsiság ébredt benne az előtte heverő kották iránt.

Kihúzott egy réginek látszó mappát. Kéziratos kottalapok voltak benne, amelyekre sietve írhatták a zenét, erre utalhatott a számtalan áthúzás és satírozás. A tinta beleitta magát a papírba. Begyömöszölte a hátizsákjába a mappát a kottákkal. Volt még benne hely továbbiak számára. Miért is ne? Nyújtotta a kezét…
– Was machen Sie? – csattant fel mögötte egy női hang. Mit csinál?
Megfordult. Egy nő szegezte rá a pisztolyát. Mindkét kezével fogta a fegyvert, próbálta biztosan tartani. Nehéz, német katonai fegyver volt. A nő annyira soványnak tűnt, hogy Henry úgy érezte, a pisztoly súlya el fogja törni a karját. Nem is nő, vette észre döbbenten Henry. Egy lány, tizenöt vagy tizenhat éves. Szakadt ruhában állt előttük, a bőre sápadt, a haja csomókban.
– Was machen Sie hier? – Nagy nehezen sikerült a pisztolyt továbbra is Henry mellkasának szögeznie. Mit csinálnak itt?
– Ruhig. Seien Sie ruhig – mondta Henry. Nyugalom. Maradjon veszteg.
– Bassza meg – mondta Pete.
– Nincs semmi baj – mondta Henry Pete-nek, aztán németre váltott. – Van cigarettánk. És csokoládénk. Tegye le a pisztolyt, és adunk belőle.
Ekkor megérezte a lány szagát. Az utóbbi időben biztosan nem fürdött. Háborúszaga volt. Más volt ez, mint a rothadó hullák bűze. A rothadó élőkre jellemző, beteges és visszataszító szag áradt belőle. Úgy tűnt, minden erejével arra összpontosít, hogy egyenesen tartsa a fegyvert. Hogy pontosan felé irányítsa.
– Jól van, Fräulein, nem fogjuk bántani.
– Valahogy tetesd már le vele a pisztolyt! – mondta Pete.
– Azon vagyok – válaszolta Henry. – Fräulein, a háborúnak vége.
– Miért nem teszi le a pisztolyt? – kérdezte Pete.
A lány felcsattant:
– Azt hiszi talán, hogy nem ismerem fel a zsidókat? Úgy beszél németül, mint egy zsidó.
A buchenwaldi füst émelyítő szaga beterítette Henryt.
– Mit mondott? – Pete megmarkolta a karabélyát.
– Ez zsidók háza volt. Kedves zsidóké. Nem olyanoké, mint maguk.
– Mondd már meg, hogy miről beszél!
– Semmi – mondta fakó hangon Henry. – Nem mond semmit.
A lányhoz fordult:
– Kik voltak azok a zsidók, kik laktak itt? – Meg kellett kérdeznie, tudnia kellett. Meg akarta érteni ezt az istenverte országot. – Mi történt velük?
– A zsidókkal? Elmentek.
Nem elmentek, gondolta Henry. Elvitték őket.
– A barátai voltak?
A lány más akcentussal beszélt, mint amihez Henry otthon hozzászokott vagy amit az iskolában hallott. Talán egy alsóbb társadalmi rétegbe tartozott.
– Esetleg náluk dolgozott?
– Maguk, zsidók nem fognak bosszút állni rajtam.
Bosszú? Nem szerette a németeket, de fel sem merült benne, hogy német civileket öljön meg. Henry azt gondolta magáról, hogy jobb a németeknél. Segíteni fog a lánynak.
– Nem kellene itt lennie. Az amerikaiak rövidesen elmennek. Jönnek az oroszok. Elég borzalmas dolgokat hallottunk arról, ahogy az oroszok bánnak a német nőkkel.
A hírszerzés jelentései szerint az oroszok rengeteg nőt erőszakoltak meg Németországban. Lányokat, asszonyokat, nagymamákat, még a nyomorékokat is, nekik mindegy volt.
– Menjen Nyugatra. Segítünk. Tegye le a pisztolyt, és segítünk.
– Maguk? Két tolvaj fog segíteni nekem?
A lány karja és keze teljesen mozdulatlan volt. Henry mellkasának szegezte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.

A golyó célt tévesztett, belefúródott Henry mögött a falba. Pete a lány lába elé lőtt, hogy ráijesszen. Egyikük sem lőtt még soha nőre. Az az igazság, hogy egyikük sem lőtt még élesben senkire. A tolmács és a szerelő: nem a fronton vettek részt a háborúban. A lány újra lőtt, most Pete-re. Eltalálta a karját. Henry felé fordult, és célzott.

Henrynek végre bekattant, amit a kiképzésen tanult, fölemelte a fegyverét, és lőtt. A lány hátraesett a padlóra. A teste remegett. Vér szivárgott körülötte. Az idő, amely eddig oly gyorsan szaladt, lelassult, majd megállt. Henry képtelen volt mozdulni. Nem tudta felfogni, mit tett.
– A picsába! Megsebesített – kiabált Pete. – A rohadt kurva rám lőtt!
Henry kioldotta a derékszíját, rátekerte Pete felkarjára, hogy elállítsa a vérzést.
– Tartsd felfelé a karod! Felfelé!
A vérzés csillapult. Nem volt komoly seb. Semmiség az egész. Különösen a lány lábánál egyre duzzadó, mind sűrűbbé váló vértócsához képest. Nyitott, merev tekintete a tetőtéri ablak felé nézett.
– Jézusom! Tűnjünk innen! – mondta Pete, és az ajtó felé indult. – Mekkora faszság volt, hogy be akartál jönni! Remélem, a dzsip még megvan.
Henry nem szólt semmit. Nem tudta, mit kezdjen magával.
– Gyerünk!
Pete-nek igaza volt, menniük kellett. Ahogy kiléptek a teraszra, Henry becsukta az ajtót. Nem akarta, hogy állatok menjenek be a házba a vérszagra. Mi mást tehetett volna? Hívja a mentőket? Európát elborították a holttestek. Nem volt elég mentő, hogy az összeset begyűjtsék.

Csodával határos módon a dzsip rendben volt. A pótkerék a helyén, a marmonkanna a ponyva alatt. Sem Henry, sem Pete nem beszélt a Tiefurt-palotáról. Némán autóztak hazafelé.

Egy tébolyult Gauleiter. Ezt írták a jegyzőkönyvbe, mivel Pete-nek el kellett mennie az orvoshoz, hogy bekötözzék a sebét. Nem tehettek úgy, mintha nem történt volna semmi. Egy tébolyult Gauleiter, akit lelőttek.

Lauren Belfer

Legyen ennyi elég. A háborúnak vége. Senkit nem érdekeltek a részletek, különösen a német részletek. Az orvos bekötötte Pete karját, és néhány hónap múlva már csak egy heg emlékeztetett az esetre.

A lány gyenge volt. Alig bírta tartani a pisztolyt. De ő lőtt először. Vagyis Henry önvédelemből ölte meg. Nem igaz?
Az elkövetkező években Henry újra és újra végiggondolta az egészet, próbálta meggyőzni magát.
Egy zavart lány, amint holtan fekszik a deszkapadlón, és úszik a vérben. Vajon hány napba vagy hónapba tellett, mire rátaláltak a holttestére? Mire eltemették?
Az elkövetkező hatvanöt évben Henry Sachs újra meg újra eltűnődött rajta.

Fordította: Fazekas Gergely

Lauren Belfer: És a tűz után
Park Könyvkiadó, Budapest, 2019