»Valaki, aki világgá ment« | Viola Ardone: Gyerekvonat

Kleyer Éva |

A háború nemcsak halottakat, romokat és éhséget hagy maga után, de sok háborúviselt gyereket is, akik soha nem látták viszont a család elesett férfi tagjait, vagy együtt kell élniük megcsonkult, munkaképtelen apjukkal. Ma már inkább csak a nagy- és dédszülők emlékeznek arra, hogy a gyorsabban talpra álló, viszonylag jobb módú nyugat- vagy észak-európai országok a háború végén sok mezítlábas, fázó gyereket fogadtak hosszabb-rövidebb időre, kicsit felhizlalták és felruházták őket, majd visszavonatoztatták őket hazájukba.

Magyarország gyerekei előtt például Hollandia nyitotta meg kapuit és szívét. Sokszor életre szóló kapcsolatok szövődtek a két különböző kultúra között, akár a következő generációkra is átnyúlóan.

Viola Ardone sok ilyen gyermek történetéből gyúrta regénnyé a háború utáni Olaszország akcióját. Ma már kevésbé kirívó a különbség az ország északi és déli része között, a negyvenes években ez azonban markánsan különböző volt, annak ellenére is, hogy Észak-Olaszország ugyanúgy megszenvedte a háborús éveket. Az akkoriban még erős kommunista párt lelkes ifjú hívei tervezték, szervezték az akciót. Nem lehetett egyszerű, hiszen a déli szülők gyakran utódaik elvesztéseként élték meg a gyermekek távollétét, sok téves információt kellett a fejekből is kisöpörni, például hogy Szibériába viszik őket, vagy hogy kemencébe dugják őket.

A nyolcéves Amerigo egy tipikus nápolyi szegénynegyed lakója, gyakran kell éhesen anyjával közös ágyukba bújnia, és a mindennapi nehézségek elviselésében nagy szenvedélye segít neki, a cipők – mások cipőjének – megfigyelése, számlálása. Az ő apja nem lett a háború áldozata, anyja elbeszélése szerint Amerikába ment, hogy megteremtse a jobb jövő alapjait. Mivel a történet gerincét a kisfiú, majd később a felnőtt férfi elbeszélése adja, hajlamosak vagyunk elhinni ezt a mesét, bár gyanúra ad okot, hogy egy Fafej nevű piti gengszter sűrűn látogatja a kedves mamát, sőt támogatja a nehéz sorsú családot.

Az élet azonban nehéz, így Amerigo is bekerül abba a gyerekcsoportba, amelyik vonatra száll, hogy a következő fél évet egy észak-olasz család körében töltse. A kort és a családok gondolkodásmódját is jellemzi az a megható kép, amikor az induló vonatból a gyerekek kidobják újonnan kapott meleg kabátjukat, hogy az otthon maradó testvéreknek is legyen mit magára venni.

Nehéz az elszakadás, de talán még nehezebb a beilleszkedés. Egy szerető, mozgalmas nagycsalád fogadja be Amerigót, de mások az ételek, mások a szokások, mások a szavak ebben a nyelvjárásban – és a kisfiúnak ezt mind meg kell szoknia.

Megkapja élete első saját cipőjét, ami nem nyomja a lábát, kap meleg holmikat és jó minőségű ételt. Törődést és befogadó gyengédséget tapasztal. Kiderül, hogy különösen jó érzéke van a zenéhez. Hogy ezt bizonyíthassa, hangszerkészítő pótapjától egy gyerekméretű hegedűt kap. Eleinte nagyon hiányolja a régi életét, az édesanyját, de a jót könnyű megszokni, így aztán könnyes a búcsú, amikor a vonat visszaindul Nápolyba.

„Igaza van Tommasinónak. Olyan, mintha ketté vágtak volna minket.” A vonat sokkal kevesebb gyereket visz haza, sokan már korábban visszatértek, és azok sincsenek kevesen, akik örökre az új családjukkal maradnak.

• Olvass bele!

Az igazi dráma a könyv harmadik részében bontakozik ki. Északról már nem az ártatlan, nyolcéves Amerigo érkezik vissza. Megtapasztalta, hogy létezik egy másfajta világ is, ahol mindenkinek van rendes cipője, van mit enni és van célja az életnek. Az iskola nem csak a gyerekek gyötréséről szól, és újonnan felfedezett szerelme, a zene is teljesen természetes része lehet az életnek. Otthon, Délen viszont semmi nem változott, „az egész élet összezsugorodott”. Rázuhan az olasz Dél valósága, a haszontalan ottani iskola, a muzsikálás lebecslése. Egyre távolodik korábbi világától, az elszakadáshoz a végső lökést az adja, hogy anyja eltünteti a hegedűt, az egyetlen tárgyat, ami álomszerűen különböző életére emlékeztette. Egy csapásra felnőttebbként néz körül, és keserűen látja, hogy anyja (talán féltékenységből) a nevére érkező leveleket is eldugta előle.

„Honnan tudja, mi a jó nekem? Senki nem tudja. És ha az lett volna a jó, ha ott maradtam volna északon, mint Mariuccia, és nem jöttem volna vissza? Vagy pont az lett volna a jó, ha el se megyek, hanem itthon maradok? Vagy az, ha zenét tanultam volna, és a színházban hegedülnék? Ezt mind el szeretném mondani, de egyetlen dolog jut az eszembe, a hegedűm, a nevemmel a tok bélésén, amit sosem kapok vissza.”

A könyv befejező része napjainkban játszódik. A neves hegedűművészt, az egykori Amerigót hazaszólítja a hír, hogy édesanyja váratlanul meghalt. Ekkor kezdődik a sosemvolt párbeszéd anyjával, amelyben megpróbálja tisztázni visszamenőleg a kapcsolatukat.

„Anyádat, Antoniettát sosem kényeztette senki, úgyhogy ő sem tud kényeztetni – felelte régen a panaszaira szomszédasszonyuk, Zandragliona. – Hosszú éveken át gondoskodott rólad. Most, hogy már nagy vagy, neked kell gondoskodnod róla. Az élet sok mindent elvett mindannyiunktól.”
Amerigo idegenként kóborol gyermekkora ismerős helyszínein, ahol ugyanazok a hangok és illatok fogadják, mint amikor elmenekült innen. Benéz a görbe utcácska szuterénlakásába, ahol egy napja még Antonietta tengette életét. Semmi nem változott, a lábosban ott áll a tészta a hagymás raguval.

Anyja templomi búcsúztatásán előveszi hegedűjét, és Pergolesi Stabat materéből játszik egy áriát. Muzsikál Antoniettának, aki sosem hallhatta őt.

Amerigo kortársai most nyolcvan felett járnak – már aki él még. Történetük, Ardone története számomra az örök kérdést feszegeti: vajon szabad-e kiragadni egy embert a környezetéből, még akkor is, ha adott esetben jobb körülmények közé kerül? Lehet-e boldog valaki, ha megismeri a lehetőségeket, amiket a világ kínál, ám ez az újabb élet mégsem az ő saját élete? Mert a megismerés után nem érzi magát otthon sehol. Sem a régi életében, sem az újban…

„De hol van az én otthonom?” – kérdi gyötrődve a felnőtt Amerigo.

Viola Ardone lírai hangvételű regénymeséjét a 2018-as könyvvásár nagy lelkesedéssel fogadta, azóta huszonöt nyelvre fordították le. A magyar változatot Todero Annának köszönhetjük.

Viola Ardone: Gyerekvonat
Fordította: Todero Anna
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020 Ft
240 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2799 Ft,
ISBN 978 963 293 8790 (papír)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A második világháború után gyerekek százezrei maradtak árván vagy félárván. Ahogy akkoriban a világ számos gyermekmentő akciója keretében, Nápolyból is vonatoztattak gyerekeket Olaszország északi részébe, ahol a kicsik jobb körülmények között élhettek pár hónapig.
Amerigo Speranzát, az alig nyolcéves kisfiút is elküldi írni-olvasni nem tudó, filléreken tengődő anyja Modenába, hogy egy idegen családban cseperedve kicsit felhizlalják és ki tudja pihenni a háború lelki megrázkódtatásait. Amerigo elbeszéli félelmekkel teli útját az idegenbe, ahol alig érti az északi nyelvet, de ahol befogadásra talál, sőt még egy hegedűt is kap.
A zene iránt élénken érdeklődő fiú a nyáron visszakerül anyjához, ahol azonban meg nem értés és a régi nyomor várja. Amikor anyja az ő legféltettebb kincsét is eladja élelemért, elhatározza, hogy megszökik és újra vonatra száll.