Szemérmes apakönyv | Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Posted on 2020. augusztus 5. szerda Szerző:

0


Ú J R A O L V A S Ó

H. Móra Éva |

Kölcsönadtam valakinek a Harminc év napsütést. Elolvasta, kértem volna vissza. Még ne – felelte –, hadd maradjon még egy kicsit. Olyan szép mondatok vannak benne… Valóban, Grecsó Krisztián könyvét szeretgetni, dédelgetni lehet.

Ha „kosztolányisat” játszanánk, és ebből statisztikát is készítenénk, az emberek nagy százalékának valami pozitívat hívna elő a nap, napsütés szó. Toposzként is szép helye van az irodalomban Balassitól kezdve (Feltámada napom fénye) Egressy Béni operalibrettóin át (Most virrad fényes nap…; Új nap kél, ó, magyar!) Bródy János dalszövegéig (Elsötétült fényes napom…). De ebben a könyvben szó sincs jelképről, valóban időjárásról beszélünk, harminc év időjárásáról, amit az író nagyapja jegyzett fel gondos, dőlt betűivel.. A leghétköznapibb jelentés tehát, de Grecsó Krisztián ezt is költészetté emeli: Olyan […], mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről…

Tárcanovellákat rendezett kötetté az író 2017-ben, méghozzá nehezen: saját elmondása szerint sokáig félt összefésülni őket, annyira sokfélék. Jó, hogy megtette. Mostanában, regényei, színpadi műve és legújabb versei árnyékában talán kevesebb szó esik a számomra oly kedves kisprózájáról. Ha valaki nem kíséri figyelemmel a periodikákban folyamatosan megjelenő novelláit, garantáltan figyelni, keresni fogja, miután elolvasta ezt a könyvet. Bár szigorúan véve epikai besorolásúak ezek a rövid írások – Háy János szavával időmúlás van bennük –, mégis sajátos lírai színezetűek. Erős érzelmi – olykor bölcseleti – beágyazottságban nem egyértelműen történeteket kapunk, hanem életképek, pillanatképek, hangulati vázlatok, élménytöredékek, élménylenyomatok sorjáznak, egymást kiegészítve, egymással végül teljes egységet alkotva. Alapélménye a falu, a szegvári gyermekkor („szigorú katolikus családban nevelkedett parasztgyerek vagyok”), majd a csongrádi, csabai diákévek. Ezeket szövi át a régmúlt, a gyökerek kutatása, de fel-felvillannak a közelmúlt vagy a jelen képei is.

Na de hogyan! Hisz ez a lényeg.

Máshonnan kanyarodva: a Megyek utánad című regényben írja, amikor hőse élete első iskolai szünetét éli meg, felfogja, hogy vége a szabadságnak, hogy az órához képest nyomorultan vékony lesz a szünet. És ekkor valahogy azt is megérti, hogy milyen reménytelenül rövid részekben lehet élvezni, hogy ő van, hogy él. Még egészen kicsi, alig hat, hiszen nem szalajtott, és mégis, erre jön rá. Ezeket a pillanatokat, mozzanatokat ragadja meg, éli meg és adja át Grecsó.

Az átélés maga, az örök jelen idő az impozáns – írja a kötet Félúton című novellájában. A cím jelképes: az életközépre, az életút felére utal. Ilyenkor számvetést készít az ember: visszanéz, de előre is. Élet- és halálképes kor – így nevezi. – Nem csináltam semmit, és nem történt semmi különleges, mégis éreztem: erre a percre mindig emlékezni fogok. … Ahogy egy délutáni hazaútra még alsó tagozatból, amikor olyan mézgásan kegyelmes és édes nyár volt. Tekertem haza a nagyutcán, szemben azok az öreg, mázolt falú parasztházak, amelyeket már lebontottak azóta, nádfedeles kunyhók, gazos portával, hízott galambokkal, és én megéreztem, hogy vagyok…. Milyen jó lenne, ha mint a térben, az időben is lehetne választott úton lenni. Vagy inkább félúton.

A pillanatot ragadja meg a Két korty svédcsepp is – egyébként a Megyek utánad részlete –: lebegés, boldogság, „semmi”. Lilinek üzen a felnőtt önmaga: jegyezze meg ezt a pillanatot, mert soha nem lesz ennél boldogabb. A Van olyan, hogy igazi is hasonlót fogalmaz meg: az igazán megélt jelen időt.

Visszatérő, hangsúlyozott motívum a könyvben az elvágyódás: ha nem akartam volna ilyen kétségbeesetten elhagyni a falut… Aztán a Hazulról el című írásban pontos és gyönyörű lélektani leírást kapunk: Megsimogatni a táblát, ez volt a heppem… Vasárnap el, pénteken haza, idegenbe el, és az anyaföldhöz vissza, az én áldott, átemlékezett falumba. Mikor hazaértem, megsimogattam a táblát. Az elérzékenyülést azonnal humorral közömbösíti: Akkor még nem volt kiírva, hogy Isten hozta meg Polgárőrség meg Willkommen. Másutt: Jó volt hazafelé menni, mindig hazafelé menni volt a legjobb, nem megérkezni; a készülés, a tartás öröme az igazi. A későbbiekről pedig: Azóta három várost hagytam el (ti. Csongrád, Békéscsaba, Szeged). Jellemző, hogy mindezt árulásnak nevezi.

A Grecsó-olvasók családtagként ismerik Juszti mamát, a négy elemit végzett makói árvát, aki csodálatos asszonyi bölcsességgel nevelt férfit unokájából. Ő volt az, aki megértette, pajtásként játszott-nevetett vele, aki biztatta-bátorította, ha kellett. Évente ismétlődő nyaralásaik is elemi erővel idéződnek fel az elbeszélések nyomán. Meleg érzésekkel, meleg színekkel rajzolja meg az író Juszti mama alakját – Dragomán György nagyapa-novellái jutnak eszembe róla. A legemlékezetesebb azonban a kezdő novella, az Össze kéne szedni. Ez talán a legtöbbet újraolvasott kedvencem, műremek. Juszti mellett a szűkszavú nagyapa a másik szereplő. A hazatérés szavakkal kifejezhetetlen, szavakon túli rezdüléseinek leszünk itt tanúi, valahogy talán Déry Tibor és Makk Károly Szerelem című filmjének képsoraihoz hasonlóan. Mindenesetre döbbenetesen.

Bár Juszti mama kiemelt helyet foglal el e kötetben (is), de a könyv egészét tekintve mégis határozottan apa-könyvnek érzem. Nagyon sokszor említi korán elvesztett apját, legtöbbször mint szófukar, mosolytalan embert. Pedig az író nyilatkozataiból is tudjuk, hogy fiatalon lila hajú hippi, kamaszkorától zenélő lázadó csodapók volt, de mindenről lemondott. Szintén sok helyen írja-mondja Grecsó, hogy apja életének kudarca erősítette meg őt abban, hogy menni kell. Bár kimondja: Ha apámra gondolok, nem is jut eszembe vidám történet, mégis számtalan apró mozzanat elevenedik meg a múltból. Árvíz volt, apámmal próbáltuk menteni, ami menthető. Fürdőgatyában és gumicsizmában mentünk ki… Elindult két harcos, aki vállalja a küzdelmet az elemekkel… Mély, felnőttes izgalmat éreztem […] Hogy együtt vagyunk, ahogyan olyan ritkán: az apám meg én. (Balatoni eszkimó) Másutt: …azt játszottam, hogy az apám vagyok […] Soha olyan boldog nem voltam vele, mint akkor, és soha annyira nem éreztem, hogy van apám. Hogy valaki fia vagyok, és az figyel, vigyáz rám, és én, ha apa leszek, ugyanezt fogom tenni. (Silózni)

Az apa-történetekhez kapcsolódik A test hálája is. Bár fikció, de érezzük, hogy erőteljesen saját élményű: apja utolsó karácsonyát meséli el. Annyira személyes és annyira megrázó, hogy muszáj távolítani, harmadik személybe tenni.

Nálam ezeken a helyeken nyílik ki a könyv. Persze beszélhetnék még a szerkesztésről, a prousti asszociációkról, a prózában is költői képszerűségről. Meg arról is: ha elérzékenyül, azonnal oldja, átbillenti egy olykor meghökkentően modern, humoros mellékmondattal: olyan volt a két összenőtt lombkorona, mint a focisták hátul lenövesztett haja.

Jó érzés, ha itt van valahol ez a könyv az ember közelében, keze ügyében.

Grecsó Krisztián (Fotó: Szilágyi Lenke)

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
240 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2639 Ft
ISBN 978 963 143 5986

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.
A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.
A Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.