Évezredek magyarul – de nem ugyanúgy | Nyelvészportrék: Gerstner Károly

Daniss Győző |

Bárki a maga, a szűkebb-tágabb környezete vagy akár az ország példáján észlelheti, hogy a beszéd, az írás, a nyelvünk napról napra változik. Legalábbis valamicskét. Feltűnőbbek lehetnek a változások, ha néhány évre, netán évtizedre tekintünk vissza. Elgondolkodhatunk azon, mit mondunk, írunk most másképp. Hát még akkor, ha valaki ennél hosszabb időszaknak akár csak a leglátványosabb nyelvi változásaira kíváncsi!
A régi-régi kor, persze, már a nyelvtörténet kutatóinak világa. Abba a laikus érdeklődő csak a szakemberek közvetítésével tud belepillantani. A sokszínű múltat kutató nyelvtörténészeink egyik legjelesebbje Gerstner Károly, akit főképpen a kevéssé ismert régebbi korokról kérdeztünk.

– „Tankönyvi” adat szerint az önálló magyar nyelv háromezer, egy újabb feltevés szerint három és fél ezer éves. Hogyan élte meg nyelvünk ezt az akár három, akár három és fél évezredet, de mindenképpen nagyon hosszú időt?
– Elöljáróban annyit: nyelvünk önálló története a hagyományosan ősmagyarnak mondott korral kezdődött. Ez az időszak a honfoglalásig tartott. Az ómagyar kor a mohácsi csatavesztésig. A középmagyar a felvilágosodás jelképes hazai határvonaláig, Bessenyei György Ágis tragédiája című színművének 1772-es megjelenéséig. Az újmagyar 1920-ig, a trianoni békediktátumig. Az azóta eltelt idő neve: újabb magyar kor. Szakkörökben felvetődött, hogy az 1920-ig tartó másfél évszázadot tekintsük inkább korai újmagyar, a Trianon utáni száz évet pedig kései újmagyar kornak. Az évszámok, persze, jelképesek. A korszakok nem egyetlen pillanat alatt, nem egyik esztendőről a másikra váltották egymást.
A hosszú történelmi folyamatra térve fontos tudni, hogy elődeink a nyelvi önállósodást közvetlenül megelőzően legközelebbi nyelvrokonainkkal, az osztjákokkal és a vogulokkal – önelnevezésükkel a hantikkal és a manysikkal – egy többé-kevésbé közös ugor alapnyelven érthették meg egymást. A még korábbi időkben „finnugorul”, annak előtte „uráliul”, „preuráliul” beszélhettek egymással a később egymástól különváló, maguknak saját nyelvet kialakító nyelvrokonok.
A nyelvi önállósulás kezdetéről szólva hadd idézzek egy régebbi írásomból: „A folyamat első fázisa az volt, amelynek során az erdőlakó, elsősorban vadászó-halászó életmódot folytató ugorok egyes csoportjai délkelet felé, az uráli átjáró irányába haladva a ligetes sztyeppe területére értek. A földrajzi-természeti változás életmódbeli váltással járt együtt azoknál a magyarrá fejlődő, illetve a magyarrá ötvöződő ugor nyelvjárásokat beszélő nemzetségeknél, amelyek bizonyos fokig már ismerték a lótenyésztést. Erről tanúskodik néhány olyan szavunk, amely a magyaron kívül a mai vogulban és osztjákban is megtalálható: maga a ló szavunk is ilyen, mely az ugor alapnyelvben jövevényszó, de az átadó nyelvet vagy nyelveket nem tudjuk közelebbről meghatározni. Nagyon valószínű, hogy az ugorság déli csoportjai a lovat meg is ülték, erre utal a szintén ebből a korból származó nyereg szó, valamint a fék is, mely eredetileg a ló irányítására szolgáló zabla- vagy kantárféleség lehetett. A lótenyésztés ismeretére mutatnak a ló életkorát jelölő összetételek: másodfű ‘kétéves’, harmadfű ‘hároméves’ – ezeknek ismerjük a hasonló szerkezetű vogul párhuzamosát is.”

– Eszerint az ősmagyar nyelv – legalább is „lóügyben” – kielégíthette az akkor élők igényeit…
– A nyelvet a társadalom mindig képes az önmaga szükségleteinek megfelelővé alakítani. Mondhatni: a nyelv önmagában nem is létezik, hiszen mi magunk vagyunk a nyelv. Ha a valóságban valami újra van szükség, valami új történik, az emberek változtatnak a nyelvükön. Vagy annak saját, „belső” eszközeivel vagy más nyelvből, nyelvekből való átvételekkel. Aztán ha valami már nem kell, akkor azt „talonba teszik”. Ha később bármelyikre mégis szükség lesz, hát felelevenítik. És ha egy szóra, szófordulatra, nyelvtani elemre végképp nincs igény, akkor az lassanként elsorvad, eltűnik. Jó esetben nyelvtörténeti adatként megőrződik.

– Milyen volt, lehetett nyelvünk a honfoglalás előtt?
– Hangfelvételek, magyar nyelven írott források abból a korból nyilvánvalóan nincsenek. Csupán későbbi szövegekre, a belőlük következtethető régi mozzanatokra, valamint a rokon nyelvekkel való összehasonlításokra támaszkodhatunk. Ezek alapján vitathatatlan, hogy már az ősmagyar is agglutináló [ragozó] típusú nyelv volt. A mondatszerkezet finom vonásaira természetesen nemigen tudunk visszakövetkeztetni. (…)

– Mit tudunk a kor magyar szókincséről?
– A legrégibb szavaink gyökereit az uráli, a finnugor vagy az ugor alapnyelvben találni. Közülük körülbelül 700 alapnyelvi szótövet tudunk kimutatni. Több száz mai szókincsünkben is megvan, és sok ezer képzett szó származik belőlük. Ezek a mindennapi élet nagyon gyakori szavai voltak: fej, kéz, szem, én, te, anya, kettő, három, fa, jég, hal, ház, nyíl, ad, szül, hosszú, nagy, vén és így tovább.
Eleink maguk is alakíthattak újabb szavakat. És gazdagíthatták szókincsüket a magyarokkal hosszabb-rövidebb ideig együtt, egymás mellett élő más nyelvű népek szavaival. Jobbára az elődeink által addig nem ismert tárgyak, módszerek, ismeretek megnevezéseivel. Nyelvünkben máig is él majdnem két tucat hajdani iráni – ősiráni, óiráni, perzsa – és alán jövevényszó. Egyebeken kívül: ezer, kard, vásár, vászon, tölgy, üveg. Sok török szót is átvettünk. Tudni kell azonban, hogy azok nem a mai török nyelv szavai voltak, hanem a közelebbről nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható, ezért összefoglalóan ótöröknek nevezett nyelvéi, nyelvekéi. Bizonyos hangtani szabályszerűségek alapján szokás csuvasos török jövevényszavakról beszélni: többek között az iker, a tenger, az ökör, a tyúk tartozik ide. Az ótörökből az ő nagyállattartó-földművelő műveltségük elemei és az ezeket tükröző szavak kerültek a magyarba. Csak ízelítőnek: bika, túró, alma, sarló, kapu, gyász, gyomor, bátor, kicsi, sárga.
Egészen meglepő szavakkal is megismerkedtünk. Ilyen volt például az oroszlán. Eleven oroszlánt ugyan nemigen láthattak őseink, de messziről érkező kereskedők mesélhettek nekik róla. Házassági kapcsolatok révén is beleépülhettek nyelvünkbe nagyon távolban gyökerező szavak. A nem pontosan ugyanúgy beszélő magyar törzsek is kaphattak-adhattak szavakat, kifejezéseket a többitől, a többinek.
Az ősmagyar kor bő kétezer éve alatt a nyelv természetesen nem csupán szókincsében változott sokat. Az idő múlásával megjelentek hosszú magánhangzók.(…) Teljesebbé vált a ragozási rendszer, az egyre több viszonyító elemnek köszönhetően gazdagodtak a mondatszerkesztés lehetőségei, rugalmasabb lehetett a szórend. Megszülettek a különféle típusú mellékmondatok létrehozásához szükséges kötőszavak (…).

– Hogyan látott neki az ősmagyar kor elemeivel, hagyományaival felvértezett nyelvünk a története legújabb évezredének?
– Például egészen bizonyos, hogy az ómagyar korban folytatódott a szóvégi magánhangzók eltűnésének folyamata. Igaz, nem túlságosan gyorsan. Hiszen még a tihanyi alapítólevél sokszor idézett töredékmondatában is szerepelt például a hodu utu. Pedig akkor már másfél évszázaddal voltunk a honfoglalás után! És az oklevél írója bizonnyal az akkor beszélt nyelvben használt szóvégi u hangokat rögzítette. A korszak második feléből való írott szövegekben efféle példákat már nem találni.

Vannak korai adataink képzett szavakra is. Az 1055-ben leírt, lovász jelentésű luazu tőszava – amint már esett róla szó – ugor kori. A köves jelentésű cues tőszava finnugor kori. Uráli tőszó az alapja a Halotti beszédbeli halál és hatalom szónak. Ugyanott leíródott egy összetett szó is, az ítéletnap vagy az utolsó ítélet napja jelentésű, valószínűleg bírságnap kiejtésű birsagnop.

– Ez utóbbi „jövevényfogalomnak” és az ezt jelentő szónak a feltűnése nyilvánvalóan a kereszténység megjelenéséhez köthető…
– Igen. Mint ahogy nagyon sok más szavunké is. A korszak bő félezer évében főképpen – és csak példaként – a latinból: pogány, kápolna, prédikáció, próféta, advent, kerub. Vagy valamelyik szláv nyelvből: kereszt, karácsony, zsolozsma. A püspök sok nyelvben megtalálható vándorszóként került bele a nyelvhasználatba. De például a vasárnap magyar nyelvi fejlemény.

És nemcsak a kereszténységhez kötődő szavakat vettünk át más nyelvekből. Az államalapítás körüli korszakban sok besenyő, IV. Béla uralkodása idején sok kun telepedett be az országba. Az ő törökös nyelvükből jó néhány szó gyorsan meghonosodott. Ismét csak példaképpen: balta, csősz, kuvasz, komondor, szúnyog, dara. Valamelyik szláv nyelvből érkezett a gabona, a szilva, a káposzta, a kapál, a kulcs, a megye, a király. Német eredetű a polgár, a pék, a zsemlye, a rőt, a barna. Olasz a lándzsa, a gálya, a lakat, a piac, a narancs, a szamár. Francia a címer, a paraj. Román a pulya. „Világi” vándorszó a garas, a mustár, a szoba, a tarisznya, a zubbony, a könyv, a selyem, a papagáj. Nem tudjuk, honnan való, de nem magyar eredetű a béke, a ponty, a comb. Ezek a szavak nemcsak azt bizonyítják, hogy nyelvünk az adott időszakban miként gazdagodott, hanem arról is árulkodnak, hogy miképpen változott őseink életmódja. Csak ízelítőül: a szlávból átvett kasza, széna meg az olaszból átvett istálló arról tanúskodik, hogy az állattartásnak már az Árpád-korban sem csak a rideg módja dívott. Ehhez még annyit, hogy kaszával akkor csak füvet vágtak, a gabonát a XVIII. század végéig főképpen sarlóval aratták – és tették ezt főképpen a nők.
Természetesen a belső keletkezésű szavaknak is egész serege született meg és terjedt el az ország egy-egy vidékén vagy akár egészén. Hangutánzók és hangfestők: kakukk, csér, cseppen, durrog, csattan, pengő, pipacs, ámul, didereg. Összetettek és képzettek, részben szintén akkor megszületett toldalékokkal: itthon, akárhol, favágó, eszeveszett, kezes, fényes, asztalos, keserű, vércse, kapzsi, gyámolít és így tovább. Létrejöttek „tőszóvá szilárdult” olyan toldalékos alakok, mint a reggel, a soká, a különb, az alól. (…)

– Mi változott ezekben a századokban a nyelv szerkezetében?
– Bonyolultabbak lettek a mondatok, erősebb lett a beszéd logikája, egyebeken kívül gyakoribb lett az ikes ragozás. Történt ez a valóság sokrétűbbé válása miatt, mert „bonyolultabb lett” a gazdaság, a tudomány, a társadalom. A másik oldalról pedig a tanultabb, elsősorban egyházi emberek példája nyomán következtek be változások. A papok a szertartások során a köznapokon megszokottnál választékosabban, pontosabban szóltak a hívekhez. Ebben többüket érdemben is segítették az első kéziratos magyar nyelvű kódexek. S azok már írott, jól vizsgálható forrásaink!
A múlt időnek többféle kifejezési lehetősége is volt – aszerint, hogy mit akartak hangsúlyozni. A XV. század derekán másolt Müncheni kódexben szereplő „tudja vala Júdás is a helyt, mert Jézus gyakorta gyülekezik vala oda” mondatban mindkét vala azt fejezi ki, hogy a megnevezett cselekvés a múltban többször is megtörtént. A „mene oda Jézus, és kérdé őket” szövegrészben a mene és a kérdé egyszeri cselekvést jelöl. (…)

A kódexek, a papok egy-egy igényesebb szava, mondata aztán idővel a közbeszéd részévé válhatott. Ez a hatás még inkább érezhető a kor szórványos magánleveleiben. Íróik, persze, nem a jobbágysorban élő elődeink voltak. A XV. század végi, XVI. század eleji magyar nyelvű leveleket figyelmes olvasással többé-kevésbé ma is megérthetjük. (…)

A teljes interjú elolvasható a Tinta Kiadó által szerkesztett anyanyelvcsavar.blog.hu oldalon.