Deborah Feldman: Unortodox ― A másik út (részlet)

Posted on 2020. július 28. kedd Szerző:

0


A szerző előszava

Románul Satu Mare (Szűz Mária), magyarul Szatmárnémeti vagy Szatmár, jiddisül Szátmer. Város Magyarország és Románia határán. Hogy is van ez? Hogyan lehet keresztény neve egy zsidó szektának? A magyarázat a következő: egy Kasztner Rudolf nevű magyar zsidó ügyvéd és újságíró a II. világháború idején számos jeles zsidó személyiséget mentett meg a biztos haláltól, többek között Szatmár város neves rabbiját is. A rabbi később kivándorolt Amerikába, és a túlélők különböző csoportjait maga köré gyűjtve haszid közösséget hozott létre, melyet szülővárosa után nevezett el. Példáját többen is követték a túlélőkkel Amerikába érkező rabbik közül, akik mind európai szülővárosaikról nevezték el a közösségeiket a régi stetlek emlékére, melyeket a holokauszt eltörölt a föld színéről.

A haszid zsidók Amerikában alig várták, hogy visszatérhessenek eltűnőben lévő hagyományaikhoz. Elővették hagyományos öltözetüket, és kizárólag jiddisül beszéltek, ahogy egykor az őseik. Sokan hevesen ellenezték Izrael állam létrejöttét, mivel úgy gondolták, a holokauszt az asszimiláció és a cionizmus miatti büntetésként sújtotta a közösséget. S ami a legfontosabb, az elpusztított milliók pótlása, a közösség helyreállítása érdekében a haszidok a minél magasabb népszaporulatot tekintették egyik elsődleges céljuknak. A haszid közösségek létszáma a mai napig folyamatosan nő, amit a tagok a Hitler és a nácik elleni bosszúként értelmeznek.

A könyvben szereplő személyek neveit és azon tulajdonságaikat, amelyek révén könnyen azonosíthatók lehetnének, minden esetben megváltoztattam. A szereplők személyiségi jogainak védelmében, illetve a cselekmény gördülékenyebbé tétele érdekében a megtörtént eseményeket sok esetben tömörítettem, sorrendjüket több alkalommal megváltoztattam. Szándékaim szerint a párbeszédek a lehető leghívebben követik a valóságban is elhangzott dialógusok menetét.

Prológus 

A huszonnegyedik születésnapom estéjét anyámmal töltöm. Egy manhattani vegetáriánus étteremben találkozunk, ahol vegyszermentes alapanyagokat használnak a helyben készített fogásokhoz, legalábbis az étterem ezt állítja magáról, és bár újabban a disznóhúsra meg a rákfélékre van gusztusom, most szívesen gondolok azokra az egyszerűbb élvezetekre, amiket ez a hely ígér.

A pincér a külsejéből ítélve százszázalékos goj: vékony, szőke, nagy kék szemekkel. Körülugrál bennünket, végtére is az Upper East Side-on vagyunk, és alighanem egy rakás pénzt fogunk itt hagyni az ebédért, amely leginkább zöldségfélékből készült. Vicces, hogy a pincér a jelek szerint nem látja rajtunk, hogy nem ide valók vagyunk, valószínűleg készpénznek veszi, hogy a felső tízezerhez tartozunk. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez is megesik velem.

Anyámnak előre jeleztem, hogy kérdezni akarok tőle valamit. Noha az elmúlt év során több időt töltöttünk együtt, mint amennyit egész kamaszkoromban összesen, mostanáig kerültem, hogy a múltról beszéljek. Talán nem akartam tudni róla. Nem akartam szembesülni azzal, hogy annyi éven át félrevezettek, hogy amit anyámról meséltek, az nem volt igaz, vagy nem akartam elfogadni az igazságot. Az, hogy életem történetét a nyilvánosság elé tártam, fájdalmas őszinteséget követelt, ráadásul nem csupán az én részemről.

Találkozásunk előtt egy évvel örökre elhagytam a haszid közösséget. Most huszonnégy éves vagyok, még előttem az egész élet. A fiam számára ezernyi lehetőséget tartogat a jövő. Olyan érzésem van, mintha az utolsó pillanatban sikerült volna beállnom a rajtvonalhoz, mielőtt eldördült volna a startpisztoly. Ahogy anyámra nézek, meg kell állapítanom, hogy bár némileg hasonlítunk egymásra, a köztünk lévő különbségek sokkal feltűnőbbek a hasonlóságnál. Ő idősebb volt, amikor távozott, mint én most, és engem nem vitt magával. Velem ellentétben ő nem annyira a boldogságért, sokkal inkább a biztonságért küzdött. Álmaink felhőként lebegnek kettőnk között, de az én felhőm nagyobb, gomolygóbb, az övé meg csak olyan, mint a vékonyka fátyolfelhő a téli égen.

Amióta az eszemet tudom, mindig rengeteget vártam az élettől; mindent, amit csak adhat. Ez a vágy különböztet meg azoktól, akik hajlandóak kevesebbel is beérni. Képtelen vagyok megérteni, hogyan képes némely ember a kevéssel is megelégedni, hogyan tudják szűk határok közé szorítani az ambícióikat, vágyaikat, amikor az élet annyi lehetőséget kínál. Anyámat nem ismerem elég jól ahhoz, hogy megérthessem az álmait; mindössze annyit tudok, hogy számára fontosak és nagy horderejűek lehetnek ezek az álmok, és én tiszteletben tartom őket. Hiszen különbségeink ellenére van valami, ami közös bennünk: a jobb élet reményében mindketten fontos döntést hoztunk.

Anyám Angliában, német gyökerekkel rendelkező zsidó közösségben született és nevelkedett. A családja vallásos volt ugyan, de nem voltak haszidok. Szülei elváltak, anyám félénk, gyámoltalan, szorongó gyerekként írja le akkori önmagát. Házassági esélyei, amint azt később nekem elmondta, nem voltak valami fényesek; nemigen reménykedhetett abban, hogy előnyös házasságot köthet.

A pincér leteszi anyám elé a fekete babbal körített polentaropogóst, ő pedig beleszúrja a villáját az egyik aranysárga rudacskába.

Amikor felmerült a lehetőség, hogy férjhez menjen apámhoz, el sem hitte, hogy ilyen szerencsés lehet, meséli két harapás között. Apám fiatalabb testvérei csak arra vártak, hogy a bátyjuk végre megnősüljön, és végre ők is a saját lábukra állhassanak. Apám már huszonnégy éves volt akkor, botrányosan öreg ahhoz, hogy még mindig legényemberként élje napjait. Tudta, minél idősebb, annál kevesebb esélye marad a házasságra. Anyám, Rachel volt számára az utolsó lehetőség.

Anyám úgy emlékszik, hogy a környezetében élők mind boldog izgalommal fogadták a jegyesség hírét. Amerikában fog élni! A férje családja gyönyörű, vadonatúj, tökéletesen berendezett lakást ajánlott fel az ifjú párnak. Minden költséget magukra vállaltak. Anyám előre örült a sok szép ruhának és ékszernek, amit kapni fog, valamint a sógornőinek, akik mind csak arra várnak, hogy a barátságukba fogadhassák.

– Na és? Kedvesek voltak hozzád? – kérdezem. Emlékszem, a nagynénéim és nagybátyáim többnyire lenéztek engem, de hogy miért, sosem értettem egészen.

– Kezdetben igen – feleli anyám. – Én voltam az új játékszer Angliából. A vékonyka, bájos kislány, akinek olyan fura kiejtése van.

Anyám tehát megmentette apám húgait attól, hogy vénlányok maradjanak, és ők eleinte valóban hálásak voltak neki, amiért végre bekötötte a bátyjuk fejét.

– Férfit csináltam belőle – folytatja anyám. – Ügyeltem, hogy mindig csinosan öltöztessem. Nem tudott gondoskodni magáról, de én megtettem helyette. Rávettem, hogy törődjön magával; többé nem kellett szégyenkezniük miatta.

A magam részéről sajnos kizárólag a szégyen érzését tudom felidézni az édesapámmal kapcsolatban. Amióta az eszemet tudom, mindig lompos volt és piszkos, viselkedése gyerekes, idétlen.
– Most hogy látod apát? – kérdezem. – Szerinted mi a baj vele?
– Nem tudom. Szerintem téveszméi vannak. Elmebeteg.
– Tényleg? Szerinted ilyen súlyos a helyzet? Nem gondolod, hogy egyszerűen csak gyengeelméjű?

– Miután összeházasodtunk, egyszer elment a pszichiáterhez, aki azt mondta nekem, biztos benne, hogy apád személyiségzavaros, de ezt nem lehetett közölni vele, mert apád nem volt hajlandó alávetni magát további vizsgálatoknak, és abbahagyta a terápiát.

– Nem is tudom… – tűnődöm. – Chaya néni egyszer azt mondta, gyermekkorában értelmi fogyatékosként diagnosztizálták. Azt is mondta, hogy hatvanhatos az IQ-ja. Azzal nem sokat lehet kezdeni.
– Igen, de meg sem próbálták – erősködik anyám. – Akkor is kezeltetniük kellett volna!
Bólintok.
– Szóval eleinte kedvesek voltak hozzád. De mi történt később? – Emlékszem, a nagynénéim egymás között ocsmány dolgokat mondtak anyámról.

– Miután véget ért az esküvő körüli felhajtás, többé nem törődtek velem. Ha közösen csináltak valamit, engem biztosan kihagytak belőle. Lenéztek, mert szegény családból jöttem, ők meg mind pénzes emberekhez mentek feleségül, és a saját családjuk is gazdag volt. Egészen másképp éltek, mint én. Apád képtelen volt eltartani a családját, nekem sem volt munkám, úgyhogy a nagyapád gondoskodott rólunk. Őt ismered, tudod, mennyire a fogához veri a garast. Okos ember a te zeidéd, de az emberekhez nem ért. A való élethez nincs semmi érzéke.

Furcsa, de még mindig rosszulesik, ha valaki rosszat mond a családomról. Mintha az én feladatom volna, hogy megvédjem őket.

– Bubbe… a nagyanyád viszont tisztelt engem, ezt éreztem. De rá soha senki sem hallgatott, pedig nyilvánvalóan intelligensebb és szélesebb látókörű mindegyiküknél. Mégsem adtak a szavára.

– Igen, én is így gondolom! – Boldog vagyok, hogy végre közös nevezőre akadtunk, egy családtagra, akit mindketten egyformán ítélünk meg. – Bubbe hozzám is mindig jó volt; ő akkor is tisztelt, amikor mindenki más csak a bajkeverőt látta bennem.
– Igen, csakhogy neki alig volt befolyása a család dolgaira.
– Ahogy mondod.
Anyámnak tehát nem volt senkije, akire támaszkodhatott volna. Se a férjére, se a családjára. Ha továbbtanulhatott volna, az talán megfelelő célt, irányt ad az életének. Nem így történt, és talán ezért is ment el. Az ember akkor hagyja el a régi világát, amikor már nincs miért maradnia; oda megy, ahol hasznosnak érezheti magát, és ahol befogadják.

A pincér az asztalhoz lép, és egy darab csokoládés brownie-t tesz elénk; közepébe szúrva egyetlen szál gyertya ég.

– Boldog szülinapot… – énekli halkan. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Lesütöm a szemem, érzem, hogy elvörösödöm.

– Nosza, fújd el! – biztat anyám, és előveszi a fényképezőgépét. Mulatságos arra gondolnom, hogy a pincér nyilván azt hiszi, egy vagyok azok közül az elkényeztetett nagylányok közül, akiket az anyukájuk drága étterembe visz a születésnapjuk alkalmából. Biztosan azt gondolja, minden évben ezt tesszük. Hogy is sejthetné, hogy anyám szinte sohasem ünnepelte meg a születésnapomat, amíg gyerek voltam? Nem is értem, hogyan tud ilyen gyorsan visszahelyezkedni a gondos anya szerepébe. Ő talán természetesnek gondolja ezt az egészet, én annál kevésbé.

Miután befaltuk a brownie-t, anyám megtörölgeti a száját. Azt mondja, szeretett volna magával vinni, de nem tudott. Nem volt pénze. Azonkívül apám családja megfenyegette, hogy pokollá teszik az életét, ha megpróbál magával vinni. Chaya, a legidősebb nagynéném volt a legelszántabb közöttük.

– Amikor hazamentem, hogy lássalak téged, Chaya úgy bánt velem, mint a kapcaronggyal. Mintha nem is volnék az anyád, mintha nem is én szültelek volna. Ugyan milyen jogon, kérdem én, amikor nem is vérrokon?

Chaya a család legidősebb fiának a felesége, aki azonnal kezébe vette a kormányrudat, mihelyt bekerült a családba, emlékszik anyám. Mindent ő intézett, ő lett a főnök, mindig övé volt az utolsó szó.

Miután anyám elhagyta apámat, rólam is Chaya gondoskodott. Úgy döntött, hogy a nagyszüleimnél fogok élni, szatmári iskolába fogok járni, és egy rendes, vallásos családból való szatmári fiúhoz fogok férjhez menni. Végső soron Chaya volt, aki megtanított rá, hogyan vegyem a kezembe a sorsomat, hogyan legyek épp olyan kemény, mint ő. Az ő példája nyomán lettem olyan, aki nem hagyja, hogy tönkretegyék az életét.

Deborah Feldman

Mint később megtudtam, Chaya vette rá Zeidyt, hogy a házasságközvetítőhöz forduljon, holott alig töltöttem be a tizenhetedik évemet. Sőt, valójában ő maga volt a házasságközvetítő, ő döntötte el, kihez fogok férjhez menni. Akár azt is gondolhatnám, ő a felelős mindazért, amin keresztül kellett mennem, de bölcsebb vagyok már annál, hogy így gondolkodjam. Tudom, hogyan működik a mi világunk, hogy az ősi tradíció hogyan sodorja magával azokat, akik az uralma alatt élnek.
New York, 2010. augusztus

Fordította: Getto Katalin

Deborah Feldman: Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek
Libri Kiadó, Budapest, 2020
396 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 433 0271 (papír)
ISBN 978 963 433 7874 (e-könyv)