Brigitte Riebe: Berlin nővérei 2. – Csodás idők (előzetes, részlet)

Berlin, 1952. Miközben nővére, Rike a berlini család luxusáruházának igazgatásában találja meg a hivatását, Silvie a második világháború vészterhes évei után csak egyetlen dolgot akar: élvezni az életet.
Az önmegvalósítás útjára lépve pedig a családi vállalkozás helyett olyan karriert épít, amire mindig is vágyott – riporter lesz a nyugat-berlini rádiónál. Hamarosan azonban rádöbben, hogy ez nem elég a boldogsághoz. A magánéletében ugyanis nem olyan sikeres, mint a munkában, és a harmincadik születésnapjához közeledve nem érti, miért nem találta még meg az igazit.

Prológus | Berlin, 1952 tavasza

Valahányszor Silvie Thalheim a Bleibtreustraßétól a Vilmos császár emléktemplom felé haladva végigsétált a Ku’dammon, az minden alkalommal egy időutazással ért fel. Egy jó ideje már az összes kirakatot helyrehozták, a reklámfeliratok is újból a helyükre kerültek, a hirdetőoszlopok pedig tele voltak női divatárut, nejlonharisnyát vagy éppen fogkrémet reklámozó plakátokkal. Silvie azonban még világosan emlékezett a feltört kövezetre, az utcán heverő üvegcserepekre, a házak feltépett sebekre emlékeztető homlokzataira és a szedett-vedett rongyokban, lehajtott fejjel tovasiető emberekre. Akkoriban a Thalheim Divatáruház, ahová Silvie időközben megérkezett, éppolyan romhalmaz volt, mint a szemközti templom, amely még mindig arra várt, hogy végre lebontsák vagy újjáépítsék, mivel a szenátus és a nyugati szövetségesek nem tudtak megállapodni a sorsáról.

Az, hogy most egyáltalán beléphet a divatáruházba, és megcsodálhatja a szellősre épített emeleteket, elsősorban a nővére, Rike érdeme. Rike ugyanis okosan és előrelátóan megóvta a nagyapai örökséget a nyugatnémet valutareform okozta inflációtól, mivel Svájcban tartotta a pénzt. Csak így tudták állni az építkezés költségeit, csak így tudtak olyan divatos női ruhákat árusítani, amelyek egész Nyugat-Berlinben párjukat ritkították. Friedrich Thalheim, a cég feje egy pillanatra sem adta fel a reményt, ahogy az egyetlen fiának, Oskarnak, Silvie ikertestvérének a visszatérésében is mindvégig bízott. És Oskar kilenc hónapja tényleg visszatért Berlinbe.

Azóta a Thalheim családban újraosztották a lapokat.
De hogy ki győz majd, és ki veszít, az egyelőre még a jövő zenéje volt…

Silvie néha azt képzelte, hogy egy teljesen hétköznapi vásárló, aki csak úgy betévedt az áruház osztályaira. Nem ismeri annyira a különféle szöveteket, mint Rike, a nővére, és bizonyára a szabásmintákhoz és a fazonokhoz sem volt olyan érzéke, mint Miriam Sternbergnek, aki kisgyermekkora óta közeli barátságot ápolt a Thalheim családdal. És egész biztosan nem tud olyan játékosan rajzolni, mint Flori, a féltestvére, a családjuk kiscsibéje.

Viszont remek szeme van, megérez dolgokat, és ebben tényleg egyedülálló.
Megsejti, hogy mire vágynak valójában az emberek, miközben úgy tesznek, mintha semmi sem érdekelné őket.

Hozzá sem kell érnie az anyagokhoz, hogy tudja, milyen a tapintásuk, elég csak rájuk néznie, és ösztönösen már érzi is a selyem, a gyapjú, a zsorzsett, a kreppselyem, a taft és a rengeteg másféle anyag közötti különbséget. Csak kivételes esetekben csodálkozik rá, hogy mi jön divatba egyik napról a másikra, Dior new lookja éppúgy nem lepi meg, mint ahogy az sem, hogy a nők ismét szeretnének egyre többet megmutatni a lábukból. Silvie-nek a vérében volt a változás, a családban mindig leszólták a „nyughatatlanságát”, de időközben már a rokonai is megértették, hogy semmi sem marad ugyanolyan, mint volt, és hogy mindig mindennek változnia kell.

És most nem a férfiakra gondolt.
Silvie azóta tudta, hogy tetszik a férfiaknak, amióta megnőtt a melle, és elkezdett kikerekedni a csípője. Nem nagy művészet ez, ha valaki szőke, kék szemű, és formás a lába, gondolta néha némi önkritikával.

A férfiaknak nagyon könnyű a kedvükre tenni.
Nem, a nőknek kell örömüket lelniük a Thalheim-féle divatárukban, még azoknak is, akikkel a sors mostohán bánt. Egy új ruha, egy libbenő szoknya, bársony, amelyen merengve végigsiklik a kéz, zizegő selyem – Silvie ilyen álmokra gondolt.
A Thalheim Divatáruházban minden női álom valóra válhat.

Silvie néha bevisz egy-két ruhát a próbafülkébe, szép sorban felpróbálja őket, és közben hagyja, hogy a szomszéd fülkéből átszűrődő hangok megihlessék. Ahogy valaki csalódottan felsóhajt, felnyög, vagy éppen felszisszen, amikor beragad a cipzár, majd végül az áhítatos csend pillanata, amikor a szomszéd fülkében egy nő elégedetten megfordul a tükör előtt – mindez zene volt Silvie füleinek.

Imádta, hogy a családja lehetővé teszi a nők számára, hogy így érezzék magukat.
De még inkább imádta a saját szabadságát.

Elviselhetetlennek érezte még a gondolatot is, hogy ezt a szabadságot akár egy aprócska bilincs is korlátozhatná. Ezért aztán a kis kiruccanásai után mindig így távozott a Thalheim Divatáruházból: mélységesen megkönnyebbülve, hogy az odakint parkoló Vespája egészen más tájakra repíti majd…

Fordította: Csősz Róbert

Brigitte Riebe: Csodás idők – Berlin nővérei 2.
General Press Kiadó, Budapest, 2020
Berlin nővérei sorozat
368 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3192 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 452 3918 (papír)
ISBN 978 963 452 3925 (e-könyv)