John Grisham: A Kakas bár (részlet)

Posted on 2020. június 7. vasárnap Szerző:

0


Mark, Todd, Gordy és Zola végzős joghallgatók. Az évek alatt felvett hallgatói kölcsönből olyan hatalmas adósságot halmoztak fel, amelyet akkor is csak bajosan tudnának visszafizetni, ha jó állást találnának a diploma megszerzése után, de még erre sincs sok esélyük. Ugyanis a nagy hatalmú pénzügyi befektető tulajdonában lévő egyetem csúnyán becsapta őket.

Első fejezet

Az év vége elhozta a szokásos ünnepeket, jóllehet a Frazier-házban nem nagyon volt mit ünnepelni. Mrs. Frazier tette, amit ilyenkor kell: feldíszítette a kicsi fát, becsomagolt néhány olcsó ajándékot, sütött süteményt, ami senkinek sem kellett, és szokásához híven megállás nélkül A diótörőt bömböltette a magnóról, miközben elszántan dúdolt is, mintha tényleg vidám lenne a hangulat.

Sok mindent lehet mondani a hangulatról, csak azt nem, hogy vidám lett volna. Mr. Frazier három évvel korábban költözött el, és senkinek sem hiányzott, viszont mindenki mélyen megvetette. Alig valamivel az elköltözése után összebútorozott ifjú titkárnőjével, aki immáron teherbe is esett. A megcsalt, megalázott és kilátástalan anyagi helyzetbe került Mrs. Frazier még mindig nagyon szenvedett.

Louie, a kisebbik fia házi őrizetben volt, óvadék ellenében, mondhatni, szabadlábon, és kemény év várt rá: kábítószerrel összefüggő vádakkal kell bíróság elé állnia. Még csak kísérletet sem tett, hogy vegyen valami ajándékot az anyjának. Azt a kifogást hozta elő, hogy nem hagyhatja el a házat, hiszen a bírói határozatnak megfelelően nyomkövetőt erősítettek a bokájára. De akkor sem számított volna senki arra, hogy Louie ajándékvásárlással bajlódna, ha nincs nyomkövető a bokáján. Az előző meg az azt megelőző évben nem hurcolt magával nyomkövetőt a bokáján, mégsem vett egy fia ajándékot sem.

Mark, az idősebb fiú hazatért a jogi egyetem poklából, és ugyan még az öccsénél is szegényebb volt, sikerült valami parfümöt vennie az anyjának. A tervek szerint májusban kell diplomáznia, majd júliusban letennie az ügyvédi vizsgát, hogy aztán szeptemberben elkezdjen dolgozni egy washingtoni ügyvédi irodában – történetesen abban a hónapban, amelyre kitűzték Louie tárgyalásának az időpontját. Csakhogy Louie ügye sosem fog tárgyalásra kerülni, és ennek két nyomós oka is volt. Először is a beépített zsaruk éppen akkor kapcsolták le Louie-t, amikor el akart adni tíz zacskó crack kokaint – még videofelvétel is készült –, másrészt pedig sem Louie, sem az édesanyja nem tudta volna előteremteni a pénzt egy rendes védőügyvédre. Az ünnepek alatt Louie és Mrs. Frazier is többször célozgatott arra, hogy Marknak vállalnia kellene öccse jogi védelmét. Nyilván nem okozna neki gondot húzni egy kicsit az időt, amíg annak rendje és módja szerint be nem kerül az ügyvédi kamarába – hiszen tulajdonképpen már most is ügyvéd –, és amikor megvan az engedélye, vélhetően minden további nélkül el tudja intézni, ilyen-olyan formai hibákra hivatkozva, hogy elvessék a vádat.

Elképzeléseikben több minden sem stimmelt, de Mark ezt nem kívánta megvitatni velük. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy újév napján Louie legalább tíz órán keresztül a nappali kanapéján fog terpeszkedni, és megnéz egymás után hét futballmeccset, Mark csöndben elment otthonról, és meglátogatta a barátját. Amikor késő este hazafelé tartott, enyhén illuminált állapotban, meghozta a döntést: elmenekül. Visszamegy Washingtonba, és elüti majd valahogy az időt az ügyvédi irodában, ahol hamarosan alkalmazni fogják. Az egyetemi félév kezdetéig még majdnem két hét volt hátra, de miután tíz napon keresztül hallgatta Louie állandó nyavalygását, panaszkodását, nem is beszélve arról, hogy megállás nélkül bömbölt A diótörő a hangszórókból, nagyon elege volt már, és kifejezetten várta, hogy elkezdődjön az utolsó szemeszter.

Nyolcra állította be az ébresztőórát, majd miután felkelt, kávézás közben elmondta az anyjának, hogy szükség van rá Washingtonban, vissza kell mennie. Bocs, anya, hogy kicsit hamarabb utazom el a tervezettnél, és bocs, anya, hogy itt hagylak ezzel a rossz fiúval, de már itt se vagyok. Nem nekem kell felnevelnem. Van nekem elég gondom így is.

Az első gondot a kocsija jelentette, egy Ford Bronco, amellyel már középiskolás kora óta autókázott. A kilométer-számláló megakadt 187 ezer mérföldnél, ez valamikor a főiskolai évek közben történt. Rettentő nagy szüksége lett volna egy új AC-pumpára, ez fel is került a sürgősen cserélendő alkatrészek listájára. Az elmúlt két évben Mark ragasztószalaggal meg gemkapcsokkal megbütykölte valahogy a motort, az ékszíjat meg a féket, de az AC-pumpával nem járt szerencsével. Működött ugyan, de a normálisnál kisebb kapacitással, így a kocsi vízszintes terepen is csak alig nyolcvannal tudott haladni. Mivel Mark nem szerette volna, hogy kamionok szorítsák le az útról, az autópálya helyett a delaware-i hátsó utakon, a part közelében maradt. A Doverből Washingtonba vezető kétórás út kétszer annyi ideig tartott.

De így legalább volt ideje, hogy a többi problémáján rágódjon. A kettes számút a fullasztó hallgatói kölcsön jelentette. Hatvanezer dolláros adóssággal fejezte be a főiskolát, ráadásul úgy, hogy nem kapott munkát. Az édesapja, aki akkor minden jel szerint boldog házasságban élt, ám szintén adósságokkal küszködött, óva intette attól, hogy továbbtanuljon. – A fenébe is, öregem – mondta –, négy év tanulás után hatvanezer dolláros tartozásod van. Szállj ki, mielőtt még több lesz.

De Mark úgy vélte, ostoba dolog lenne pénzügyi tanácsot elfogadni az apjától, így aztán egy ideig különféle munkákat vállalt, dolgozott csaposként, pizzafutárként, és közben hadakozott a hitelezőivel. Visszagondolva az elmúlt évekre, nem is tudta felidézni, hogyan merült fel a jogi egyetem ötlete, de arra jól emlékezett, hogy kihallgatta két egyetemista beszélgetését: komoly kérdéseket vitattak meg, miközben keményen döntötték magukba az italt. Mark szolgálta ki őket a bárpult mögül, nem gyűlt össze különösebben sok vendég, és a negyedik kör vörös áfonyás vodka után a két fiatal olyan hangosan beszélt, hogy mindenki hallhatta őket. A számos érdekesség közül Mark kettőt jegyzett meg. – A nagy washingtoni ügyvédi irodákban megállás nélkül vesznek fel új embereket. És: – A kezdő fizetés évi százötvenezer dollár.

Nem sokkal ezután Mark összefutott az egyik főiskolai barátjával, aki elsőéves joghallgató volt a Foggy Bottom Egyetemen. A fickó arról beszélt megállás nélkül, hogy villámgyorsan befejezi a tanulmányait, két vagy két és fél év alatt végez, aztán hatalmas fizetésért leszerződik az egyik nagy irodához. A kormányzat csak úgy szórja a hallgatói kölcsönöket, szinte bárki megfelel a feltételeknek, és persze, amire végez, egy halom adóssága lesz, de gond nélkül rendezi öt éven belül. Barátja számára, ha másnak nem is, tökéletesen ésszerű megoldásnak tűnt, hogy az adóssággal „saját magába fektet be”, ugyanis ez a biztosítéka annak, hogy később majd rengeteg pénzt keressen.

Mark mindenesetre bekapta a horgot, és készülni kezdett a jogi egyetem felvételijére. A vizsgán a meglehetősen gyönge eredménynek számító 146 pontot érte el, de ez nem zavarta a Foggy Bottom illetékeseit. Ahogy igencsak erőtlen főiskolai teljesítménye és 2,8-es tanulmányi átlaga sem. Tárt karokkal várták. A hallgatói hitelre vonatkozó kérelmét pillanatok alatt elfogadták. Attól fogva minden évben egyszerűen átutaltak hatvanötezer dollárt az Oktatásügyi Minisztériumból a Foggy Bottom Egyetem számlájára. És most, amikor az utolsó félévre készült, Markot az a sivár perspektíva várta, hogy a diplomája mellé hatalmas adósságot is kap: az alapképzés és a jogi tanulmányok évei alatt felhalmozódott, a tőkével és a kamatokkal együtt összesen 266 ezer dolláros tartozást.

Továbbá állást találni is problémát jelentett. A piac történetesen nem volt olyan erős, mint ahogy beszélték. Nem olyan élénk, mint ahogy az egyetem hirdette csillogó brosúrákban és már-már szándékosan félrevezető honlapján. A legjobb egyetemek végzősei továbbra is könnyen találtak maguknak szép fizetéssel járó munkát. Csakhogy a Foggy Bottom Egyetem nem tartozott a legjobbak közé. Marknak valahogy sikerült beverekednie magát egy közepes méretű ügyvédi irodába, amely „kormányzati kapcsolatokra” specializálódott, s a kifejezés valójában semmi mást nem jelentett, mint lobbitevékenységet. A kezdő fizetését még nem állapították meg, mert az iroda igazgatóbizottsága majd januárban ül össze, hogy áttekintse az előző év nyereségét, és állítólag átalakítsa a cég díjazási rendszerét. Mark úgy készült, hogy néhány hónapon belül komoly beszélgetést folytat a hitelügyi tanácsadójával arról, hogy átalakítja a hallgatói kölcsönét, és visszafizeti az egészet. A tanácsadó már jelezte: aggályosnak tartja, hogy Mark nem tudja, mennyit fog keresni. Ez Markot is aggasztotta, különösképpen tekintettel arra a körülményre, hogy egyetlen olyan embert sem talált az ügyvédi irodában, akiben meg tudott volna bízni. Bármennyire próbálta is hülyíteni magát, pontosan tisztában volt vele, hogy az állása a legkevésbé sem vehető biztosra.

Aztán az ügyvédi vizsga jelentette problémával is számolnia kellett. A nagy kereslet miatt a vizsga washingtoni változata az egyik legnehezebb volt az országban, és a Foggy Bottom Egyetemen végzettek ijesztően nagy arányban buktak el rajta. A jó egyetemekről kikerülő fiatalok itt is jól teljesítettek. Az előző évben a Georgetownon végzettek kilencvenegy százaléka ment át a vizsgán. A George Washington diplomásai nyolcvan százalékban. A Foggy Bottom esetében ez a szám a szánalmas ötvenhat százalék volt. Mark pontosan tudta, hogy csak akkor járhat sikerrel, ha azonnal, még január elején elkezd tanulni, és fél éven keresztül a könyveket bújja.

Csakhogy egyszerűen nem tudta megtalálni magában a szükséges energiát, különösképpen a sivár, hideg, nyomasztó téli napokon. Néha úgy érezte, hogy az irtózatos adósságot akár egy betontömböt cipeli a hátán. Az utcán gyalogolni is komoly erőfeszítést jelentett. Mosolyogni is fölöttébb nehéznek bizonyult. Szegénységben élt, és a jövő az állás ellenére is kilátástalannak tűnt. És ő még a szerencsések közé tartozott. A legtöbb évfolyamtársának is volt adóssága, munkája viszont nem. Emlékezett rá, hogy már az első évben is sokan morgolódtak, és ahogy múlt az idő, egyre sötétebb lett a hangulat, egyre erősebb a gyanakvás. Az álláspiaci helyzet romlott. Az ügyvédi vizsgák eredményét mindenki szégyellte az egyetemen. A hallgatói kölcsönökből származó adósságok egyre csak halmozódtak. A harmadik és utolsó évben egyáltalán nem számított szokatlan jelenségnek, hogy a hallgatók az órán nekiesnek az oktatónak. A dékán nem volt hajlandó előmerészkedni az irodájából. A bloggerek sem tétlenkedtek, és efféle kemény kérdéseket tettek fel: „Kamu az egész?” „Lehet, hogy csak jól átvertek minket?” „Hová tűnt az a sok pénz?”

Mindenki, akit Mark ismert, különböző mértékben ugyan, de lényegében egyetértett abban, hogy a Foggy Bottom 1) az átlagosnál gyöngébb intézmény, ahol 2) túl sok ígéret hangzik el, és 3) ahol túl sok pénzt kérnek, és 4) ahol túlzottan nagy összegű kölcsön felvételére biztatják a hallgatókat, miközben 5) nagyon sok közepes képességű hallgatót vesznek fel, akiknek valójában semmi keresnivalójuk nem lenne a jogi karon, és 6) akik vagy nincsenek rendesen felkészülve az ügyvédi vizsgára, 7) vagy túl ostobák ahhoz, hogy letegyék a vizsgát.

Olyan szóbeszédet lehetett hallani, hogy a Foggy Bottom Egyetemre benyújtott jelentkezések száma a felére csökkent. Állami támogatás hiányában egy ilyen arányú visszaesés óhatatlanul fájdalmas költségcsökkentő intézkedésekhez vezet, és egy gyenge oktatási intézmény csak még rosszabb lesz. Mark Fraziert és a barátait ez nem érdekelte különösebben. Valahogy átvészelik majd a következő négy hónapot, aztán boldogan elmennek, hogy soha többé ne is térjenek vissza.

Mark egy ötszintes, nyolcvanéves, jól láthatóan nagyon vacak állapotban lévő bérházban lakott. De a lakbér alacsony volt, és ez a George Washingtonról meg a Foggy Bottomról is vonzotta a hallgatókat. Hajdanán Cooper-házként ismerték az épületet, de az egyetemisták harminc éven keresztül tartó rohama után megkapta a the Coop becenevet. Mivel a felvonók csak ritkán működtek, Mark a lépcsőn ment fel a harmadikra, aztán belépett a gyéren bebútorzott, ám mégis zsúfolt, alig ötven négyzetméteres lakásba, amelyért havi nyolcszáz dollárt fizetett. Az ünnepek előtti utolsó vizsgája után valamilyen okból kitakarított, és amikor felkapcsolta a lámpát, örömmel látta, hogy szép rend van. És miért is ne lenne? Az ócska kis lakások háziura ritkán jelent meg az ingatlanjaiban. Mark, miközben letette a csomagjait, döbbenten konstatálta, hogy milyen nagy a csend. Normális körülmények között a rengeteg fiatalnak és a vékony falaknak köszönhetően mindig hatalmas volt a ricsaj. De nem ezen a napon. Mindenki otthon volt, élvezte a szünetet, és az épületben ijesztő csönd uralkodott.

Eltelt fél óra, és Mark elunta magát. Miközben végigsétált a New Hampshire Avenue-n, és mivel vékony bundája meg kopott khakinadrágja alig-alig védte a hűvös széltől, úgy döntött, bár maga sem tudta pontosan, miért, hogy befordul a Huszonegyedik utcára, és megnézi, nyitva van-e az egyetem. A Foggy Bottom Egyetemnek még ebben a városban is, ahol egyre-másra magasodtak a csúf modern épületek, az ormótlanságával sikerült felhívnia magára a figyelmet. A második világháború után épült, jellegtelen sárga téglás, nyolcszintes épület, aszimmetrikus szárnyakkal: egy kudarcra ítélt építész erőfeszítése, hogy valami maradandót alkosson. Állítólag valamikor irodaépület volt, de a négy alsó szinten kidöntötték a falakat, hogy helyet csináljanak a tágas előadótermeknek. Az ötödik szinten kapott helyet a könyvtár, a hatalmas teret kis lyukakra osztották, amelyekben ritkán használt könyvek sorakoztak egymás mellett a polcokon, és ismeretlen bírók és jogtudósok portréinak replikái lógtak a falon. Az oktatók irodái a hatodik és a hetedik szintre kerültek, a nyolcadikon, a hallgatóktól a lehető legmesszebb működött a vezetőség, maga a rektor pedig az egyik sarokirodában rejtőzött el, ahonnan csak nagyon ritkán merészkedett elő.

A bejárati ajtó nyitva volt, és Mark belépett az üres előtérbe. Ugyan nagyon értékelte, hogy kellemes meleg van, most is rettentően nyomasztónak találta a helyet. Az egyik falat hatalmas tábla foglalta el, rajta mindenféle hirdetések, bejelentések, közlemények. Néhány csillogó poszter külföldi tanulási lehetőségeket reklámozott, és ott lógott a rengeteg kézzel írt hirdetés is – könyvet, biciklit, mozi- és színházjegyet, egyetemi jegyzetet kínáltak eladásra, és magántanárok propagálták szolgáltatásaikat, illetve kiadó lakásokra is itt lelhettek az érdeklődők. A közelgő ügyvédi vizsga akár egy sötét felhő ereszkedett rá az egész egyetemre, és sok-sok poszteren a különböző kiegészítő kurzusok előnyeit ecsetelték. Mark biztosra vette, hogy ha komolyan keresgélni kezdene, találna néhány álláshirdetést is, jóllehet ezeknek a száma évről évre csökkent a Foggy Bottom Egyetemen. Az egyik sarokban megpillantotta a régi, ismerős brosúrákat, amelyekben újabb és újabb hitelek felvételére biztatták az egyetemistákat. Az előtér túlsó végében étel- és italautomaták álltak, a sarokban kicsi kávézó, ahol persze a szünetben nem készült kávé.

Mark lehuppant egy viharvert bőrszékre, és átadta magát az épület komor hangulatának. Tényleg egyetem ez, vagy csak diplomagyár? Egyre világosabbnak tetszett a válasz. Vagy ezredszer elismételte magában: bárcsak ne lépett volna be annak idején ezen az ajtón mit sem sejtő elsőéves egyetemistaként. Most, majdnem három évvel később olyan adósság nyomasztotta, hogy még csak elképzelni sem tudta, miként fogja visszafizetni. Ha pislákolt is valami fény az alagút végén, nem látta, az biztos.

És egyébként mi a fenéért ad valaki ilyen nevet egy egyetemnek, hogy Foggy Bottom? [Washingtoni városrész, nevének jelentése: homályos, ködös alj, fenék. A ford.] Mintha maga az egyetemi lét nem lenne elég nyomasztó és szomorú, úgy húsz évvel korábban egy kiváló elme rátapasztotta ezt a nevet, amelyben még kevesebb a vidámság. Ez a fickó, aki már amúgy halott, eladta az intézményt egy Wall Street-i befektetőnek, akinek volt a birtokában néhány jogi egyetem, melyekről az a hír járta, hogy szép profitot termelnek, viszont nem különösebben sok tehetséges fiatalt küldenek a piacra.

John Grisham

Hogyan vesz és ad el jogi egyetemeket az ember? Mark számára ez még mindig rejtélynek tűnt.

Fordította: Wertheimer Gábor

John Grisham: A Kakas bár
Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2018
400 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 3391 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 615 572 4640 (papír)
ISBN 978 963 516 0006 (e-könyv)