Színes, szagos, életteli nyomor | Deepa Anappara: Dzsinnvadászok

Kleyer Éva |

Indiában minden sok, színes és szagos.
Épp tíz éve, hogy bejártam India északi részét, jórészt busszal, vonattal. Ahogy a helyiek, piacokra jártunk enni, elmerültünk a hindu vallási fesztivál forgatagában, hogy érezzük, szagoljuk, meg-tapasztaljuk az indiai hétköznapokat. Mi, a három hátizsákos, európai csaj, a nagyrészt turisták-nem-járta vidékeken alaposan kiélvezte a kultúrsokkot.

Figyeltük a leprás koldust, a járdaszélén békésen alvó embert, akin megütközés nélkül átlép a nagyvárosi forgatag, a bácsit, aki tehénlepényt szárítgat a folyóparton, s akinek vettünk egy fűszeres teát, cserébe pedig nézhettük, milyen művészi precizitással és odaadással teszi a dolgát. A helyiek meg velünk fényképezkedtek.

A legmegdöbbentőbb azonban Varanasi volt, a szent város a szent folyó mentén, ahol hinduk ezrei várják a megváltó halált, hogy a Gangesz partán hamvasszák el őket, és hamvaik a folyóban leljenek végső nyugalmat. (A környezet és a víz szennyezésére akkor nem koncentráltunk.)

Egyvalahova nem jutottunk el, talán nem mertünk, vagy nem akartunk, a nyomornegyedbe. Annak világát én is csak könyvekből ismertem – például G. D. Roberts kalandregényéből, a Sántárámból. Most pedig egy nyomornegyed gyerekének szemén keresztül kapunk róla hiteles képet, a Dzsinnvadászokból, Deepa Anappara könyvéből. Mint a szerzőtől megtudjuk, Indiában naponta 180 gyereknek vész nyoma, s ez a nyugtalanító tény indította könyve megírására. Egy képzeletbeli nagyváros nyomornegyedébe (a básztiba) kalauzol el bennünket Dzsáj, a kilencéves kisfiú, aki ott él családjával, barátaival, ismerőseivel. Ezek a gyerekek még szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen iskolába járhatnak, van fedél a fejük fölött, család gondoskodik róluk. Nem ilyen rózsás az élete azoknak, akik a tömény nyomor peremén, a szeméttelepen élnek, család és fedél nélkül. Guberálásból tartják fenn magukat, egy jólelkű felnőtt gyámkodik felettük. És hány tűnik el közülük, ki tudhatja? Senki nem keresi őket, senkinek nem hiányoznak.

Maga a regény története nem túl nagyszabású. Dzsáj és barátai azt szeretnék kideríteni, vajon hova tűnnek gyerekek szinte nyom nélkül, és az egyébként korrupt rendőrség vajon miért nem fordít nagyobb energiát a nyomozásra. Azonban egy napon komolyra fordul a dolog, mert Dzsáj nővére is köddé válik. Akkor érti meg a kisfiú, mit éltek át a gyermekeiket elveszítő családok, mert eddig többé-kevésbé játékból tudakozódott utánuk. El kell árulnom, nincs hepiend, de még azt sem tudjuk meg, mi lett a gyerekekkel. Egy biztos csupán, nem a dzsinnek rabolták el őket, s mi – a krimiken és rémtörténeteken felnőtt, romlott nyugatiak – is csak gyanítjuk, hogy valami szörnyűség lappang a háttérben.

• Olvass bele!

A dzsinnvadászatnál számomra nagyságrendekkel érdekesebb (és egyben sokkoló) a nyomornegyed meg a közeli bazár mindennapi élete. Itt a kisfiú elbűvölő természetességgel mozog, itt mindenki ismer mindenkit, itt az emberek odafigyelnek egymásra, áthallatszik minden szó és sóhajtás, hiszen annyira közel élnek az egymáshoz tapadó bádogkalyibákban. A felnőttek a mindennapi megélhetésért küzdenek. Dzsaj anyja – hasonlóan sokakhoz – a gazdagok negyedében dolgozik egy jómódú családnál. Abba – az általuk hifinek nevezett – világba jár át, amely ugyan látótávolságban van a bádogvárostól, de fényévekre mindennapjaiktól és a remélhető jövőtől.

Mások egészen kicsi vállalkozásfélével próbálkoznak. Egy apuka – akinek szintén eltűnt a gyermeke – mozgó vasalási szolgáltatást kínál. Az emberek együtt élnek az állatokkal, a kötött pulcsit hordó kecskékkel, vagy például a bivallyal, akit Bivaly babának hívnak, mint a szentként tisztelt embereket. Az olvasót megdöbbenti Dzsaj tárgyilagossága, ahogy a negyed higiénés viszonyairól számol be. A vécét csak pénzért és sorban állás után lehet használni. Külön, bár egymás mellett található a férfiaké és nőké, és innen, a naponta két órán át működő egyetlen csapról viszik a vizet is a mosakodáshoz, illetve a főzéshez. „…arra gondolok, vajon Bahadúr olyan helyre menekült-e, ahol szép tiszták a vécék, és a fürdőszobának jázminillata van. Ha nekem olyan fürdőszobám lenne, mindennap fürdőt vennék.”

A nyomozáshoz pénz is kell, Dzsáj megcsapolja anyja dugdosott tartalékát. Hogy ezt vissza tudja tenni, munkát vállal a bazárban a teaárusnál. Így aztán tanulmányozhatjuk a bazár életét is, ami egyszerre zöldségpiac, de vannak mindenféle javítóműhelyek is, kutyák jönnek-mennek, üzletel mindenki, idejárnak jó és rossz emberek egyaránt. Talán dzsinnek is, akik gyerekeket rabolnak? Ez még nem teljesen világos a kisfiú számára, bár hajlik arra, hogy inkább ne higgyen a meséknek.

A nyomornegyedben megjelenik a vallási ellentét is, ami India történelmét és társadalmát a mai napig is megosztja. Hinduisták és iszlám hitűek egyazon sorson osztoznak, többnyire békésen élve egymás mellett, s mindenki követi saját hagyományait. Dzsáj iskolatársa, Fáiz is muszlim. Amikor azonban egyre több gyerek tűnik el, felmerül a gyanú, hogy Allah gyermekeinek keze van benne, holott egy muzulmán testvérpár is köddé vált. Fáiz családja úgy dönt ekkor, hogy inkább elmenekül a básztiból, mielőtt kitör a pogrom, és nem tudnák elkerülni a népharagot. India történelmében már megtörtént ez egyszer, amikor a második világháború után a kiszakadt tartományokból létrejött, önálló Pakisztán lett az otthona a muzulmán lakosság nagy részének.

Komoly fejtörést okozhatott a fordítónak, Neset Adrienn-nek, hogy vajon mennyi eredeti (hindi, maráthi) szót, kifejezést hagyjon a szövegben, ami még nem gubancolja össze a történet fonalát, ugyanakkor érdekes színeket, ízeket ad a mesének. Engem megragadott, s egy idő múltán már nem kellett a magyarázat sem, megjegyeztem, hogy a bászti: nyomornegyed, csácsa és csácsi: bácsi és néni, náná és náni: nagypapa és nagymama, válá: boltos, dhal: lencseétel, naan: lapos kenyér. Nagyon hangulatos élmény az egész, általa Indiát éreztem magam körül! Élveztem minden pillanatát, a fordítás határozottan remek, sőt: amikor nem Dzsáj mesél a maga gyermeki nyelvén, a szöveg egyenesen költői.

És miután a könyv révén alámerültem ebbe a világba, most azon gondolkozom, vajon mi történik ezekkel az emberekkel a járvány idején? Vajon milyen lehet a karantén ebben az összezsúfolódott emberrengetegben? Miből élnek, ha nem léphetnek ki a kalyibájukból? És ha mi ennyire szenvedünk a bezártságtól, vajon az ő életük milyen lehet?
Azt hiszem, manapság nem csak a dzsinnektől kell félnünk.

Deepa Anappara: Dzsinnvadászok
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
336 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 293 8837 (papír);
978 963 543 0185 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Indiában naponta mintegy száznyolcvan gyermek tűnik el nyomtalanul – feltételezhetően ember- és szervkereskedők áldozataként. Regényével erre az óriási problémára hívja fel a figyelmet az újságíróként már számtalan díjat elnyert Deepa Anappara.
A szerző egy gyerek szemén keresztül mutatja be a képzeletbeli indiai nagyvárosi gettóban a legszívesebben detektívesdit játszó Dzsáj és barátai történetét. A gyerekek sejtik, hogy nem dzsinnek vitték el az osztálytársukat. Bahadúrt öt napja nem látta senki. A rendőrség tehetetlen és csak külön védelmi díjért tesz bármit is. Dzsáj és barátai elindulnak, hogy valóságos nyomozásba kezdjenek, de egyre veszélyesebb városrészekben kötnek ki, és egyre sötétebb ügyletek tanúi lesznek. Amikor Dzsáj egyik rokona is eltűnik, a detektívesdi nem lesz játék többé.