Győrffy Iván: Képpé vált gondolat (részlet)

Posted on 2020. április 26. vasárnap Szerző:

0


Szűrt fény

Mészáros Márta: Aurora Borealis – Északi fény (2017)

Valamennyi filmje az identitáskrízist és a hazugság természetrajzát elemzi – az Aurora Borealis sem különbözik tőlük. Ezúttal nem egy munkáskörnyezetben fuldokló nő sorsát követi, mint a csaknem ötven évvel korábbi első játékfilmjében, az Eltávozott napban (1968) és az azt követő, alapvetően dokumentarista stílusú alkotásokban. Áttételesebb az önéletrajzi inspiráció, mint a Napló-tetralógiában (Napló gyermekeimnek, 1984; Napló szerelmeimnek, 1987; Napló anyámnak, apámnak, 1990; Kisvilma – Az utolsó napló, 2000), melyben egy fiatal lány küzdelmét kísérhettük figyelemmel az 1940-es évek közepétől 1956-ig, majd vissza a kezdetekig, az 1939-ben kivégzett apa alig-alig létező örökségével birkózó gyermek eszmélődéséig. Nem emlékeztet az öntörvényű, meghurcolt történelmi alakok életét feldolgozó filmekre sem, mint amilyen a Nagy Imre (és lánya, Erzsébet) tragikus kálváriájáról szóló A temetetlen halott (2004), a szentté avatott Edith Stein filozófus-apácáról forgatott A hetedik szoba (1996) vagy a lelki-fizikai száműzetésbe szorított Kéthly Annát érintő Utolsó jelentés Annáról (2009) volt.

Valamivel erősebb a kapcsolódás az 1970-es évek második felében forgatott, a Kilenc hónapban (1976) csúcspontját elérő, a környezet megelevenítése és az egyénre gyakorolt hatása helyett egyre inkább a pszichére összpontosító munkákhoz, ám a legközvetlenebb viszonyba az 1979-es Útközbennel elkezdett, melodrámába hajló, többnyire koprodukciós mozgóképekkel kerül.

A konfliktus – az identitását az örökbefogadó szülővel összezörrenve kereső, egyéni drámájával a történelem kegyetlenségére reflektáló nő belső és külső lázadása, önkeresése – nem új, ám az ezzel szembesítő ábrázolás hol közelebb, hol távolabb esik a rendező tapasztalataitól és kap egyetemesebb színezetet. „Egész életemben ezek a témák érdekeltek, ezekről forgattam filmet: hazugságról, árulásról, születésről, családról, szeretetről. Engem az fogott meg a legjobban, hogy egy mai, »átlagos« család feszültségei, boldogtalansága is az évtizedekkel ezelőtti és soha be nem vallott bűnökre vezethető vissza. Szinte minden családban vannak sötét titkok, elhallgatott bűnök, amelyek több generáció életét is tönkre tudják tenni” – mondta az Aurora Borealis – Északi fény kapcsán.

Mészáros Márta tehát nem nyitott új fejezetet rendezői pályáján sem stilárisan, sem tartalmilag, ám olyan ponton lapozta fel közös történelemkönyvünket, ahová magyar rendező – sőt magyar történész – eddig ritkán vagy soha nem tévedt. (E ritka kivételek közé tartozik Pető Andrea történész Elmondani az elmondhatatlant című, 2018-ban megjelent könyve.) Az 1970-es években már látókörébe került a felszabadító-megszálló katonák által elkövetett nemi erőszakok és több évtizedes következményeik ügye, de ez is azon járatlan területek közé tartozott, melyre a rendszerváltásig kevesen merészkedhettek – és a többség ma is széles ívben kerüli. Pedig már a számok nyelvén sem kicsi a tét, a lélekgyógyász pedig alighanem kibogozhatatlan traumákra bukkanna, ha elmélyülne az elszenvedők és leszármazottak pszichéjében, miközben az elhallgatott, elhazudott társadalmi méreggócok láthatatlanul, de érzékelhetően mérgezik a múlttal való számvetést. Ennek ellenére – egy-egy elszórt, írott vagy dokumentumfilmes feldolgozástól eltekintve – alig foglalkoztak mélyebben azzal a becslések szerint több százezer esettel, amikor magyar nők, gyerekek estek áldozatul a szovjet katonák csoportosan és egyénileg elkövetett nemi bűncselekményeinek, s azzal a (szintén becsült szám) háromszázezer gyereknek a sorsával, akiknek az életén, kapcsolatain, jellemén örökké nyomot hagyott a gyermekkori diszkrimináció, kitaszítottság, stigmatizáltság, fizikai és érzelmi elhanyagolás, szeretetlenség.

Ugyanakkor nem lehet állítani, hogy mindez hiányozna a nyugati közbeszédből és filmekből. Mészáros Márta pár évvel korábban egy történelmi magazinban bukkant Barbara Stelzl-Marx nevére, aki elsősorban osztrák–német területen vizsgálja az ún. „háborús gyerekek” problémáját. Felvette vele és a téma más szakértőivel a kapcsolatot, s állandó forgatókönyvíró-társával, Pataki Évával, valamint fiával, Jancsó Zoltánnal alaposan beleásta magát a dokumentumokba. Nyilván nem kerülték el a figyelmét a második világháborús bűntettek ezen elemét, majd később, a délszláv, ruandai, kongói, mianmari és egyéb színtereken zajló polgárháborúk, etnikai tisztogatások, népirtások immár taktikai eszközként is alkalmazott erőszakolásait, illetve a hódítók és meghódítottak nemi-érzelmi kapcsolatait és azok utóhatását szemléltető, feldolgozó vallomások, vizuális dokumentumok. A Volt egyszer egy Szíria (Philippe Van Leeuw, 2017) kamaradráma csak egyike az Aurora Borealisszal egy időben a nyilvánosság elé tárt filmeknek, melyeket olyanok előztek meg, mint az Arany Medve-díjas Szerelmem, Szarajevó (Jasmila Žbanić, 2006), egy serdülő lány és a szerbek által megerőszakolt bosnyák anyja igazság/hazugság-konfliktusa és a Két élet (Georg Maas – Judith Kaufmann, 2012), egy keletnémet (kém)lány és (állítólagos) norvég anyja (Liv Ullmann) szembesülése. Érdemes itt megemlíteni a 2003-as újraközlésekor nagy port kavart ötvenes évekbeli vallomást, amelyből kiderül, mennyire korlátozott volt a szovjetek által elfoglalt Berlinben a helyi lányok, nők túlélésének esélye, és milyen magas volt az ára – a történetet Nina Hoss-szal a főszerepben egy 2008-as német film is feldogozta (Max Färberböck: Egy berlini nő – Anonyma). A filmesek sem mehettek el szó nélkül amellett, hogy a németek, japánok által a megszállt, együttműködésre bírt, kollaboráns országokban elkövetett rémtettekre válaszul, illetve azoktól függetlenül a szövetségesek által végbevitt erőszakos és a kiszolgáltatottságra építő, ritkábban szerelmi kapcsolatok mennyire meghatározhatták egyének, közösségek sorsát, jellemét – példa erre a magyar közreműködéssel készített angol–német Vörös vihar is (eredeti címén: Joy Division, Reg Traviss, 2006). Mészáros Márta alkotása tehát messze nem áll egyedül, de hozzáadott értéke – a rendező előélete, világlátása, stílusjegyei – mégis különlegessé, a témafelvetés kizárólagossága és igényessége pedig Magyarországon sajnos egyedülállóvá is teszi.

Az Aurora Borealis sajátos fénybe helyezi azt a jelenséget, amelyet a világháborús frontharcokban résztvevő Szolzsenyicin a Porosz éjszakák című költeményében elborzadva ír le: „Nyögés, melyet tompítanak a falak: / A sebesült, még lélegző anyáé. / Kislánya a matracon, / Halott. Hányan lehettek? / Egy szakasz, egy század talán? / A lányt asszonnyá tették, / Az asszonyt holttá.” Kettős szemszögből, kettős fényszűrővel tekint egy asszony és lánya megpróbáltatásaira Mészáros Márta: a jelenkori, már-már bántóan kontúr nélküli színben egy öregasszony (Törőcsik Mari) tűnik fel, aki cirill betűs levelet kap, s az emlékek súlya alatt kómába esik. Bécsben nevelkedett és ott dolgozó lánya, Olga (Tóth Ildikó) és a spanyol apa (Antonio de la Torre) révén kettős identitású, saját útját kereső unokája (egyben a rendező unokája, Ladányi Jákob) kétségbeesve sietnek a kis magyar faluba, majd a kórházba, és az elhagyatott lakásban látott furcsa babák, rajzok láttán ismét ajkukra tolul a kérdés: mit rejteget előlük az idős Pogány Mária?

Ahogy elmerülünk az utóbbi sötétebbre, szemcsésebbre színezett emlékeiben, mind több derül ki múltról és jelenről is, és a kényelmetlen válaszok még kényelmetlenebb választásokra kényszerítik a kérdezőket. A fiatal Pogány Mária (Törőcsik Franciska) ugyanis 1953-ban egy falujába kitelepített gróf-fiúval a brutális ÁVH elől a szövetségesek által még két további évig megszállt Ausztriába szökik, ám a határon Mária szerelmét (Wunderlich József) a szovjetek lelövik, őt magát többen megerőszakolják és elhurcolják. Ugyan Bécsben szerencsésen elmenekül a katonai teherautóról, és eljut szerelme rokonaihoz, sőt testi-lelki jó barátra, védelmezőre lel annak unokahúgában, Edith-ben (Eva-Maria Prosek) és az Edithet szerető orosz tisztben, Antonban (Lesław Żurek), nem menekülhet a döntés elől: mi lesz a magzattal, amit a szíve alatt, a szívétől mégis elérhetetlen távolságban hord, s mi lesz vele, miután Anton és Edith is eltűnik? A kikényszerített pszichoanalízissel is felérő nyomozás során lassan minden kiderül. Mária végül magához tér, Olga messzi útra indul, és mindketten elérnek egy-egy végállomásra, ahol Olgát a sötét égbolt előtt színpompás sarki fény, Máriát az arcát is átmelegítő, átszellemítő erős napsugarak várják.

Történetüket ezzel együtt végig szűrt fényben, homályos tükörben látjuk – és ahogy az előző sorból is sejthető, nehezen vállalható utolsó snittek terhelik. Ehhez hasonló látható Mundruczó Kornél Jupiter holdja (2017) című filmjében is. Míg azonban Mundruczó szürreális menekültdrámája a műfaji kavalkáddal küszködött, ifjabb Piotr Sobocinski kamerájának a két idősík összebékítésével akad gondja az Aurora Borealisban. A történetvezetés és a vizuális vízjel a közelmúltról szóló jelenetekben messze a legmarkánsabb, Törőcsik Franciska arcjátéka, az ártatlanságtól és bizalomtól a keserű kínzatáson át egy emberpróbáló morális döntésig vezető útjának átélése példaértékű. Hasonlóan kiemelkedő a kómából magához térő Törőcsik Mari – saját kórházi pokoljárására is emlékező – alakítása sokáig elnyomott belső fájdalom felszínre törésének érzékeltetésével a jelenkori színben. Tóth Ildikó – a biológiai apját nem ismerő, identitását megkérdőjelező rendező itt csak halványabban felbukkanó –, alteregója –, bár életkora nincs összhangban a forgatókönyvben felvázolt figuráéval, szintén jól érzékelteti, hogy a hazugságok és gyakran az előítéletek, ellenségesség hálójába is csavart gyermekből milyen sérülékeny, zárt, bizalmatlan felnőtt válhat, aki szándékán kívül is tovább örökítheti tisztázatlan társadalmi-genetikai gyökereit.

A férfi szereplők ezúttal is a háttérben maradnak, az epizódszerepek gyakran esetlegesek, némelyeké – köztük Czinkóczi Zsuzsáé, Monori Lilié, Cserhalmi Györgyé – pusztán a rendezővel közös korábbi filmekkel igazolható. Mészáros Márta sokszor hangoztatott álrealizmusa az elnagyolt jelenkori környezetrajzzal, az erőtlenebb dialógusokkal és a melodrámai hangvétellel párosulva ezúttal kevesebb teret enged a rá jellemző lélektani érzékenységnek, a hiányérzetet az ötvenes évek meggyőző képi kultúrája, tárgyai, színei, szorongásai és a női főszereplők színészvezetése ellensúlyozza.

Az Aurora Borealis fontos film. Tabut nem dönt – ahhoz túl későn jött –, csak a hallgatás falán vág ablakot, amelyet egyszer talán Magyarországon is követ majd egy ajtó. A második világháborúban és a rákövetkező években milliós nagyságrendben megerőszakolt áldozatok – egyedül a Vörös Hadsereg számlájára Németországban 2 millió, csak Berlinben, illetve Bécsben mintegy 100-100 ezer ember írható, akiknek akár a tizede is belehalhatott a brutális bűncselekmény-sorozatba – biztosan megérdemelnék. A megszállók, hódítók által nemzett és (a hatalmas csecsemőhalandóság ellenére) felnőttkort megélt négyszázezer német, (talán) háromszázezer magyar, kétszázezer francia, tíz-tizenkétezer norvég, hat-nyolcezer dán, tíz-tizenötezer holland, húszezer belga, harmincezer osztrák és a már aligha megszámolható többi gyermek pedig azt érdemelné, hogy legyen esélye érteni, mi, hogyan és miért történt valahol Európában.

Győrffy Iván: Képpé vált gondolat – Kortárs magyar és világfilmek
Gondolat Kiadó, Budapest, 2019