Emma Donoghue: A rokon (előzetes, részlet)

Posted on 2020. április 9. csütörtök Szerző:

0


Noah Selvaggio nyugdíjas vegyészprofesszor magányosan éldegél New Yorkban. Szülővárosába, Nizzába készül, hogy megünnepelje nyolcvanadik születésnapját. Gyerekkora óta nem járt Európában, csak az édesanyjától örökölt fotók őrzik a II. világháborús történelmi múlt és a családi legendák titkait.
Telefonhívást kap a gyámügyi hivataltól: ő a legközelebbi rokona a tizenegy éves unokaöccsének, Michaelnek. A fiú apja nemrég meghalt, az anyja börtönben ül, ha Noah nem vállalja a felügyeletét, kénytelenek nevelőintézetben elhelyezni. Noah kötelességtudatból beleegyezik, hogy magával vigye a fiút a nizzai vakációra.

I. | A telefonhívás

Az öregember csomagol.
Nehéz nem metaforikusan értelmezni – jegyezte meg Joan a férfi fejében.
Noah kijavította: nem öreg. Hétfőig még csak hetvenkilenc éves. Amikor fiatal volt, hetven fölött valóban mindenki öregnek számított, manapság viszont már nem. Mondjuk, hatvanig fiatalos, aztán középkorú vagy fiatal idős – egészen a hetvenes évei végéig. Az ókori Rómában különbséget tettek a senectus (még élettel teli időszak) és a decrepitus (a vég) között. Az ő esze még mindig vágott, jó egészségnek örvendett, fitt volt – talán joggal állíthatta, hogy ez még nem a decrepitus.

Ráadásul nem átvitt értelemben csomagolt, hanem igazi bőröndökbe – pontosabban egy kabinbőröndbe és egy bőrtáskába. És nem a mennybe vagy a pokolba indult. Bár Nizza vagy a francia Riviéra, vagy általában Dél-Franciaország említésére sárga irigység fogta el az embereket, különösen februárban, New Yorkban.

Márpedig Noah Nizzába készült a nyolcvanadik születésnapjára. Négyéves kora óta nem járt ott. Semmi sem szólította vissza a szülővárosába; egyetlen ismerőse sem élt a világnak abban a csücskében a nagyapja halála, azaz 1944 óta. Akkor érkezett az Egyesült Államokban az addig Noé néven élő Noah-hoz és édesapjához, Marc-hoz családjuk harmadik tagja, az anya: Margot.

Noah összehajtogatott még egy inget. Három nap volt még hátra az indulásig, de ő szeretett korán becsomagolni, hogy maradjon ideje az utolsó pillanatban felmerülő elintéznivalókra. Pedánsan pakolt, minden összepárosított zokninak megtalálta a helyét.

Sosem szeretett utazni – azt gondolta, bizonyára a meglehetősen mozgalmas gyermekkora miatt. Az Amerikai Vegyésztársaság konferenciáin is az érdekelte csupán, hogy neki osztották-e a vasárnap reggel nyolcas, temetői időpontot a PVC-rostokról vagy hasonlókról szóló előadásához. A munkájához kapcsolódó utazások többségére elkísérte Joant, bár ahogy teltek az évtizedek, Joan egyre kevesebb meghívást fogadott el, végül már csak a legnagyobb presztízst jelentő nyitóbeszédeket vállalta; irtózott attól, hogy szállodában aludjon. Üdülni is ritkán mentek. Amikor nem a laborban vagy a munkahelyén volt, Joan legszívesebben otthon töltötte az időt, elmerülve egy regényben, miközben Miles Davis szólt a lemezjátszón. Vagy a nem túl széles ágyukban aludt. Noah-nak háttal, bársonyos talpa hozzáért a férfiéhoz.
Az nekem is hiányzik – mondta Joan.
Badarság, természetesen. Joannak már nem hiányozhatott semmi, nem volt talpa, nem volt lelke. Ezeket a megjegyzéseket Noah agya találta ki nem egészen negyven évnyi házasságukra alapozva. Neurológiai jelenségek voltak csupán.
Öt vagy hat pár zoknit pakolt be? Most számolhatja újra.

Az egyedül töltött kilenc évben Noah annyi munkát vállalt, hogy üdülni már nem jutott el. Természetesen célozgattak arra, hogy nyugdíjba kellene mennie; a kollégái csípős megjegyzésekkel, a dékán költséghatákonyságra hivatkozva, nő barátai pedig jóindulatúan, azt hangoztatva, hogy Noah-nak is meg kell tanulnia társaságba járni, egy kicsit élni, esetleg énekelhetne egy kórusban, vagy járhatna tajcsiórákra a Central Parkba. Húga, Fernande volt az egyetlen, aki nem vetett fel efféléket, pedig ő hatvanöt évesen megkönnyebbülten vonult nyugdíjba a recepciós munkakörből. De nyilván tudta, hogy megözvegyült bátyjának szüksége van arra, hogy legyen valamilyen kapcsolata a világgal. Erre pont megfelelt az egyetemi oktatói munka: a strapás készülés, az órák megtartása, a vizsgáztatás.

Noah úgy vélte, végül közelgő születésnapja késztette arra, hogy lépjen. A „hetvenes évei végén járó egyetemi oktató” kifejezés elismerést váltott ki, de a „nyolcvanas éveit taposó egyetemi oktató”? Esze ágában sem volt olyan sokáig dolgozni, hogy nevetségessé tegye magát. Az ezredforduló óta egyre nehezebben lehetett lenyűgözni a hallgatókat; ott ültek az órán a testükön kívülre helyezett aggyal, a kis monitorjaikkal, készen arra, hogy azonnal utánanézzenek az oktató által véletlenül elrontott képletnek.

Nem, jobb leállni, mielőtt egyszer leblokkolna a katedrán. Nyugdíjas – milyen morbid ez a szó. Ennek is egy hónapja csupán. Persze rengeteg dolga akadt. Hogy is unatkozhatna az ember New Yorkban? Csak el kellett döntenie, mivel töltse a napokat. A professor emeritus címet visszautasította; szánalmasnak találta, hogy az egyetemen piszmogjon valami független kutatást végezve. Ha továbbra is edzeni akarja az elméjét, inkább új témát választ. Vagy valami hobbit; biztosra vette, hogy talál majd valami érdekeset. Csak elég bátorságot kell gyűjtenie hozzá. Ez az utazás volt az első vállalkozása.

Behúzta a bőrönd cipzárját, kiment a konyhába a szelektív hulladékgyűjtő edényért, bevitte a vendégszobába. Az volt régen a dolgozójuk, az övé és Joané, de a felesége halála után Noah nem bírta elviselni a látványát, és egyébként is jobban szeretett az egyetemen dolgozni, ezért vendégszobává alakította. Bár már nem emlékezett, mikor fogadott vendéget utoljára. A franciaágy mindig megvetetten várta a látogatót; így rendezettebbnek hatott a szoba. Joan barátnője, Vivienne többször felvetette, hogy fogadjon be egy menekültet, de Noah képtelen volt rávenni magát, hogy egy idegennel lakjon egy fedél alatt. Letérdelt, kirángatta Fernande dobozait az ágy alól. Már csak három maradt; tele személyes iratokkal. (A tárgyakat nehezebben viselte.) A svédeknek külön szavuk van arra, amikor valaki a halála előtt rendet rak a holmija között, és ezzel megkíméli a rokonait – maga a kifejezés nem jutott eszébe, de tudta, hogy azt jelenti: haláltakarítás. Marc hagyatékát Margot rendezte el. (Vajon csak a halottaknak lehet hagyatékuk? – tűnődött.) Aztán Fernande megtette ezt Margot-nak, majd a saját férjének, Dannek, Joan elvesztése után pedig a bátyjának is segített, bár Joan nem tűrte a lomokat (a karácsonyi üdvözlőlapokat már január elsején kidobta), így utána nem sok minden maradt.

Így hát Fernande tavalyi halála volt az első olyan alkalom, amikor Noah-nak egyedül kellett elvégeznie ezt a feladatot. Mindjárt a végére ér, biztatta magát az ágy szélén ülve. Kórházi számlák, meghatalmazások, az érvényes végrendelet és az újraélesztés tiltásáról szóló rendelkezés – ezek mind lényegtelenek. Receptek, képeslapok, fényképek, jótékonysági szervezetektől érkezett adománykérők, távoktatási ajánlatok – az összes mehet a papírgyűjtőbe. Különös érzés volt egy fiatalabb testvér hagyatékát feldolgozni, hiszen a logika azt diktálta, hogy Noah-nak kellett volna hamarabb távoznia. Nehezen tudta eldönteni, mit tartson meg érzelmi okokból, hiszen rajta kívül Fernandénak nem maradt hozzátartozója. Az elmúlt egy év során Noah arra jutott, legjobb az érzelmeket takarékon tartani, és minden tárgynál feltenni a kérdést: Kell ez valakinek? Jól jön ez valakinek? Így is járt el néhány ritka kivételtől eltekintve, amikor az igazi érzelmek kitörtek az elfojtásból.

Ezen a délutánon csak három tárgyat tartott meg: az 1982-es esküvői menüt (garnélakoktél, csirkehúsos vol-au-vent, profiterol); egy fényképet Fernande-ról 1990-ből: boldogságtól kikerekedett szemmel nézett a lencsébe az otthoni szülés után, miközben a mellkasához szorította a kicsi Victort (micsoda szempillák!); valamint egy felpöndörödött szélű papírlapot, rajta egy vicces haikuval, ezt Fernande készítette a vendégeknek a 2002-es hálaadási vacsorára. A háború után született Fernande mókusarca mindig olyan melegséget és könnyedséget árasztott, amilyet a nála nyolc évvel idősebb Noah nem ismert. Újságkivágások, ezek mehetnek a szelektívbe. Noah által ismeretlen kézírással írt levelek, gyors felépülést kívánó lapok… ki velük. Mi marad egy életből? Fernande vagy bárki más életéből? A gyűjtőedény színültig telt papírral. A papírt is használjuk, kidobjuk, újra felhasználjuk, kész a körforgás, mint az erdőben a levelekkel.

Eldöntötte, hogy amint végez, megjutalmazza magát egy konyakkal és egy cigarettával (ez lesz a harmadik szál a napi maximum hétből).

Amikor a gyűjtőedénybe dobta a Marie Claire 1992 augusztusi számát, ujjai különös keménységet éreztek a lapok között. Bekukucskált az edénybe, kivette a magazint. A lapok között megbújt egy címzés nélküli boríték, egyik oldala karton volt, a másik az évek során felpuhult, barna papír. 1992. augusztus: Margot halála után egy hónappal. A boríték üresnek tűnt, amíg Noah bele nem nyúlt. Ujjai felismerték az éles széleket. Fényképek.

Kihúzta a fotókat, a szíve szaporábban vert, talán Père Sonne alkotásai kerültek elő. Fél tucat fekete-fehér, nagy jából 6,5×9 centiméteres, a mérete alapján nyilvánvalóan régi kép volt. A ruházatból, a hajviseletből és az általános esztétikai jegyekből Noah az 1930-as, talán 1940-es évekre következtetett. A fotók jobbára a szabadban készültek; valószínűleg Nizzában, bár ebben nem volt biztos. Noah letörölte a saját ujjlenyomatát a felső képről, amely egy divatosan öltözött, sétapálcás férfit ábrázolt profilból. Végiglapozta a képeket – kilencet számolt végül –, és csalódottság fogta el. Egyik fotón sem szerepelt Père Sonne bélyegzője. És nem is voltak jó képek.

Trehány, semmitmondó munka volt. Például egy századfordulós épület a negyedik emeletnél félbevágva. Ügyetlen közeli felvétel egy téglatest alakú dobozról, rajta két vonal között egy kör. Egy közhelyes kép egy padon ülő középkorú párról, hátulról. Egy kontyos nő, megint hátulról – vajon ez lehetett akkoriban a divat, mint ma a csücsörítő szelfi? A szaladó gyereklábakról készült fénykép aranyos volt, de nem különösen eredeti. Gyökerek egy nem is kimondottan jól megszerkesztett képen. Senki sem nézett a fényképezőgépbe, leszámítva egy gondosan fésült, sötét hajú, mosolygó kisfiút, aki bizonyára a kis Noé lehetett, bár Noah nem igazán fedezte fel rajta a saját vonásait.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy az édesanyja készítette ezeket a fotókat. De ennél még ő is jobb fotós lehetett, hiszen évtizedeken át dolgozott zseniális apja segédeként. Kölcsönvehette volna Père Sonne kiváló Contax gépét vagy akár valamelyik kis hordozható Leicát. Ez az üres utca például – nem véletlenül exponált?

Emma Donoghue

A képek hátuljáról hiányzott a műterembélyegző, néhány betű állt kettőn: MZ a hátulról fényképezett nőn, RJ a kicsi Noah fotóján. (És ha az RJ monogram, akkor a kisfiú nem is Noah volt.) Ezek szerint Margot maga hívta elő a képeket a Cours Saleya közelében álló lakásuk bűzös sötétkamrájában.

Fordította: Dudik Annamária Éva

Emma Donoghue: A rokon
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
400 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3152 Ft
ISBN 978 615 595 5822