Robert Nestall: Pilátus pecsétje (részlet)

Posted on 2020. április 8. szerda Szerző:

0


NEGYEDIK FEJEZET

Jeruzsálem // Kr. u. 33.

Valamivel később két katona vezette be Jézust. Az ajtónyílásban állították meg, messze Pilátus székétől. A helytartó ültében nézte egy ideig, szótlanul. A katonák az ajtó túloldalán őrködtek. Jézus valami zsákszerű ruhát viselt, a kezei pedig meg voltak kötve. Kimerültnek tűnt, némán és mozdulatlanul állt, tekintetét az alant zöldellő kertre szegezve. Pilátus intett az egyik szolgájának.

– Adj neki kenyeret és vizet! És oldozd ki a köteleit!

A szolga kibogozta a szoros csomót Jézus csuklói körül, majd vizet töltött egy korsóba. A Názáreti mohón ivott a felkínált edényből, a kenyeret viszont nem fogadta el. Egy apró biccentéssel köszönte meg a szolga segítségét. Pilátusnak feltűnt, hogy neki nem jutott a köszönetből, de annyiban hagyta a dolgot. Felemelkedett ültéből, s újabb jelt adott a szolgának.

– Vidd arrébb a székemet, hogy pont vele szemben legyen! Ott akarok ülni.

A szék átkerült Jézussal szemközt, Pilátus pedig ismét leült, hogy jobban szemügyre vegye a foglyot. Most sem mondott semmit egy jó ideig, ám aztán megtörte a csendet.

– Mondd csak, Jeshua! Mit művelsz te tulajdonképpen, és miért teszed, amit teszel? Miért akarod megváltoztatni a társadalmunkat? Te és a fajtád tisztesen megéltek e földön. Miért változtatnál ezen? Neked ráadásul jó szakmád van, úgy hallottam. Abból kényelmes életed lehetne a helyett a nyomor helyett, amiben most élsz. Rendesen felöltözhetnél belőle, például. Lenne miből ételt és italt venned, hogy ne kelljen koplalnod. Esténként pedig, a jól végzett munka jutalmaként, egy kényelmes ágyban aludhatnál, hogy ne kelljen ily kimerülten járnod. Most is alig állsz a lábadon! Mi haszna van annak, hogy ezt az utat választottad? Válaszolj! Magyarázd el nekem, hogy megérthessem!

Jézus Pilátusra tekintett, szája sarkában bujkáló mosolylyal. Azzal a barátságos mosollyal, amivel a tanár szemléli a diákot, aki még túl keveset tud, vagy megvitatásra sem méltóan egyszerű kérdést tesz fel. Kissé előrehajolt, hogy pont a helytartó szemébe nézhessen.

– Miért teszem azt, amit? Természetesen az emberiség iránti szeretetből. És hogy mi értelme lenne? Nem tudod magad is a választ? Nem látod tán a sok igazságtalanságot? Te, aki a társadalom tetején ülsz? Azért teszem, amit teszek, mert meg akarom szüntetni az igazságtalanságokat. Egyenlőséget akarok. Azt akarom, hogy minden embernek olyan jó élete legyen, amilyet csak a föld, amit megművel, adhat neki. Azt akarom, hogy elegendő maradjon mindenkinek a megélhetésre azután is, hogy befizette az adót. Azt akarom, hogy a haragosok megbékéljenek, a bűnösök pedig megbánják tetteiket, és bocsánatot nyerjenek attól, akit megkárosítottak. Ha sikerrel járok, azzal életem olyan értelmet nyer, ahogyan azt mennyei Atyám elrendelte az embernek. A mai társadalomban alig látni ezt. Az emberek éhesen járnak-kelnek, verejtékeznek, hogy be tudják fizetni az adót, és küzdenek, hogy a családjuk jóllakhasson. Mégis napról napra élnek, sohasem tudván biztosan, hogy a nap végén lesz-e étel az asztalon. Járj csak a földeken a szegények között, akik tizenkét órát robotolnak mindennap, s meglátod. Azok a verejtékkel teli tizenkét órák nem adnak nekik annyi ételt, amennyihez joguk lenne, mert a javak nálad és a hozzád hasonlóknál kötnek ki. Láttad valaha, micsoda nyomorban él a köznép? És a papság, mely tobzódik Isten javaiban, ad talán mást a népnek, mint imákat a templomban? Nem! Ez hát a válaszom: tiltakozom, az életem kockáztatásával is. Azt a társadalmat, ahol az emberek szenvednek, át kell alakítani. Emberekről beszélünk, helytartó. Érző lényekről, akik egyenlőnek teremtettek, s egy tisztességes életre méltónak. A mostani helyzeten, amikor egy csekély számú kiváltságos élvezi csak a javakat, változtatni kell, én pedig megteszem, amit meg kell tennem. Erőszak nélkül, csakis szeretettel és jó szándékkal. Mindezt nekem kell megcselekedni, mert sem te, sem a papok nem fogják soha.

– Tévedsz, prédikátor. Én is megteszek valami nagyon fontosat. Biztosítom a nyugalmat ezen a földön, hogy az embereknek ne kelljen háborúkban és lázadásokban meghalniuk. Ha én nem lennék itt és tenném, amit teszek, a néped fele már halott lenne. Egymással háborúznának, hatalomvágytól és egy veszélyes vallástól vezérelve. Jut eszembe. Azt mondják, kikiáltottad magad a zsidók királyának és az évszázadokkal ezelőtt megjövendölt Megváltónak. A Messiásnak. Igaz ez? Királyként akarod folytatni? Követnek annyian, hogy királyukká választhassanak? Vagy magad kiáltanád ki magadat inkább?

– Sohasem mondtam, hogy király vagy Messiás szándékoznék lenni. Ez életem értelmével menne szembe. Isten nem azért teremtett, hogy mások felett uralkodjak. Téged sem. Ami azt illeti, senkit sem.

– Apropó, Isten. Azt beszélik, Isten fiának is tekinted magad. Igaz ez? A te istenednek a Földön is lehetnek gyermekei?

– Ilyet sem állítottam soha. Mégis Atyámnak nevezem őt, mert az. Ő mindannyiunk atyja, hiszen Ő teremtett mindent: az összes embert, állatot, növényt. Az egész világot. Te talán nem hiszel benne?

– Mit mondhatnék erre? Nekem nem is egy, hanem több istenem van. Mégsem állítom, hogy bármelyikük is az apám lenne, vagy hogy ők teremtettek volna engem. Apám és anyám teremtettek, ahogyan az ember mindig is embert teremtett. Az ember, nem pedig valamiféle isten. Egy nő és egy férfi testi egyesülése.

– Vagy úgy. Talán az ondót is az ember találta fel? Ezt a csodát, mely egyetlen cseppből áll, mégis egy gondolkodó, beszélő, építő és romboló lénnyé növekszik? És újabb gyermekeket hoz a világra? Emberek varázsolták tán a világra ezt a csodát? Hogyan? Emberek teremtették az erdőket, hegyeket és vizeket? Nem, Poncius Pilátus. Mindezt csakis Isten vihette végbe. Az én Istenem, ki egy és ugyanaz, mint a tiéd. Mert csupán egyetlen Isten létezik.

– Mondod te, prédikátor, de ez a te hited. Az enyém másféle. Az én isteneim láthatóak, és mindegyiknek megvan a maga feladata a világban. A te istened láthatatlan, így
puszta létezése is megkérdőjelezhető. Láttad valaha az istenedet? Te, akit az ő egyetlen fiának tartanak.

– Ember őt nem láthatja. Ő bennem lakozik, mint ahogyan minden más létezőben is, amit teremtett. Ha hiszel, nem kell látnod. Akkor tudod, hogy létezik.

– Fejezzük be ezt a témát! Tudni akarom, hogy továbbra is fel tervezed-e tüzelni a népet az uralkodó osztály ellen. Hogy továbbra is véteni akarsz-e a törvényeink ellen. Ezt akarod?

– Először is, nem vétek Isten törvényei ellen, márpedig én azokhoz tartom magam. Az ember törvényei, amiket a császárod vagy Kajafás és holdudvara hoz, sohasem állhatnak Isten törvényei fölött. Azok fölött, amiket Mózes
hozott le a hegyről. Amik előírják, hogyan viselkedjék bármelyik emberi lény a többivel szemben. Azok a törvények mondják ki azt is, hogy minden ember egyenlő, és senki sem használhatja a hatalmát arra, hogy szenvedést okozzon.
– Prédikátor, te egy olyan világról beszélsz, amely nincs, és soha nem is lesz.
– De én állítom, hogy ez a világ megteremthető. Ezért a világért érdemes harcolni, és én így is fogok tenni, amíg csak élek.

– Ez pedig veszélyessé tesz, prédikátor. Saját magadra és mindazokra nézve is, akik követnek. Mindazokat, akik új vallást akarnak alapítani a régi helyett, el kell ítélni, és ki kell végezni. Számos kereszt szegélyezi majd az utat a városon kívül. Ne próbálj hát új vallást adni a népnek; jó nekik az, ami van.

– Hiba lenne azt hinni, hogy új vallást akarok adni a népnek. Én igazságosabb társadalmat és jobb életet akarok, mindenki számára. Nagy különbség van a kettő között, Poncius Pilátus. Egy új vallás kétségtelenül kitermelné a maga Kajafását és annak elitjét. A népnek nem új vallás kell, hanem értékesebb élet egy igazságosabb társadalomban, ahol nincsenek elöljárók, akik parancsoljanak, megítéljenek és végrehajtsanak. Nem kell új vallás, mert abban a világban, amit az teremtene, a kisembernek semmivel sem lenne több hatalma, mint ebben. Az ember egyetlen reménye a dolgok jobbra fordulására az, ha segít magán, és azokon, akik a legközelebb állnak hozzá. Mindezt természetesen csak azután, ha az őt víz alatt tartó elnyomás megszűnt, ha már nem kell megtermelt javainak oroszlánrészét leadnia egy elöljárónak, aki ezért cserébe semmit sem nyújt. Akkor, s nem előbb. Egy ilyen világban hiszek én, Poncius Pilátus. És ha majd mindenki hinni fog benne, valóra is válhat. Ha hisz az ember, semmi sem lehetetlen. Elviselem a szomjazást, az éhséget, és a korbácsot is. Meg is halok a célért, ha kell. Ha ezzel meggyőzhetnélek arról, hogy ez az egyetlen helyes út, az olyan tett lenne, ami kiérdemli Isten dicséretét.

– Olyan tett, melyet nem vihetsz véghez. Amennyire te hiszel az isteni rendelésedben, ugyanannyira hiszek én az én világi küldetésemben.
– Előbb-utóbb meglátod majd az igazságot.

– Az igazságot, prédikátor? Mi az igazság? Amiben te hiszel, vagy amiben én? Vagy amiben az utca embere hisz? Kapsz egy esélyt. Válaszolj erre! Kész vagy ismét a társadalom hasznos és békés tagjává válni, vagy tovább folytatnád felforgató tevékenységedet? Figyelmeztetlek, ha az utóbbit választod, annak következményei lesznek. Azt tanácsolom, hogy válaszd az előbbit, itt és most. Mi hát a válaszod?

– Helytartó. Én a szegények megsegítésének szenteltem az életemet, hogy vigasztaljak és tanítsak. Nem tagadhatom meg magamat, és azt sem, amiben hiszek. Nem hagyhatom cserben azokat, akik hisznek abban, amit csinálok, mert ők tudják, hogy mindezt őértük teszem.

Jézus kihallgatása véget ért. Pilátus felemelkedett a székéből, és jelt adott az őröknek. Azok bejöttek, ismét megkötözték Jézus kezeit, és visszavitték a fogdába, míg sorsáról ítélet nem születik. Az írnokok mindent lejegyeztek,amit láttak és hallottak, most pedig befejezték az írást. Pilátus azonban rájuk parancsolt, hogy folytassák mindaddig, amíg ő mást nem mond. (…)
*
Pilátus be nem vallotta volna senkinek, de beszélgetése az állhatatos, rongyokba öltözött prédikátorral nyomot hagyott benne. Felmerült a kérdés, hogy mi is az igazság, ő pedig saját oldalán érezte azt. Ám ahogy a beszélgetés folytatódott, belátta, hogy amit Jézus mondott, az is egyfajta igazság. Igazság a prédikátor szemszögéből, aki közelről látta a szegények nyomorát. Mi volt az, ha nem igazság? A helytartó kénytelen volt beismerni, hogy két igazság is létezett. Amikor feltette kérdéseit a megkínzott embernek, azt akarta, hogy amaz megértse: ő, Pilátus belátta ezt. Ám belátott még valamit: azt, hogy ezt a két igazságot sohasem lehetett egybeolvasztani olyasvalamivé, amiben ő és az állhatatos férfi egyetérthetett volna. Addig semmiképp, amíg az elnyomók és elnyomottjaik egyetértésre nem jutottak, és ki nem békültek egyszer s mindenkorra.

Pilátus és Jézus világnézete távol állt egymástól. Az éhező, igazságtalanul kezelt nép, akik mellett Jézus tört lándzsát, egyféle valóság volt. Egyféle igazság. Pilátus saját helyzete pedig másféle valóság volt, az ő saját igazsága. És ahogy állt, elgondolkodván a prédikátorral folytatott beszélgetésén, rájött, hogy a legkevesebb értelme sem volt az ő vagy a prédikátor igazságáról filozofálni. Volt ugyanis egy harmadik igazság, amely mindkettőt elhomályosította: Róma, a világbirodalom nyers erőn alapuló igazsága. Ez az igazság birodalomszerte egyeduralkodó volt, azaz a teljes ismert világban. Pilátus pedig levonta az egyetlen következtetést, amit levonhatott: Rómáénál nagyobb, érvényesebb igazság nem létezhetik. Mert ha létezne ilyen, az megingathatná az egész birodalmat, akkor pedig Róma elbukik. Pilátus ilyesmit el sem tudott képzelni.

Robert Nestall

Volt valami ebben az állhatatos emberben és az ő meggyőződésében. A meggyőződésben, hogy az ő nézőpontja a helyes, s végül túléli majd a birodalmak bukását. Honnan vette a lelkierőt, hogy vitába szálljon vele, Pilátussal és az általa képviselt rendszerrel? Talán mégis valami különleges lehet ez a férfi, több az átlagembernél?

Robert Nestall: Pilátus pecsétje
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2019
264 oldal, teljes bolti ár 3300 Ft,
kedvezményes webshop ár a libri.hu-n 2310 Ft,
ISBN 978 615 536 1845