Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni (részlet)

Posted on 2020. március 30. hétfő Szerző:

0


Az öt jel

A hideg templomban már a középső ujjamat is kinyújthattam, miután a ministránsfiú kosárkájába dobtam a tízforintosomat, amit a papa nyomott a kezembe. Ezt a pattanásos fiút a legfontosabb ministránsfiúnak hívtuk, mert minden héten ő szedte be a pénzt a fonott kosárkájával, amivel aztán a sekrestyébe ment, hogy Gábor atya a pénzből később gyertyát és virágot vásárolhasson. Annak ellenére, hogy felolvasni egyáltalán nem könnyű, mégis valamivel kevésbé számított fontos ministránsnak a felolvasást végző fiú, talán mert nem kellett pénzt kezelnie. Egyszer a kövér ministránsfiú, aki szépen, lassan, tagoltan, de mégis jól hallhatóan olvasta fel vasárnaponként a fél tizenegyes misén a szent leckét, mély és nyugodt hangján azt mondta, Međugorjében megjelent Mária, a békakirálynő. Nem értettem, hogyan és mikor változott Mária békakirálynővé, és csak picivel később, akkor jöttem rá, mit akart mondani, amikor egészen más, elfúló hangon és vörös arccal azt mondta, nem béka, hanem béke, a béke királynője, és akkor nevethetnékem támadt, amiért a papa nagyon csúnyán nézett rám.

Sok ministráns egyáltalán semmit sem csinált, csak ült a fehér palástjában, vagy tartotta a tálkát az áldozók ostyája alá teljesen feleslegesen, hiszen áldozáskor nincs morzsálás, az ostyát nekünk, hívőknek egészben kell bekapni, egyedül Gábor atya harapdálhatja és majszolgathatja Jézus testét olyan ráérősen.

Egy másik ministránsnak az volt a feladata, hogy behozza azt a kis serleget, amiből Gábor atya vörösbort ivott, miután gondosan Jézus vérévé, az Isten bárányának vérévé változtatta. Ezeket az eseményeket mind nagyon furcsának találtam, de ennek ellenére egészen biztos voltam abban, nemsokára én is ministrálni fogok, hogy a papa büszke lehessen rám, és akkor majd én is fontos ministráns leszek, legalább annyira fontos, mint az, aki a keresztet viszi Gábor atya előtt bevonuláskor, vagy a másik, aki a pénzt szedi össze, aki sokat járkálhat fel-alá a mise alatt, és nem kell egy helyben ülve unatkoznia. Megyek majd a kosárkáért, aztán körbe az egész templomon, a padok között, ki a sekrestyébe, aztán újra be az oltárhoz, és mindezt olyan okosan és titokzatosan végzem majd, mint az a fiú, aki a sorrendet soha el nem rontotta, nem izgult, nem remegett a keze, és én úgy csodáltam őt, hogy én is kosárkás ministráns szerettem volna lenni.

Amikor a papát arról kérdeztem, miért szednek pénzt a templomban, azt felelte, ne hívjam ezt így, ne mondjak ilyet, pénzszedés, mert ez adományozás, és én attól kezdve úgy is hívtam, adományozásnak, és kíváncsi voltam, vajon ebből az adományból mennyi gyűlhet össze egy vasárnap, és mire költi a pénzt a templom, a papa pedig azt válaszolta, biztosan nem elég, mert Gábor atya a pénzt fűtésre, valamint gyertyákra és virágra költi, amik szerencsés esetben a Mária-szobor körül égnek és illatoznak, de igaza lehetett a papának, valóban nem gyűlhetett össze elég adomány, mert a Mária-szobor körül egynél több gyertya sohasem égett, a béke királynője ritkán látott maga körül friss virágot, és a templomban mindig, de még nyáron is nagyon fáztam.

Vasárnap reggelente, míg mi a mamával bundás kenyeret reggeliztünk, papa a cipőjét fényesítette, majd újságot olvasott. Az újságot én vásároltam meg, ez volt az én ajándékom számára, a fontos küldetésem, hogy elhozzam neki a Magyar Fórumot az újságárustól. Kaptam pénzt, pontosan annyit, amennyibe az újság került, felvettem a cipőmet, és elindultam a Tulipán virágüzlet előtti újságosbódé felé. Veszélytelen út volt. Először kisétáltam a kapuig, a kerten át, ahol Blondi, a farkaskutya egyáltalán nem foglalkozott velem, őt kizárólag az evés és a járókelők megugatása érdekelte.

Régebben megpróbáltam felülni a hátára, de nem sikerült, mert a Blondi nem akarta. Egyszer kiestem a hintából a lugas alatt, és a teraszon tébláboló apukám, aki nem szeretett bemenni a mamáékhoz, mert ott mindig csak a rohadt kommunistákról lehetett beszélgetni a papával, anyukámnak kiabált, hogy segítsen már, a gyerek bőg, ott bőg a földön a Blondi mellett, és én valóban ott feküdtem a földön a Blondi mellett, aki rágta a büdös csontját, mintha mi sem történt volna, és egyáltalán nem foglalkozott velem, és rá kellett jönnöm, hogy Blondit a családunk tagjai közül senki sem érdekli.

Miután kiléptem a rácsos kapun, elsétáltam a sarokig, a zebráig, ahonnan várakozás közben minden péntek délután a szemközti csecsemőotthon kertjét néztem. A kert régebben a papáék kertjéhez tartozott, csak elvették tőlük a rohadt kommunisták, ahogy a ház egy részét is, és a papának szobáról szobára kellett visszafoglalnia a házat, azt mondta, a kisszobából is, ahol nyaranta aludtunk, ki kellett füstölnie a lakókat.

Az otthonon túl csak egy sarkot kellett mennem a virágboltig. Útközben két családi ház mellett sétáltam el, és a második ház pincekocsmájának bejárati ajtajára nézve mindig eszembe jutott, amit az anyukám mesélt, hogy a születésem estéjén apukám és a papa ott koccintottak kissé csalódottan az egészségemre, mert a nővérem után mindketten fiút vártak, és Dávidnak akarták elnevezni, de lány lettem, amitől annyira meglepődtek, hogy a nagy zavarban egy teljes napig nem találtak nekem nevet. A családi házak után két panelblokk következett. A papa és apukám egyetértettek abban, hogy azok a panelblokkok borzalmasak, a rohadt kommunisták tönkretették az egész városképet, a mi utcánkat is, mert a mi házunkkal szemben is panelok álltak, és apukám csak úgy hívta az ottaniakat, hogy panellakók, de azért hangsúlyozta, jó, hogy itt vannak, mert így sűrűbben lakott a városrész, és az jót tesz a forgalomnak, különösen a mi sarki kocsmánknak, amelyből éltünk, ahová ezek a panellakók jártak, az Öcsi, az Érsek, a Mandula, a Csirke Robi, és a gyerekeik is, akik velem egykorúak, és délutánonként a kocsma kertjében hintáztak.

Örültem, hogy nem kell azon a hintán osztozkodnom velük, mert volt otthon saját hintám, ahogy a mamáéknál is. Apukám viszont a panellakókkal töltötte a napjait, és sokat panaszkodott szegény, megy a bányába, már megint megy a bányába, megőrül ezek között a bolondok között, hülye az alkalmazott, és sokszor kifakadt, hogy bezárja az egészet, úgy, ahogy van, nem bírja tovább, aztán ment, nyitott, dolgozott, zárt, panaszkodott, esküdözött, hogy nem csinálja tovább, majd újra kinyitott, és dolgozott tovább. Azt is mondta, belőlem bőrgyógyász lesz, mert azoknak nem kell sokat dolgozni, ő gyakran jár a Lőrincz utcába leszedetni a szemölcseit, és amit az a Marika néni elkér azért a kis semmi fagyasztásért, attól a pofája leszakad, mondta apukám.

A sarki újságos már jól ismert. Többször elsétáltunk hozzá a papával, mielőtt megengedte volna, hogy egyedül menjek. Bemutatott az újságosnak, azt mondta, ő az én drága kis unokám, és mostantól egyedül jön majd a Magyar Fórumért. Fel is ismert az újságos minden alkalommal, és nevetve nyújtotta a kezembe a lapot, tessék, a tatádnak, így mondta, én pedig már vittem is haza boldogan és büszkén a Magyar Fórumot a sok-sok írással, képpel, okossággal, igazsággal, amiket a papa annyira szeretett olvasni, és egyszer az újságárus adott ajándékba egy másik újságot is, egy másik unalmas fekete-fehér újságot, a tatádnak küldöm, mondta, de aztán amikor hazaérve odaadtam a papának, és elmondtam, hogy ajándékba kapta az újságárustól, olyan dühös lett, hogy behajította a szemetesbe az újságot, és a mamának azt kiabálta, az összes Moldova-könyvet ki fogja dobni a nappaliban lévő könyvespolcról, neki senki ne jöjjön a Moldova Györggyel, és akkor megnéztem a másik újságot a szemetesben, és láttam, hogy a címlapján egy olyan bácsi van, aki a papára nagyon hasonlít, különösen a tekintete, és arra gondoltam, biztosan ő Moldova György, és a papa minden bizonnyal azért utálja, mert túlságosan is hasonlít rá.

Délelőtt tíz órakor már mind a hárman a bogárhátúban ültünk, a nővérem, papa és én. A mama, akinek nem kellett misére jönni, szokás szerint azt morogta az indulás előtt, Dodi, halálra untatod a gyerekeket a miséiddel, amire hátulról kórusban azt és úgy kiabáltuk, amit és ahogyan a papa tanított nekünk arra az esetre, ha ilyesmit hallunk, részed legyen neked is a szent misében, mire a mama csak legyintett, és elkiáltotta magát, ámen, a papa pedig kihajtott a bogárhátúval az útra, és elindultunk a templom felé, hogy elérjük a fél tizenegyes misét, holott a templom csupán öt percre volt tőlünk autóval.

Minden alkalommal a harmadik sor jobb szélén várakoztunk. Nagyon szerettem a papával misére járni, mert a papa olyankor nagyon nyugodt, csendes, szelíd és szép volt, csak a misét nem szerettem, az unalmas és hosszú szertartást, amiről a papának az volt a véleménye, most még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy értsem, de majd megszeretem.
Titkos számolásomat az első térdepelésnél kezdtem. A hüvelykujjamat csak akkor pattintottam fel, amikor Gábor atya a magasba emelte az ostyát, amikor már a kehelynél tartott. Az első térdeplés hosszú volt, ekkor változtatta át Gábor atya az ostyát Krisztus testévé, a vörösbort Krisztus vérévé, és ilyenkor mindenkinek lehajtott fejjel kellett térdepelnie. A térdeplés végeztével Gábor atya azt mondta, íme, hitünk szent titka, és engem mindig furdalt a kíváncsiság, hogy vajon miket csinálhat az oltárnál, mialatt mi lehajtott fejjel térdepelünk, de hiába fogadtam meg minden mise előtt, hogy ezúttal éber leszek, figyelni fogok, a prédikáció alatt aztán valahogy mindig elkalandozott a figyelmem, akkor is, ha Gábor atya hangosan kiabált a farizeusokról, és már csak arra eszméltem fel, hogy hirtelen megtörtént az átváltozás, az ostya Jézus testévé változott, és akkor felpattinthattam a hüvelykujjamat, megkezdhettem a mise közeledő végét jelző visszaszámlálást, melynek első állomásaként egy ostya Jézus testévé változott.

A második állomás a kézfogás volt. Gondoltam rá, hogy a Miatyánkból is állomást csinálok, de az már túl sok lett volna, és a kézfogást semmiképpen nem akartam kihagyni a visszaszámlálás rendszeréből, mert azt szerettem a legjobban. Kézfogáskor, akkor is, ha előtte mérgelődött vagy kiabált, a papa mosolyogva kezet fogott velem, hiá ba vesztünk össze, kezet fogtunk a nővéremmel is, aztán kezet fogtam a harmadik sor bal széléről a bibircsókos nénivel, majd hátramentem a negyedik sorban éneklő büdös nénikhez, akik mind mosolyogtak, és közben azt mondtuk egymásnak, legyen békesség köztünk mindenkor.

Csupán egyetlenegyszer késtünk el a papával a miséről, de az is a mama hibája volt, mert elrakta valahová a papa cipőjét, és fél tizenegy után pár perccel hajtottunk csak be a bogárral a templom parkolójába. A papa aznap olyan gyorsan vezetett, hogy a sebességmérő a piros tartományba fordult, de már mindegy volt, elkéstünk, és akkor megtudtuk, hogy a papa soha nem megy be késve a misére, ő arra nem hajlandó, hogy ezt a szégyent mindenki lássa, ezért aznap egy másik templomba kellett mennünk, és ott egészen más menete volt a tizenegyes misének.

Egészen másképp mondták a Miatyánkot, máskor vettek levegőt, máshogy énekeltek és másképp történt a kézfogás. Egyáltalán nem járkáltak, csak azt mondták egymásnak, béke veled, és amikor megindultam volna a többiek felé kezet fogni, a papa visszarántott maga mellé, így hát én is mérges lettem a mamára, hogy miatta nem tudtunk a saját templomunkba menni, mert ebben a másikban olyan volt, mintha az emberek nem is ismernék se egymást, se a misét, se minket, és ezt a sok kellemetlenséget aztán már igazán kikértük magunknak a papával, teljes joggal.

A harmadik állomást az orgona megszólalása jelezte. A pénzgyűjtés mindig ezzel a hanggal indult útjára, és az orgonával együtt zörögni kezdtek az aprópénzek is, mert a nénik ilyenkor vették elő a kis szütyőiket, hogy kikotorják belőle a tíz- és húszforintosokat, de mi csak tízforintost dobtunk, és amikor megkérdeztem a papát, hogy miért, azt felelte, azért, mert mi hárman vagyunk. Egyszer láttam, hogy a bibircsókos néni egy papírpénzt, egy százast dobott a kosárkába, és ettől nagyon elkerekedett a szemem, száz forint az nagyon sok gyertya meg virág lesz, az nagyon sok fagyi, gondoltam, és a néni olyan elégedetten ejtette el a százforintosát, hogy utána két hétig nem is akartam fagyit, és arra kértem anyukámat, adja inkább oda a pénzt, hogy a kosárkába dobhassam. Csodálkozva nézett rám, hogy ilyen vágyaim vannak, nem értette, mert amíg a papa a nővéremet és engem minden héten elvitt, addig a mamát, anyukámat és apukámat soha nem vitte misére.

A negyedik állomásnál is térdepelni kellett, de jóval rövidebb ideig, mint az elsőnél. Ha sokan voltak a misén, márpedig a fél tizenegyes vasárnapi misén általában sokan voltak, előfordulhatott az a szerencsétlen helyzet, hogy még térdepelt az ember, amikor odaért hozzá a kosárkás ministráns. Ilyenkor – amellett, hogy a mise menetét is figyelemmel kísértük – még ügyesebben kellett bedobni a pénzt a kosárkába, és egyszer ebben az igazán emberpróbáló helyzetben megtörtént a baj, nem összpontosítottam eléggé, és a tízforintosom, mert nem találtam bele a kosárba, elgurult, és akkor elkezdtem négykézláb mászni a guruló érme után a második sor irányába, de a papa még időben elkapott az overallomnál fogva, és azt suttogta, az már a templomé. A kosárkát addig nem is adtuk vissza a ministránsnak, amíg a térdeplés véget nem ért, és akkor megértettem, hogy ezt a két roppant nehéz feladatot nem kötelező egyszerre végrehajtani, meg lehet várni a térdeplés végét, valamint azt is megtanultam, hogy ha valami leesik a templomban, és ez a valami a földre esik, akkor az már nem az enyém.

Így lett a templomé egy fél pár kesztyűm, egy gombom, egy Mária képem és egy fogam is.
Az ötödik, utolsó állomás az áldozás és a 123-as ének volt, amit a mögöttünk ülő büdös nénik nagyon hangosan énekeltek, de a papa, amikor hazafelé mentünk a kocsival, mindig azt mondta, ez nem éneklés, ez rikácsolás. A nénik rikácsoltak, és csak arra a rövid időre hagyták abba, amíg áldozni mentek. Hosszú, Krisztus testére éhes, tátogó áldozókkal teli sor kígyózott Gábor atyáig, aki egy kis aranykehelyből osztogatta a kerek ostyát. Mialatt Gábor atya az ostyát felmutatva így szólt, Krisztus teste, és az áldozó hamm, bekapta az ostyát, egy ministránsfiú tartotta a szájához az aranytálkát, és én irigyeltem az áldozókat, akik ezek után olyan fontossággal, olyan lassan és méltóságteljesen sétáltak vissza a helyükre, hogy letérdeljenek és imádkozzanak, hogy tudtam, akkor fogom igazán megérteni a misét, amikor majd végre-valahára én is áldozhatok.

Abban egészen biztos voltam, azt már ekkor eldöntöttem, hogy az ostyát a kezembe, és nem a számba kérem majd, mert amikor az egyik büdös énekes néni egyszer Gábor atya előtt tátogott, eszembe jutott az a kis tehetetlen veréb, akit a mamáéknál találtam a kertben, az anyukáját várta, hogy enni adjon neki, és csak tátogott, tátogott kétségbeesetten, és én nem akartam ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. A papa soha nem ment áldozni. Azt hiszem, azért nem, mert a botjával nagyon lassan tudott volna csak kimászni a harmadik sorból, és nem szívesen hagyott volna minket egyedül, anyukám viszont azt mondta, a papa csak öregkorára lett hívő, vagyis elképzelhető, hogy nem is tudta, hogyan kell áldozni, vagy nem is áldozhatott, mert azt csak úgy lehet, ha az ember volt elsőáldozó, és gyónt már, és én arra gondoltam, lehet, hogy a papa ilyet kiskorában nem csinált, mert akkor még nem volt hívő.

A hosszú sorok nagyon lassan fogytak. Előfordult, hogy már a sokadik dalt énekeltük, mert addig kellett énekelni, amíg Gábor atya a kelyheit az oltárnál el nem mosogatta, a ministránsok segítették, ők vitték az eszközöket, tálkát, rongyot, vizet, aztán Gábor atya visszazárta az aranykelyheket az oltár feletti dobozba, letérdelt, mi pedig keresztet vetettünk, ki tudja, hányadikat. Keresztet vetettünk akkor is, amikor szentelt vízzel locsolta meg a fejünket, és egyszer egy kevés a karomra csöppent, és a papa azt mondta, ez nagyon nagy szerencse, és akkor azt mindenkinek el is meséltem, hogy milyen szerencsés vagyok, vagy amikor Gábor atya és a ministránsok kivonultak előttünk, miután Gábor atya így szólt, a szentmise véget ért, menjetek békével, mi pedig azt feleltük, Istennek legyen hála.

Czakó Zsófia (Fotó: Török Anna)

Ezt a hálálkodást azért tartottam nagyon érdekesnek, mert úgy tűnt, mintha mindenki fellélegzett volna az unalmas mise után, különben minek adtak volna hálát azért, hogy véget ér, úgy tűnt, hozzám hasonlóan mindenki óriási szerencsének tartja, hogy egy hétig nem kell most majd jönni, és mehet haza az egész társaság vasárnapi húslevest enni. Amikor kifelé mentünk, és az egy szál gyertya előtt árválkodó Mária-szobor mellé érve vetettünk még egy utolsó keresztet, egy bácsi, aki mögöttünk csoszogott a templomból kifelé a hatalmas tömeggel – amelynek áradata egészen a parkolóig hömpölygött –, azt mondta motyogva, ha annyi ezresem lenne, ahány keresztet ebben a templomban vasárnaponként vetek, elég lenne tízévente egyszer eljönnöm.

Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni
Scolar Kiadó, Budapest, 2019