»… úgy öltöztünk, mint bárki más, senkinek nem tűnt fel, hogy szerzetes vagyok« | Bősze Ádámmal rendházról és színházról

Posted on 2020. március 27. péntek Szerző:

0


Kutszegi Csaba |

Bősze Ádám, a népszerű rádiós és televíziós műsorvezető komolyzenei stand up comedy-sorozatot indított (…), a Bő szekundot. [Az előadások a budapesti Mozsár Műhelyben és az ország számos pontján kerültek színpadra – átmenetileg szünetelnek.]

(…) Könnyű rólad információt gyűjteni, rengeteg találat bejön a nevedre a világhálón. Néhány kulcsszó a sokféle életedből: színésznek készültél, szerzetes lettél (négy év kollégium után nyolc évig kolostorban éltél), teológiára jártál, közben zenetudomány szakon végeztél a Liszt Ferenc Zene-művészeti Egyetemen, voltál zenekritikus napi-lapnál, rádiós, majd televíziós műsorvezetőként ismert meg az ország, van egy zenei antikváriumod. Egy nyilatkozatodban legalább háromszor említed: „mindent akartam!” Mit jelent pontosabban ez a mindent akarás?
Szerzetesként is nagyon elfoglalt voltam. Sokat tanultam, több dologra fókuszáltam: a kolostorra, a hitéletre, a tanulásra-tanításra… Eszembe sem jutott, hogy ezeken kívül másra is szükségem lenne. Kényelmes és jó volt, hogy nem kellett saját magam fenntartásáról gondoskodnom, nem kellett olyanokon gondolkodni, hogy mit egyek vacsorára vagy hogy van-e a kocsiban elég benzin (kocsim sem volt, vezetni sem tudtam). Nem hiányzott az sem, hogy nőkkel ismerkedjek meg, annyira a szerzetesi életem tennivalóira koncentráltam. Amikor viszont otthagytam a rendet, és kiléptem az életbe, szépen, fokozatosan szembesültem azzal, hogy ez a szellemi kényelem, ez a paradicsomi állapot már nem adatik meg többé. Gondolkodnom kellett azon, hogy miből fogok megélni, mihez értek egyáltalán, mi váltható pénzre a tudásból, amit addig megszereztem. Külső kényszer is hajtott tehát, de belül is arra törekedtem, hogy azon a területen, amelyen elindulok, mindent kipróbáljak. A szellemi kényelem után éppen az ellenkezőjére volt szükségem.

Fotó: Felvégi Andrea/kulter.hu

Hogyan definiálnád azt a területet, amelyen elindultál?
Csak egy biztos, hogy a zenének ott mindig központi szerepe volt. Foglalkoztam komolyzenével, könnyűzenével is (ez utóbbihoz nem is értek), zeneiskola-alapítással, annak legkülönbözőbb szervezési feladataival. Egyfajta zenével kapcsolatos menedzser lettem. Akkor volt a nagy menedzserkorszak, és bár barackszínű zakóm sohasem volt, de vonzott a dolog. Fordítottam is, tolmács is voltam…

Távolról sem akarok udvariatlan lenni, de felmerül bennem: őszintén élted meg mindkét végletet? A kényelmes szellemi paradicsomban hitéletre koncentráló szerzetes és a pörgő menedzser… Ez mindkettő valóban te vagy?
Én azt hiszem, igen.

Nem változott meg benned közben semmi?
Nem, nem… Nem tudok róla. A szerzetességről az embereknek sokféle elképzelése van, de például nem is kolostorban éltünk (ezt a szót csak azért használom, mert ezt mindenki érti), hanem rendházban. Egy harmincas években épült házat kell elképzelni, ahol mindenkinek volt egy szobája, úgy, mint egy jobbfajta kollégiumban. Persze volt házirend, számon kérték például, hogy a kinti óráim után mikor érek haza. Rendszeresen jártam ki a városba, hisz teológiára és a Zeneakadémiára is jártam. Mivel akkor, a nyolcvanas években még nem mindenki nézte jó szemmel, ha valaki csuhában ment az emberek közé, ezért úgy öltöztünk, mint bárki más, így senkinek nem tűnt fel, hogy szerzetes vagyok. Még olyan „bűnöket” is elkövettem (és erről nem is szóltam senkinek), hogy néha hazalógtam meglátogatni édesanyámat. Le voltunk terhelve, rengeteget tanultunk, de teljesen normális életet éltünk, tehát a gyakorlatban nem volt akkora hatalmas nagy váltás az életemben.

Belül, lelkileg viszont sokkal nehezebb volt megélni a változást. Én azért léptem be a szerzetesekhez, mert ott megszerettem az embereket. Nyilván volt benne menekülés is, otthon nem volt minden rendben, édesapám nagyon korán meghalt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretem a társaimat, ahhoz, hogy egy életen át bent maradjak, ahhoz komoly elhivatottság kell. Utána a mindent akarás is talán abból is adódott, hogy kint is meg akartam találni az embereket. És ez nem ment könnyen. A kinti viszonyokban, az emberi kapcsolatokban egyszerűen nem tudtam, mi hogyan működik, mi merre hány lépés. Borzalmas helyzetekbe kerültem például azért, mert nem tudtam nemet mondani. A mindent akarásom lehet, hogy a szavak szintjén óriási különbség a szerzetesi élethez képest, de az is lehet, hogy egy tapasztalatlan fiatalember kétségbeesett küszködése a kinti világban. Szakítottam például úgy lányokkal, hogy azt nem mertem megmondani nekik, hanem megváltoztattam a telefonszámomat, és eltűntem. Ezt azóta is szégyellem.

Valahol azt is olvastam rólad, hogy ma te vagy a magyar komolyzene arca. Ezt hogy kommentálod?
Hát, ez egy hülyeség. Ez nem így van. Ha meg kéne választani a magyar komolyzene arcát, biztosan arra érdemes muzsikust kellene választani. Bárkit… Én a zenében egyszerűen partvonalon kívül állok. Nem vagyok muzsikus. Amit én a zenei életben csinálok, az valami olyasmi, mint a cápa, a nagy ragadozó mellett a kalauzhal. Ha az emberek nem kapnák meg azt az élményt, amit a hangversenyteremben egy zenész nyújt nekik, én mondhatnék bármit, kedveset, vicceset, miattam nem jönnének el. Az én verbális munkám nem mérhető össze a muzsikálással. Még akkor sem, ha egy jó műsorvezetőnek művészi produkciót kell nyújtania ahhoz, hogy megteremtse a hidat egy végpontból a következő kezdőpontig, miközben mögötte székeket rendezgetnek.

Ha az ezredforduló időszakának legnagyobb magyar zeneművészét, géniuszát keresgélnénk, én is nyilván inkább szavaznék Kocsis Zoltánra, mint Bősze Ádámra. De szerintem nagyon fontos, hogy egy komoly műfajnak olyan arcai is legyenek, akik szakszerűséggel ugyan, de nem kis mértékben az egyéniségükkel, a sokak által kedvelhető személyi-ségükkel széles rétegek számára elérhetővé, kedvelhetővé tudják tenni – esetünkben: a komolyzenét.
Ezt örömmel felvállalom. Sőt! Kifejezetten megtisztelő volt számomra, amikor Kesselyák Gergely egyszer azt mondta rólam, hogy manapság én töltöm be Antal Imre egykori szerepét…

Ez több szempontból is jó párhuzam. Ő korai ujjbetegsége előtt nagyszerű muzsikus is volt, de a későbbiekben a mindent akarás megtestesítője is, alaposan belevetette magát a legkülönbözőbb, leginkább tévés szórakoztató műfajokba.
A stílusomat, önmagamat nem is tartom feltétlenül Antal Imre-inek, de maga a jelenség, a tevékenység nem áll távol tőlem. (…)

Fotók: Bősze Ádám oldala, Felvégi Andrea (FA)

A teljes beszélgetés elolvasható a KútszéliStílus oldalán.