Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors (részletek)

Posted on 2020. március 18. szerda Szerző:

0


Bevezetés

Amikor valaki eljön hozzám, és elkezdünk dolgozni az elakadásain vagy élete visszatérő negatív mintázatain, általában hamar felsejlik, hogy csak akkor tudunk előre haladni, ha előbb visszanyúlunk az időben. Van, akinek ez elsőre furcsának vagy akár értelmetlennek tűnik. Emlékszem egy férfira, aki néhány éve keresett fel, és az óráját igazgatva bizalmatlanul méregetett. Akkor már negyedik alkalommal hívta ki a mentőket vagy vitette magát sürgősségi osztályra a feleségével, mert azt hitte, szívinfarktusa van. Az orvosok minden alkalommal megállapították a téves riasztást, megnyugtatták, majd néhány életmódtanács – kevesebb só, több mozgás — kíséretében hazaküldték. Az utolsó alkalommal azonban az orvos azt mondta neki: „Figyeljen ide! A maga szíve teljesen rendben van! A bajt ne ott keresse. Menjen inkább pszichológushoz.”

Így aztán eljött, és ott ült velem szemben, hogy kiderítsük, mi okozhatta a pánikrohamokat és mit lehet tenni ellenük. Ám még mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni, szigorúan kikötötte, hogy a múltat ne bolygassuk. „Én egy optimista ember vagyok, szeretek előre tekinteni, inkább a jövővel foglalkozzunk!”

Sokszor találkozom hasonló fenntartásokkal, és azzal a hozzáállással, hogy „a múlttal felesleges foglalkozni, hiszen azt már úgysem lehet megváltoztatni”. Ez a mondat azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a múlttal kapcsolatban az egyetlen esélyünk az lenne, ha meg tudnánk változtatni, de mivel ez lehetetlen, nincs dolgunk vele.

Ez azonban tévedés. Azt, ami már megtörtént, tényleg nem tudjuk „visszacsinálni”, ám ha megismerjük, az sokat segíthet abban, hogy a jelenünket és a jövőnket másképpen alakítsuk. Ahogy Winston Churchill mondta: „Minél messzebbre nézel hátra, annál távolabbra látsz előre.” Csak a múlt minél alaposabb ismerete vértezhet fel a jövő kihívásaival szemben. Persze gyakran nem könnyű felismerni az összefüggéseket, és szkeptikusan kérdezhetjük: ugyan mi köze lehet évtizedekkel korábbitörténéseknek ahhoz, amitől most szenvedünk? A legtöbb esetben azonban kiderül: nagyon is sok.

Vannak, akik azért vonakodnak attól, hogy szembenézzenek a múlttal, mert úgy érzik, nem bírnák elviselni, ha valami addig ismeretlen, súlyos információ derülne ki, ha a szekrényből egyszer csak kidőlnének a csontvázak. Egyik kliensem például hevesen tiltakozott a módosult tudatállapotban (szándékosan nem a hipnózis kifejezést használom, mert ahhoz rengeteg bulvárbutaság kapcsolódik) végzett terápiás munka ellen, mert attól tartott, hogy „a tudattalanja mélyén valami szörnyűség rejtőzik”. Ez a szorongató félelem azonban sokkal több energiáját emésztette fel, mint amennyi az esetlegesen előbukkanó rettenettel való megküzdéshez kellett volna.

Egy másik jellegzetes fenntartás abból adódik, ahogy egyesek a terápiás munkát elképzelik. Még mindig sokan vannak, akik azt hiszik, a pszichológus legfőbb feladata, hogy megítélje, ki a hibás, ki felel a kialakult helyzetért – és nem szeretnék, ha az derülne ki, hogy éppen ők. (Nemrég egy pár így kezdte a terápiás beszélgetést: azért jöttek el hozzám, hogy hallgassam meg őket, és állapítsam meg, melyikük a hülye. Ki kellett ábrándítanom őket, mert pszichológusként nincs hülyeségdetektorom, és ilyen címkéket amúgy sem szívesen ragasztgatnék senkire.)

Mások ezzel szemben épp azt szeretnék elkerülni, hogy a múlt feltárásával át kelljen értékelniük a hozzátartozóikhoz fűződő viszonyukat. Egy hölgy például már az első beszélgetésünk alkalmával kijelentette: azért tart a pszichológusoktól, mert mi mindent az anyákra kenünk, márpedig neki csodálatos édesanyja van, felejtsem el, hogy róla bármi rosszat fog mondani. A lojalitás, a családunkhoz való hűség olyan erős parancs lehet, ami akár abban is megakadályoz, hogy reálisan lássuk mindazt, ami történt velünk, és képesek legyünk megérteni életünk összefüggéseit.

Hadd nyugtassak meg mindenkit: ez a hozzáállás nem csak a laikusokra jellemző. Egy, segítő szakembereknek szervezett csoportban egyik alkalommal a szülőktől elszenvedett gyermekkori sérelmek kerültek terítékre. Felkavaró nap volt. Legközelebb nagy hallgatással indult a csoport, senkinek sem akaródzott megszólalni, míg végül valaki kibökte, mennyire mély bűntudatot élt át, amiért előző alkalommal „kiadta” a szüleit. Felnőttként is képesek vagyunk úgy gondolni, árulást követünk el, ha beszélünk gyerekkori fájdalmainkról, ha előhozakodunk a szülő–gyerek kapcsolatban megélt hiányérzeteinkkel.

Pedig ezeket az aggályainkat érdemes félretenni. Múltunk feltárása nélkül ugyanis csak halvány sejtéseink lehetnek arról, kik vagyunk, és miért pont ezt az életet éljük. Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, megtaláljuk elakadásaink okait, feltárjuk szorongásaink, rosszkedvünk, kudarcaink magyarázatát, vagy megértsük, miért ismételjük újra meg újra boldogtalan párkapcsolati forgatókönyveinket, nem elegendő csak a saját életünket nagyító alá venni.

Szüleink, nagyszüleink, soha nem látott őseink tapasztalatai, élményei, félelmei és szenvedései súlyos örökségként befolyásolják sorsunk alakulását. Ha ezek a családi tudattalan rejtett zugaiban maradnak, megakadályoznak minket abban, hogy szabad életet éljünk. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy önmagunkra mint egy kiterjedt családi kapcsolati háló tagjára gondoljunk, és felfedezzük, hány meg hány szállal szövi át jelenünket a múlt. Fel kell ismernünk: attól, hogy valamely történésnek vége szakadt, a hatása még hosszú évek, évtizedek elteltével is érezhető a leszármazottak mindennapjaiban. Mára ez már nem az ezotéria világába tartozó, „hiszem, ha akarom” jellegű vélekedés, hanem megrázó erejű, tudományos kutatások által alátámasztott tény.

Ebben a könyvben egy generációkon átívelő önismereti utazásra invitálom a kedves olvasót. Arra biztatom, legyen bátorsága feltárni családja rég eltemetett történeteit, elindulni a sűrűn benőtt ősvényeken, és szembenézni azokkal az erőkkel, amelyek az életében munkálkodnak. Hiszem, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg a transzgenerációs (vagyis generációkon átívelő) hatások figyelembevétele nélkül, és a változásnak is az egyik legértékesebb kulcsa lehet, ha feltárjuk őseink történetét.

| 1. fejezet | Ahogy elkezdődött

A nem kívánt gyerek drámája

Emlékszem, gyerekkoromban rengeteget hallgattuk Koncz Zsuzsa dalait. A lemezjátszón forgott a fekete bakelit, mi meg fennhangon vele együtt énekeltünk. A Mama című szám volt a kedvencem, még ma is lúdbőrös leszek, ha meghallom Bródy zseniális szövegét. Egy nagy művész – költő, író vagy dalszövegíró – ugyanannyit (vagy még többet) tud az emberi lélekről, mint egy pszichológus, csak másfelől közelíti meg azt. A Mama refrénjében például mindannyiunk életének alapkérdése fogalmazódik meg:

Hisz jól tudod, nem kértelek.
Nem kértem tőled az életet.
S még mielőtt majd egyszer meghalok,
Még tudnom kell, miért vagyok.

Miért vagyunk? Mi végre jöttünk a világra? Akarták-e hogy megszülessünk? A nyolcvanas években még nem sejtettem, pszichológusként milyen sokszor keresem majd a választ erre a kérdésre. Általában már a terápiás munka kezdetén igyekszem feltérképezni, mit tud a páciens a fogantatása körüli eseményekről. Kik voltak a szülei? Milyen volt a kapcsolatuk, hogyan éltek? Várták-e az érkezését, vagy csak „becsúszott” „baleset” volt, nem tervezett terhességből – mert ilyenkor a várandósság valóban inkább teher – született?

Egy gyerek ideális esetben két érett személyiségű, egymást szerető ember k mély elköteleződéséből és kölcsönös vágyából, megfelelő érzelmi és anyagi körülmények közé érkezne erre a világra – az élet azonban ritkán kényeztet el minket ideális helyzetekkel.

De miért olyan fontos téma a fogantatásunk? Hogyan hat a jövőnkre mindaz, ami a kezdetek kezdetén történik? Fejlődésünk a gének és a környezet kölcsönhatásában zajlik, márpedig a legelső környezet, amellyel kapcsolatba kerülünk, az édesanyánk teste. Sokáig azt hitték, a méhben csak testi növekedés zajlik. Néhány évtizede csupán, hogy – a modern csecsemőkutatásoknak és az ultrahangos technológiának köszönhetően – világossá vált: ebben az addig felderítetlen időszakban nagyon fontos dolgok történnek. A magzat jelen van, figyel, reagál és tanul. Bár idegrendszere még éretlen, tapasztalatait mégis elraktározza. Az anyai test nemcsak táplálékkal látja el, de érzelmi állapotait is átadja neki: ha az anya éppen jól érzi magát, a magzat is boldogsághormonban fürdik, ha feszült, ideges, neki is kijut a stresszhormonokból. Ezek a biokémiai üzenetek emléknyomokká alakulnak át, melyek testi érzések, zsigeri benyomások, sejtszintű emlékek formájában raktározódnak el. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy nem tudatos, szavakban megfogalmazható emlékekről van szó, hanem sejtszintű tapasztalatokról.

Az anyai test mint első környezet magzatra gyakorolt hatását vizsgálva, Vivette Glover, a perinatális pszichológia professzora határozottan állítja: az anya érzelmi állapota befolyásolja a magzat idegrendszeri fejlődését. Ha az anya stresszes, a megnövekedett kortizolszint strukturális és funkcionális változásokat hozhat létre magzata agyában.

Orvos-Tóth Noémi

Glover (és mások) kutatásai bizonyították, a depressziós és szorongó anyák gyermekei maguk is nagyobb valószínűséggel szenvednek majd depressziós és szorongásos tünetektől, de figyelemzavar, tanulási nehézségek és kognitív problémák is gyakrabban alakulnak ki náluk. Ezek aztán akár az egész életutat, az ember sorsát is képesek befolyásolni.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
– Családi sebek és a gyógyulás útjai 

Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2018