Hogyan győzhető le egy diktátor? | Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz

Posted on 2020. március 15. vasárnap Szerző:

0


Ezt a blogbejegyzést a Szilva csoport oldalán találtam, 2019 szeptemberében jelent meg. Az oldal moderátora és a szerző engedélyével, némi szerkesztéssel közreadjuk, mert érdekes, fontos és izgalmas témát tárgyal, még ha a magyar kiadás megjelenése óta el is múlt néhány év.

 Lipi |

Olvastam egy bejegyzést Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz (angol nyelvű változatában változatban: Blueprint Revolution) című könyvéről, és gondoltam, belekukkantok magába a műbe.

A szerző maga is részese volt az OTPOR! (Ellenállás!) mozgalomnak, amely 2000-ben hozzájárult Szlobodan Milosevics szerb diktátor bukásához. A könyv a mozgalom munkájáról szól, aminek szigorú alapelve az erőszakmentesség. Igen, el lehet kergetni egy diktátort békés úton, és meg lehet dönteni egy nagyvállalatot hétköznapi módszerekkel is.

A modern forradalmárok rendelkeznek egy olyan fegyverrel, amivel szemben hatástalan a gumibot, a vízágyú, az ügyvédek, de még egy tank is. A szerző ezt az eszközt csak „a közösség erejének” nevezi. Ez a kifejezés olyan erőt jelent, ami képes nagyobbat ütni Thor kalapácsánál, és képes „társadalmi szuperfegyvereket” csinálni olyan hétköznapi dolgokból, mint a túró, a tejberizs, a pingponglabda vagy a LEGO figura. A „közösség ereje” minden emberben ott rejtőzik és arra is képes, hogy hétköznapi alakok egész társadalmakat mozgósítsanak a segítségével. Ilyen példa volt Ghandi, vagy az az izraeli biztosítási ügynök, aki kibabrált a kizsákmányoló nagyvállalatokkal.

Ez a könyv tehát békés forradalmakról szól, és bemutatja az erőszakmentes hadviselés hatékonyságát. Aki arra kíváncsi, hogyan készítsen házilag robbanószert, vagy hogyan zsarolja meg a főnökét, mert az kizsákmányolja – az még kézbe se vegye ezt a könyvet. Ha azonban szeretnél hozzád hasonlóan gondolkodókból közösséget kovácsolni, ahol az emberek azonos célokért küzdenek, vagy tudni akarod, mi a titka a civil mozgalmak szervezésének, akkor jó könyvet választottál. Vagy ha arra keresed a választ, hogy hogyan lehet nevetségesség tenni a hatalmat, hogyan lehet vicces módszerekkel borsot törni azok orra alá, akik elnyomásban tartják a társadalmat, vagy szeretnél javítani a munkahelyeden uralkodó körülményeken, akkor ne habozz.

És már hallom is a kifogásokat: „Minek? Nálunk ilyen nem történhet.” Ugyanezt mondta az a tizenöt egyiptomi, akik 2009-ben Belgrádba látogatott, hogy tanácsot kérjen Popovicstól. Aztán Hoszni Mubarak elnököt, akit világ legrettegettebb titkosrendőrsége védett, úgy kanalazták ki egy csatornából, ahol a bukásakor elrejtőzött.

Bajkeverők hazája

Szerbiát a bajkeverők hazájának is nevezhetnénk. Szlobodan Milosevics négy háborút indított, itt született Gavrilo Princip is, akit avval vádoltak, hogy merénylete robbantotta ki a világháborút. De szerb volt a híres Nikola Tesla is, ő szolgált alapul az „őrült tudós” figurájához, akit Superman többször is laposra vert az amerikai rajzfilmekben.

Az OTPOR! mozgalom alapítói ellenben egyszerű egyetemisták voltak, akik jó jegyekre vágytak, inni akartak, és este ágyba bújni valakivel. Meg persze bulizni. De hiába vagy te hedonista egyetemi hallgató, ha a történelmed tele van furcsa alakokkal és éppen diktatúrában élsz. Úgy tűnik, a vér kötelez. Nem meglepő, hogy a felismerés első szikrája a Rimtutituki (megduglak) együttes kőkemény antimilitarista koncertjén ébresztette rá a főszereplőket arra, hogy változást elérni nem csak unalmas demonstrációkkal, nyilatkozatokkal vagy sárdobálással lehet. A győzelemhez apró, de látványos, kreatív és vicces akciókra van szükség, melyek görbe tükröt mutatnak a rendszernek, s rádöbbenti az embereket arra, hogy nincsenek egyedül az elkeseredettségükkel és dühükkel. Mert ha győzni akarsz, akkor bizony le kell küzdeni bizonyos ellenségeket. Valahogy úgy, mint egy számítógépes játékban. A forradalmak és a társadalmi mozgalmak első fő ellensége pedig az apátia és a megosztottság.

Ha az látod, hogy egyedül dühöngsz a rendszer igazságtalanságán és nincsenek emberek, akik egyetértenének veled, akkor hamar fel fogod adni. Ilyenkor hangzik el a mondat: „Nálunk ilyen nem történhet meg.” Az OTPOR! először pontosan ezt az apátiát győzte le. A tagok rájöttek, hogy a mozgalmat ugyanúgy kell felépíteni, mint egy menő márkát. Furcsán hangzik az elmélet, de tökéletesen működőképes. A diktátor és a diktatúra nem más, mint egy nemzeti színekbe csomagolt termék, ami igyekszik elnyomni az összes riválisát. Nem ad lehetőséget az ellenzéki „termékeknek”, és monopolhelyzetből próbál uralkodni.

Az OTPOR! megjelenése egyértelmű üzenet volt a hatalomnak: elég a régi nótából, új választékot akarunk a politikai kínálatban. Ilyenkor egy vállalat igyekszik az általa forgalmazott terméket a fogyasztók igényeihez igazítani, hogy továbbra is azt vásárolják meg. Az önkény azonban nem ilyen, ráerősít a diktatúrára, és általában erőszakossá válik. Hogy mért? Mert fél. Jobban fél a közösség akaratától, mint a hétköznapi ember őtőle. Egy tüntetést szét lehet verni, de amikor az emberek bírálják a rendszert, akkor olyanokká váltak, mint a Skynet a Terminátorban: öntudatra ébrednek. Ez azt jelenti, hogy most már immunisak az agymosásra, nem lehet őket demagóg populizmussal félrevezetni. Ebből pedig egyenesen következik, hogy bukásra van ítélve a diktatúra terméke, ami maga a diktátor.

Vagyis a békés forradalmak első lépése: a harc a márkák között. Olyan brand felépítése, ami többet, jobbat és mást ígér, mint a diktatúra terméke.

A forradalom márkája

Az egész ott kezdődött, hogy Duda Petrovic, az OTPOR! mozgalom egyik tagja nagyon szeretett volna jó benyomást kelteni egyik (nőnemű) elvbarátjában. Hogy lenyűgözze, papírra vetett egy levegőbe emelt öklöt. Duda firkálmányából az OTPOR! jelképe lett, egy olyan márka logója, ami előbb egy diktátort buktatott meg, aztán bejárta a világot, sok ország forradalmárainak lett követendő példája.

Az öklök hamar ellepték Belgrád utcáit, és ezreket mozgattak meg. A falragaszok egyértelmű üzenetet közvetítettek: nem vagytok egyedül, mi is változást akarunk! A város lakosai felélénkültek, mert a diktatúra ellenében felbukkant egy másik márka, ami a vágyott változás lehetőségével kecsegtetett. És a forradalom gépezete beindult. Az emberek, mivel tudták, hogy nincsenek egyedül, csatlakozni akartak a mozgalomhoz, és már nem féltek. A közösség ereje átjárta a tagokat, a növekvő létszám megerősítette az önbizalmukat. A mozgalom füstös lakásokban, eldugott pincékben tartotta gyűléseit, ott fogadták az új jelentkezőket, akiket próbára is tettek. Ha valaki csatlakozni akart, végre kellett hajtania valamilyen „csínyt” a rendszer ellen. Az „újonc” ezzel bizonyította elszántságát, növelte a szervezet aktivitását – ugyanakkor „besározta magát”, sorstársa (ha úgy vesszük: cinkostársa) lett az országban élő sok ezer aktivistának. Ez a módszer a kleptokráciákban is elég elterjedt. A lopáson alapuló autokráciák előszeretettel karolnak fel olyan embereket, akik hajlandóak lopni azért, hogy bekerüljenek a belső körökbe. Az OTPOR! annyit tett, hogy lecserélte a lojalitást illető erkölcsi alapokat – és a dolog működött. Hiába, tűz ellen tűzzel kell harcolni. (…)

Heccizmus

Az embert sok minden más között az különbözteti meg az állatoktól, hogy képes nevetni, annak ellenére, hogy tudja: egyszer meg kell halnia. A nevetés nemcsak jól oldja a stresszt, hanem remek eszköz is a diktatúra megdöntésére. Szrgya Popovics ezt az eszközt nevezi heccizmusnak.

A hecc-aktivizmus olyan mókás és szórakoztató megmozdulásokat jelent, amelyek révén az elégedetlen tömegek kiröhöghetik a diktatúrát, és ez tovább erősíti a közösségi összetartást. A legfontosabb érv a heccizmus mellett, hogy a nevetés és vicc egy országban sincs betiltva. Magyarországon Hofi Géza számít a politikai humor pápájának, azonban ő egyfajta szelepet is jelentett a társadalom vezetékén. Nem az volt a szerepe, hogy egy forradalmat tápláljon, hanem hogy a rendszert kifigurázza, és enyhítse a emberekre nehezedő nyomást.

A heccelő aktivisták más módszerekkel dolgoznak. Nem a színpadon, hanem az utcán gerjesztenek vidámságot. Lássunk néhány példát: a diktatúrák jellemzője a rendőrök fenyegető jelenléte. De vajon akkor is félünk, amikor azt látjuk, hogy az egyenruhások kukák mélyén turkálnak kétségbeesetten? Persze hogy nem. Hogyan érjük ezt el? Helyezzünk egy mp3 lejátszót és egy filléres hangszórót egy szemetes konténerbe, aztán nyomassunk rajta rendszerkritikus zenét. A hatalom biztos nem fogja hagyni, hogy közterületen ilyen szemtelen módon szóljon az ellenállás hangja. Aki kételkedik benne, kérdezze az egyiptomiakat, akik komoly sikereket értek el ezzel a módszerrel.

Boszniában egy hordó aratott nagy sikert. A Milosevics arcával díszített hordót Belgrádban vetették be. Mindössze egy dinárért lehetett bottal püfölni a diktátor arcát, és a siker óriási volt. Nemcsak rommá verték az érdeklődők, de még le is tartóztatták a szegény hordót.

A lengyelek más módszerekkel léptek fel a propaganda ellen: megsétáltatták a televízióikat. 1982-t írtunk, és a humorra még a hadsereg sem tudott tüzet nyitni.

De hiszitek vagy sem, Putyint is egy marék LEGO-figura tette nevetségessé. A mozgalmárok játékfigurákat helyeztek el a hivatalok közelében, melyek apró táblákon tiltakoztak az elnyomás ellen. Hamarosan meg is született a döntés: játékok és háztartási eszközök nem vehetnek részt tüntetéseken. El tudjátok képzelni, hogy a komoly munkával felépített Putyin-imidzs remegett meg ennek a döntésnek a következtében? Az orosz atomhatalom feje megijedt a gyerekjátékoktól…

A szegény hordó és a játékok áldozata nem volt hiábavaló – habarcsot jelentett az összefogás falában. A nevetés összehozta az embereket, a csínytevések bebizonyították, hogy arc nélkül, a humor puszta erejével meg lehet ingatni a rendszer pilléreit. Mert ha győzni akarunk, meg kell támadnunk azokat a pilléreket, melyeken a diktatúra nyugszik.

Szrgya Popovics

Az írás teljes szövege a Szilva csoport oldalán olvasható el.

Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz
Göncöl Kiadó, Budapest, 2017
252 oldal, teljes bolti ár 1995 Ft,
kedvezményes webshop ár a bookline.hu-n 1696 Ft
ISBN 978 963 918 3919

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege­

Ez a könyv a forradalmakról szól. De nem az erőszakos fajtájúakról, azok többnyire ártatlan emberek halálával végződnek.
Az itt bemutatott mozgalmakat hétköznapi emberek indították, akik úgy gondolták, hogy összefogva és kreatívan gondolkodva megbuktathatják diktátorukat vagy megszüntethetik a jogtalanságokat. Történetükből kiderül, hogy milyen kulcsfontosságú tényezők tesznek egy mozgalmat képessé a társadalom megváltoztatására.
A könyv második része gyakorlati tanácsokat tartalmaz, amelyek segítségével az erőszakmentes módszerek eredményesen alkalmazhatók. Remélem, a megismert példák mindenkit arra ösztönöznek majd, hogy próbáljon változtatni azon, amivel elégedetlen.
Meg akarom győzni Önöket, hogy bár a hatalmon lévők, a pöffeszkedők és kiszolgálóik sokasága legyőzhetetlennek látszik, de uralmuk megdöntéséhez nem kell más, mint lelkesedés.