Margaret Atwood: Testamentumok (részlet)

Posted on 2020. március 14. szombat Szerző:

0


| I | Szobor

Az Ardua Hall-i holográf

| 1 |

Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek. Máris kővé dermedtem.
Ez a szobor apró figyelmesség mindazért, amit tettem, szólt az idézet, amelyet Vidala néni olvasott fel. Őt bízták meg a feletteseink ezzel a feladattal, de ő cseppet sem méltányolta. Minden szerénységemet összeszedve köszönetet mondtam neki, azután megrántottam az engem takaró leplet tartó kötelet – hömpölyögve hullott le a földre, és ott álltam én. Nekünk itt, az Ardua Hallban nem szokásunk éljenezni, de némi diszkrét taps azért felhangzott. Meghajtottam a fejemet.
A szobrom életnagyságnál nagyobb, mint a szobrok általában, és fiatalabbnak, vékonyabbnak, fittebbnek ábrázol, mint amilyen már jó ideje vagyok. Egyenesen állok, kihúzom magamat, az ajkam határozott, de jóindulatú mosolyra húzódik. A szememet valami kozmikus vonatkoztatási pontra szegezem, ami az idealizmusomat hivatott megjeleníteni, a kötelesség iránt érzett rendületlen elhivatottságomat, az eltökéltségemet, hogy minden akadály ellenére előremeneteljek. Nem mintha az égen bármi is látható lenne a szobrom számára, amit fák és cserjék mogorva csoportja mellett helyeztek el az Ardua Hall előtt futó gyalogösvény mentén. Nekünk, Néniknek nem szabad túlságosan önhittnek lennünk, még kőbe vésve sem.
A bal kezemet egy hét-nyolc éves lány szorongatja, bizalommal teli szemmel néz fel rám. A jobb kezemet a mellettem térdeplő nő – az egyik Szolgálólányunk – fején nyugtatom, a haján fátyol, a tekintetét felfelé fordítja, gyávaság vagy talán hála tükröződik benne; mögöttem pedig ott áll az egyik Gyöngyleányunk, készen arra, hogy nekilásson misszionáriusi munkájának. A derekamat övező szíjon ott függ a sokkolóm. Ez a fegyver a kudarcaimra emlékeztet: ha erélyesebb vagyok, nem lenne szükségem ilyesfajta eszközre. A hangom rábeszélő ereje is elegendő volna.
A szobrok csoportos elrendezése nem igazán szerencsés: túlzsúfolt. Jobb szerettem volna, ha nagyobb hangsúlyt kapok. De én legalább épelméjűnek látszom. Könnyen lehetett volna másként is, mert az idős szobrásznő – egy azóta elhunyt igaz hívő – hajlamos volt arra, hogy a modellek ájtatos hevületét dülledt szemmel érzékeltesse. Helena néni mellszobra vicsorog, Vidala nénié golyvásnak látszik, Elizabeth nénié pedig mintha készülne szétrobbanni.
A szobrásznő ideges volt az avatóünnepségen. Vajon kellően hízelgő módon örökített-e meg engem? Vajon a műve elnyerte-e a tetszésemet? Vajon látják-e majd rajtam, hogy elnyerte a tetszésemet? Eljátszottam a gondolattal, hogy összevonom a szemöldökömet, amikor lehull a lepel, de aztán meggondoltam magamat: nem hiányzik belőlem a könyörületesség.
– Nagyon élethű – jegyeztem meg.
Ennek már kilenc éve. A szobrom azóta már patinásabb: galambok tisztelték meg, moha nőtt nedvesebb hajlataimban. A tisztelőim szokásává vált felajánlásokat elhelyezni a lábam előtt: tojást a termékenység érdekében; narancsot, ami a terhesség gömbölydedségére emlékeztet; croissant-t utalásként a holdra. A kenyérfélékre ügyet sem vetek – azok rendszerint eláznak, ha esik –, de a narancsot mindig zsebre vágom. A narancs annyira üdítő.

E szavakat a szobámban vetem papírra az Ardua Hall könyvtárában – az országban zajló lelkes könyvégetések után fennmaradt néhány könyvtár egyikében. A múlt korrupt és véres ujjlenyomatát le kell törölni, hogy tiszta helyet biztosítsunk az erkölcsileg makulátlan nemzedéknek, ami bizonyosan elérkezik majd. Így szól a teória.
De a véres ujjlenyomatok között ott vannak a sajátjaink is, és azokat nem lehet egykönnyen letörölni. Az évek során sok csontot temettem el – most hajlok arra, hogy újra kiássam őket, még ha csak a te okulásodra is, ismeretlen olvasóm. Ha olvasol, akkor legalább ez a kézirat fennmaradt. Bár az is lehet, hogy ez csak ábránd: talán soha nem lesz olvasóm. Talán csak a falnak beszélek majd, több értelemben is.
Mára elég az írásból. A kezem fáj, a hátam sajog, és vár rám az esti bögre forró tej. Ezt a hosszadalmas írást biztonságba helyezem a rejtekhelyén, kikerülve a biztonsági kamerákat – tudom, hol vannak, hiszen én magam szereltettem fel őket. Az ilyesfajta óvintézkedések ellenére is tisztában vagyok a vállalt kockázattal: az írás veszélyes lehet. Vajon miféle árulások, és utána miféle feljelentések várnak rám? Többen is vannak itt az Ardua Hallban, akik szívesen megkaparintanák ezeket a lapokat.
Várjatok, tanácsolom nekik némán: lesz még rosszabb is.

II | Becses virág

A 369A tanúvallomás átirata

| 2 |

Arra kértek, meséljem el, milyen volt Gileádban felnőni. Önök azt mondják, ez a segítségükre lesz, és én szeretnék a segítségükre lenni. Úgy képzelem, nem várnak mást, csak szörnyűségeket, de a valóság az, hogy sok gyereket szerettek és dédelgettek Gileádban is éppúgy, mint máshol, és sok felnőtt volt jóakaratú, bár esendő Gileádban is éppúgy, mint máshol.
Remélem, hogy Önöknek is eszébe jut majd, hogy mindannyiunkban él némi nosztalgia a gyerekkorunkban megtapasztalt jóság iránt, bármilyen bizarrnak tűnhetnek is mások szemében annak a gyerekkornak a körülményei. Egyetértek Önökkel abban, hogy Gileádnak el kellene tűnnie – túl sok benne a rossz, túl sok benne a hamisság, és túl sok benne az, ami egészen biztosan ellentétes Isten szándékával –, de engedtessék meg nekem, hogy meggyászoljam mindazt a jót, ami majd elveszik.

Az iskolánkban a rózsaszín volt a tavaszi és a nyári szín, a szilvakék az őszi és a téli, a fehér pedig a különleges alkalmaké: a vasárnapoké és az ünnepnapoké. A kar fedett, a fej fedett, ötéves kor alatt a szoknya térdig érő, azután pedig legfeljebb öt centivel érhet a boka fölé, mert a férfiösztön szörnyű dolog, és ezeket a késztetéseket kordában kell tartani. Azokat a kutató, tigrisszemhez hasonlóan folyton ide-oda cikázó férfiszemeket óvni kellett a mi csábító és őket valóban elvakító hatalmunktól – a mi formás vagy vékony vagy kövér lábunktól; a mi kecses vagy csontos vagy vaskos karunktól; a mi hamvas vagy pattanásos bőrünktől; a mi egymásba fonódó göndör, fényes tincseinktől vagy a mi durva, rakoncátlan bozontunktól vagy a mi szalmaszerű, vékony copfunktól, mindegy volt, milyen. Bármilyen az alakunk, az arcunk, akaratlanul is kelepcét, csábítást jelentettünk, mi voltunk az ártatlan és vétlen kiváltó okok, akik természettől fogva képesek kéjvággyal megrészegíteni a férfiakat, hogy aztán botladozni kezdjenek, meginogjanak, és belezuhanjanak a szakadékba – de miféle szakadékba?, töprengtünk. Olyan ez, mint egy szikla? –, és lángolva hulljanak alá a mélységbe, mint az égő kénből gyúrt hógolyó, amit Isten dühös keze hajít el. Egy felbecsülhetetlen értékű kincs birtokosai voltunk, ami ott létezett láthatatlanul a bensőnkben; becses virágok voltunk, amelyeket biztonságban, üvegházban kellett tartani, különben ránk rontanának, letépnék a szirmainkat, elrabolnák a kincsünket, szétszaggatnának és eltaposnának minket a kiéhezett férfiak, akik bármelyik sarkon ott leselkedhetnek odakint a széles, kemény, bűnben tobzódó nagyvilágban.
Ilyenekkel traktált minket a folyton szipogó Vidala néni az iskolában, miközben mi pontöltéssel zsebkendőket, zsámolykárpitokat és bekeretezett képeket hímeztünk: virágok vázában, gyümölcsök tálban, ezek voltak a kedvelt minták. De Estée néni, a tanárnő, akit a legjobban kedveltünk, erre mindig azt mondta, hogy semmi értelme halálra rémiszteni bennünket, hiszen ha ilyen ellenérzést nevelnek belénk, az kedvezőtlen hatással lehet a jövőbeli házaséletünk boldogságára.
– Nem minden férfi ilyen ám, lányok – mondta ilyenkor megnyugtató hangon. – A különbeknek erős a jellemük. Akad köztük olyan, aki illő önuralommal bír. És ha már férjnél lesztek, egészen másképp látjátok majd a dolgot, és nem is olyan félelmetesnek.
Nem mintha ő bármit is tudott volna erről, hiszen a Nénik nem mentek férjhez – nekik nem volt megengedett. Emiatt írhattak és juthattak hozzá könyvekhez.
– Mi és az édesapátok, édesanyátok bölcsen választunk majd férjet nektek, ha eljön az ideje – mondogatta Estée néni. – Úgyhogy nem kell félnetek. Ti csak tanuljatok, és bízzatok az elöljáróitokban, ők majd azt teszik, ami a legjobb, és minden úgy alakul majd, ahogy kell. Imádkozni fogok érte.
De hiába Estée néni gödröcskés arca és barátságos mosolya, mégis Vidala néni verziója győzedelmeskedett. Folyton felbukkant a rémálmaimban: a szilánkokra törő üvegház, aztán a szaggató, tipró, taposó paták és az én földön szétszórt rózsaszín és szilvakék darabkáim. Rettegtem a gondolattól, hogy megnövök – és elég idős leszek, hogy férjhez menjek. Nem hittem a Nénik bölcs döntésében: attól féltem, hogy végül egy kéjsóvár bakkecskéhez fogok hozzámenni.

A rózsaszínű, a fehér és a szilvakék ruha az olyan különleges lányok számára volt kötelező viselet, mint mi. A Gazdacsaládból származó közönséges lányok folyton ugyanazt hordták – ronda, tarka csíkos ruhát és szürke köpenyt, ugyanolyat, mint az anyjuk. Ők még pontöltéses hímzést vagy horgolást sem tanultak, csak egyszerű varrást és papírvirág-készítést meg egyéb hasonló házimunkákat. Őket nem választották ki előre arra, hogy a legeslegkiválóbb férfiak – Jákob Fiai és a többi Parancsnok meg az ő fiaik – feleségei legyenek, ők nem olyanok, mint mi; bár megeshet, hogy őket is kiválasztják idősebb korukban, ha elég csinosak.
Ezt senki sem mondta ki. A jó külsővel tetszelegni nem illik, az nem szemérmes dolog, ahogy mások jó külsejére sem illik felfigyelni. Bár mi, lányok tudtuk, mi az igazság: szépnek lenni jobb, mint csúnyának. Még a Nénik is jobban odafigyeltek a csinosakra. De ha az embert már előre kiválasztották, nem számított annyira a szépség.
Én nem voltam kancsal, mint Huldah, nem ráncoltam örökké a homlokomat, mit Shunammite, és nem volt olyan vékony szemöldököm sem, mint Beckának, mégis befejezetlen voltam. Tésztaarcom a kekszekre emlékeztetett, amiket a kedvenc Márta-nővérem, Zilla sütött nekem mazsolaszemekkel és tökmagfogakkal. De annak ellenére, hogy nem voltam különösebben szép, igencsak kiválasztott voltam. Kétszeresen is az: nemcsak arra választottak ki előre, hogy egy Parancsnok felesége legyek, de előtte Tabitha is kiválasztott, aki az anyám.
Tabitha mindig ezt mesélte nekem:
– Sétálni mentem az erdőbe – kezdte mindig –, és egyszer csak odaértem egy elvarázsolt kastélyhoz, ahová sok kislány volt bezárva, egyiküknek sem volt édesanyja, és a gonosz boszorkányok bűbája fogva tartotta őket. Volt nekem egy varázsgyűrűm, ami kinyitotta a kastélyt, de csak egyetlen kislányt menthettem meg. Mindegyiket alaposan szemügyre vettem, és a sok kislány közül téged választottalak!
– És mi lett a többiekkel? – kérdeztem én ilyenkor. – A többi kislánnyal?
– Őket más édesanyák mentették meg – felelte ilyenkor.
– Nekik is volt varázsgyűrűjük?
– Hát persze, drágám! Ahhoz, hogy édesanya legyél, kell hogy legyen varázsgyűrűd.
– Hol van a varázsgyűrű? – kérdeztem én. – Most hol van?
– Itt, az ujjamon – válaszolta ilyenkor, és a bal keze középső ujjára bökött. A szívujj, ő így nevezte. – De az én gyűrűmben csak egy kívánság volt, és azt elhasználtam rád. Úgyhogy ez most már csak egy közönséges, hétköznapi anyagyűrű.
Amikor idáig eljutottunk, mindig megengedte, hogy felpróbáljam a gyűrűt, ami aranyból volt, és három gyémánt díszítette: egy nagy és mellette kétoldalt egy-egy kisebb. Tényleg olyannak látszott, mintha egykor varázsereje lett volna.
– És te felemeltél és vittél engem? – kérdeztem ilyenkor. – Kifelé az erdőből? – Kívülről tudtam a történetet, de szerettem újra és újra hallani.
– Nem, drágám, ahhoz már túl nagy voltál. Ha viszlek, akkor köhögni kezdtem volna, és akkor meghallottak volna minket a boszorkányok. – Láttam, hogy ez igaz: tényleg sokat köhögött. – Úgyhogy kézen fogtalak, és kisurrantunk a kastélyból, hogy a boszorkányok meg ne halljanak. Mind a ketten azt mondtuk, sss, sss! – emelte az ujját mindig az ajkához, mire én is felemeltem az enyémet, és boldogan ismételtem: sss, sss! –, és aztán nagyon gyorsan átrohantunk az erdőn, hogy elmeneküljünk a gonosz boszorkányok elől, mert az egyik meglátott minket, amikor kiléptünk az ajtón. Futottunk, és aztán elrejtőztünk egy fa odvában. Nagyon veszélyes volt!
Tényleg volt egy ködös emlékképem arról, hogy egy erdőn át rohanok, és valaki fogja a kezemet. Egy fa odvában bújtam el? Úgy rémlett, hogy tényleg elbújtam valahol. Úgyhogy talán igaz volt.

Margaret Atwood

– És aztán mi történt? – kérdeztem ilyenkor.
– És aztán elhoztalak ide, ebbe a gyönyörű házba. Hát nem vagy boldog itt? Ahol mindenki téged dédelget! Hát nem vagyunk szerencsések mindketten, hogy téged választottalak?
Ilyenkor hozzábújtam, ő átkarolt, én a fejemet sovány testére hajtottam, és éreztem a kiálló bordáit. A fülemet a mellkasára szorítottam, és hallottam a szíve zakatolását – nekem úgy tűnt, egyre gyorsabban ver, miközben arra várt, hogy mondjak valamit. Tudtam, hogy a válaszomnak hatalma van: mosolyt csalhatok vele az arcára, vagy nem.
Mi mást mondhattam volna, mint hogy igen és igen? Igen, boldog voltam. Igen, szerencsés voltam. És különben is igaz volt.

Fordította: Csonka Ágnes

Margaret Atwood: Testamentumok
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019