Férfiakra van kitalálva a világ? | Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők

Posted on 2020. március 11. szerda Szerző:

0


Paddington |

Caroline Criado Perez (a továbbiakban olykor CCP) alapvetése, hogy az egész világ férfiakra van kitalálva, és ezt adatokkal próbálja meg bizonyítani. Meg természetesen a címben megfogalmazott állítást is, ti. hogy a nők ilyen értelemben láthatatlanná válnak. Szerettem volna, ha a szerző könyve meggyőz – de nem sikerült neki.

Az állítás szerint a big data világában súlyos adathiány (az eredeti szöveg szerint data gap, a fordításban adatszakadék) tapasztalható az élet számos területén, és ezért egész világunk úgy van felépítve, hogy az a férfiaknak feleljen meg. Criado Perez számos területről hoz statisztikákat, amelyek azt hivatottak bemutatni, hogy a kiválasztott területeken kevés az adat ahhoz, hogy a nők szempontjait figyelembe vegyék. Kissé ellentmondásos ez a megközelítés, de legyen. Egy biztos, a könyv elolvasása után sem érzem magam hátrányban a férfiakhoz képest. (Persze én is csak egy adat vagyok.)

A kötet eredeti alcíme a data bias kifejezést használja, ami elfogultan gyűjtött vagy felhasznált adatokra utal. A szerző elsősorban az USA, Nagy-Britannia és egyes fejlődő országok, például India adataira támaszkodik. Már az elején megemlíti, hogy bizonyos országokban, ahol a magyarhoz hasonlóan a főnevek nemeit nem ismerő nyelvet beszélnek, a nemi egyenlőség is nagyobb, mint máshol. (Ugyanakkor az ún. nemi egyenlőségi indexet publikáló EIGE [European Institute for Gender Equality] szerint Nagy-Britanniában az európai átlagnál lényegesen nagyobb mértékű, itthon pedig sokkal rosszabb az egyenjogúsági helyzet, bármit jelentsen is ez.) Nyilván egy újabb könyv megírása kellene ahhoz, hogy a magyar adatokat össze tudjuk hasonlítani a CCP által bemutatottakkal, így legfeljebb saját hazai és főleg európai tapasztalatokra, valamint a felhasznált adatok kritikus elemzésére hagyatkozhatom. Nem tudtam más szemüvegén keresztül olvasni a könyvet, az én életemben viszont soha nem jelentett hátrányt, hogy nő vagyok. Olykor kifejezetten előnyt.

Churchill óta tudjuk, csak a magunk által hamisított statisztikákra érdemes támaszkodni. A Láthatatlan nőkben felhasznált adatok egy része viszont annyira furcsa, hogy az ember óhatatlanul felteszi a kérdést, vajon mennyire hiteles a többi? Két példát csak kiemelek a sokból.

Már a második fejezetben arról értesülünk: „az indiaiak 86 százaléka dolgozik az informális gazdaság szférájában, 91 százalékuk nő”. Ez a megállapítás rövid fejszámolás alapján arra utal, hogy az indiai lakosság 78 százaléka nő. Nem kell népesedési statisztikákat néznünk, hogy érezzük, ez a szám gyanús. (Megnéztem: a nemzetközi statisztikák alapján Indiában kevesebb nő él, mint férfi, a lakosság 48,2 százaléka nőnemű.)

Egy másik adat szerint a női nemhez tartozó amerikai tudósok [az egyértelműség végett fogalmazok ilyen idegenszerűen, a fordító „női tudósokat” ír…] munkaidejét 10 órával toldotta meg az, hogy a főzés, takarítás, mosás 54 százalékát ők végzik. Ez majdnem heti 20 óra házimunkát feltételez. Azt hiszem, főbe is lőném magam, ha ennyi lenne a házimunka, még akkor is, ha hozzászámolom azokat az órákat, amikor Mosógép Gizi mos, én pedig azt csinálok, amit akarok.

A szerző egyértelműen szociáldemokrata elvek alapján fogalmazza meg állításait, pontosan „tudja”, hogy mi jó a nőknek, így például határozottan ki meri jelenteni, hogy a nem hagyományos munkaviszonyban végzett munka – egyre több ember abszolút tudatos választása – „egyetlen dolgozó számára sem ideális, különösen pusztító hatással lehet a nőkre”. Én magam lassan húsz éve így dolgozom, soha nem mennék vissza hagyományos munkaviszonyba, és ezzel szinte mindenki így van, aki kipróbálta. Ha valahol kevesebbet fizetnek ilyen munkakörökben – nálunk épp ellenkezőleg, hiszen nincs üresjárat, ha nincs tennivaló, nem kell egy irodában ülni –, az nem a foglalkoztatási forma, hanem a munkáltató és a munkavállaló hibája is.

Nem tudom megítélni a legtöbb egészségügyi példa valóságtartalmát, szerény tapasztalaim csak arról vannak, hogy az én esetemben mindig figyelembe vették, hogy nő vagyok. A technikai, közlekedéstervezési adatok ismét olyan közegből származnak, amiről nincs közvetlen tapasztalatom, csak annyit tudok mondani: sem nekem, sem az olvasás közben és után megkérdezetteknek nem hasonlítanak a tapasztalataik a leírtakhoz. De tudom, ez még mindig csak egy szűk ellenpéldacsomag.

Nagyon árulkodó viszont, amiről nem ír a kötet. Azt követeli, hogy azonosítsuk és egyenlően osszuk el a házimunkát, a családban felmerülő gondozási feladatokat, hogy minden nő beléphessen a munkaerőpiacra – ismét egy hangos, európai szociáldemokrata megközelítés. Ugyanakkor fel sem veti az emberek egyéni szükségleteit és nem a megmondóemberek akaratát figyelembe vevő igényeket. Főleg azt, hogy ha az otthon végzett munkának van értéke, akkor a társadalom, az állam anyagilag is ismerje el azokat, akik azt a megoldást választják, hogy otthon maradnak vagy részmunkaidőben vállalnak kereső állást. Ne csak rövid, fizetett szülői szabadság legyen, hanem legyen bevétele a gyerekeket vagy idős családtagokat ellátó családtagnak is, amit ezért a választott „munkáért” kap. Erre is van példa Európában, de aki nem keresi, nem is találja meg.

CCP hosszan ír arról, hogy mennyire kevés nő válik tudóssá, arról viszont megfeledkezik, hogy az utóbbi években egyre inkább úgy tűnik: az iskolarendszer a lányokra van szabva. Ma még nem tudjuk felmérni annak a hatását, hogy világszerte, szinte minden szakterületen a nők túlnyomó többségbe kerültek a felsőoktatásban. Közben pedig a könyv bátran fogalmaz meg olyan állítást, ami így kezdődik: „ha az emberiség felét kiszorítjuk a tudástermelésből”. A kérdés lassan az lesz, pontosan melyik felét is?

A kedvencem pedig Criado Pereznek az a megállapítása, amely szerint „ha egy nő kompetensnek akar tűnni, le kell mondania arról, hogy barátságosnak tartsák”. Erre udvariasan csak azt mondhatom: vitatható, kevésbé udvariasan pedig: ne má’.

CCP szerint a megoldás: „erősítenünk kell a nők reprezentációját az élet minden területén.” Példaként említi, hogy a gender kvóták bevezetése mindenhol sikeres volt, nem vezetett „inkompetens nők rémuralmához”. Nem kell messzire mennünk, van olyan magyar politikai párt, amelyiknek a haláltusája a női kvóta bevezetésével indult. A valódi megoldást szerintem egészen máshol kell keresnünk: valódi választási lehetőségeket kell teremtenünk, de a társadalomnak és a politikának el kell mozdulnia abba az irányba, hogy ezeket a választásokat el is fogadja, akár miniszterelnök akar lenni valaki, akár háziasszony.

Eddig a tartalomról beszéltem, de nem tekinthetek el egy legalább olyan fontos szemponttól: a Láthatatlan nők igencsak gyengécske, ám drámai kifejezésektől hemzsegő magyar fordításban jelent meg.

*A Gabo Kiadótól kapott részlet

Caroline Criado Perez

Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők
Fordította: Kránicz Dorottya
Gabo Kiadó, Budapest, 2019
432 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 4242 Ft
ISBN 978 963 406 8969

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Képzelj el egy olyan világot, ahol a mobilod nem fér el a kezedben; ahol az orvosod olyan gyógyszert ír fel neked, amely rosszat tesz a testednek; ahol rendszeresen előfordul, hogy a munkádat nem ismerik el eléggé. Ha ezek közül legalább az egyik ismerősen hangzik, nagy valószínűséggel nő vagy.
A Láthatatlan nők bemutatja, hogy ebben a többnyire férfiak által és férfiak számára tervezett világban szisztematikusan semmibe vesszük a népesség felét: feltárja a nemek közötti adatszakadékot, vagyis az ismereteinkben lévő hiányt, amely súlyos hatást gyakorol a nők életére.
Az újságíró Caroline Criado Perez a törvényhozástól a várostervezésig, az orvostudományi kutatásoktól a technológiai fejlesztésekig megdöbbentő történeteket és adatokat mutat be a világ minden tájáról. A könyv elolvasása után arra is más szemmel nézünk majd, amit magától értetődőnek tartottunk.