Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Lelked az ördögnek (részlet)

|| I. ||

1982 | Belfast

A fehér tüll halkan hullt a földre, és szinte anyagtalanul omlott el a lány kezében, amikor lehajolt érte. Egyedül volt önmaga megsokszorozódott képmásával a csupa tükör táncteremben. Fura érzés: Julie Derwin tízszer, százszor, ezerszer. Nyugtalanító.
– Igyekezz! – A hang vidám volt, de türelmetlen, és Julie-nak hátra sem kellett fordulnia, hogy felismerje a barátnőjét, aki sapkában, kabátban toporgott a balett-terem küszöbén. – Anna indulni akar, és ha megharagszik, lefújja az esténket. Fogalmad sincs, mennyit kellett könyörögnöm a nagyapának, hogy elengedjen minket. Ha Anna nem győzi meg, esélyünk sem lett volna.
– Csak egy házibuli, Nelly. Ráadásul Trevornál.
– Mondd ezt őfelsége nyugalmazott őrnagyának, amikor minden-szentek van.
– Hát aztán?
– Ez egy katolikus ünnep. Ilyenkor emlékeznek a halottaikra.
– Akiket lelőttek…
– Egyszerűen csak a halottaikra, Julie.
– Gondolod, hogy zavarogni fognak?
– Honnan tudhatnám? – vont vállat Nelly. – Mindenszentekkor bármi megtörténhet. Ezért a nagyapa elvisz minket kocsival, és értünk is jön.
– Utálom ezt a várost – jelentette ki Julie, miközben begyömöszölte a holmiját a táskájába.
– Mégis itt vagy.
– Hát persze, mert apám megörökölte azt az átkozott házat, és kitalálta, hogy visszatér a gyökereihez. Londoni ügyvéd létére, amikor itt folyton lőnek…
– Ez Belfast – mutatott rá Nelly. – De London sem a béke szigete, ráadásul ugyanazt csinálhatod, mint ott. Anna szerint isteni tehetség vagy, és különben is, tegnap volt a születésnapod. Trevor csak
miattad szervezi ezt a hű, de puccos bulit.
– Trevornak elment az esze – kuncogta Julie, miközben belebújt a kabátjába.
– Teljesen beléd van esve. Láttad, hogyan bámul rád?
Julie nem felelt, de a színes sál felett egy árnyalattal sötétebb lett az arca.
– A nagyapád nővére – állt meg a balett-terem bejárata mellett függő kép előtt – gyönyörű volt fiatal korában. Persze még most is szép – tette hozzá sietve.
– Nagyapa szerint a magyar lányok a legszebbek a világon, és közülük is Anna a legcsodálatosabb. Nagyapa persze elfogult, mert magyar, és különben is nagyon szereti Annát.
Julie még akkor is a fotóra gondolt, amikor a kellemesen meleg és megnyugtatóan duruzsoló, fényűző autóban ültek. Anna Herczeg, a Királyi Balett sztárja, akinek a tánc az élete, a családja, a szerelme. És most nála tanulhat, Belfastban… Abban is biztos, hogy ugyanúgy él majd, mint Anna Herczeg: számára sem létezhet semmi más, csak a balett. Sose fog férjhez menni, főleg nem egy olyasféle, hajthatatlan emberhez, mint az apja. Bár, ha jobban belegondol, éppen az ő makacsságának köszönheti Madame Annát meg talán a jövőjét…
– Mire gondolsz? – bökte oldalba nevetve Nelly. – Csak nem Trevor Sullivan jár az eszedben?
– Jaj, dehogy! – rázta a fejét Julie. – Miért harangoznak?
– Most kezdődik a mise.
– Szerda van. A katolikusok nem vasárnap járnak templomba?
– De, meg minden létező egyéb alkalommal. Tulajdonképpen folyton ott térdepelnek. Látod, milyen sokan jönnek most is? – mutatott ki Nelly az ablakon.
Az autó éppen megállt a piros lámpánál, és a zebrán népes, sötét ünneplőbe öltözött társaság igyekezett a kivilágított templom felé. Egy asszony idegesen nógatta a ráérősen ballagó férfiakat, és amikor a lámpa pirosra váltott, türelmetlenül felkapta a cipőfűzőjével babráló kisgyereket. A templom kapujában a férfiak illedelmesen levették a fejükről a sapkát, és egyikük tekintete egy pillanatra találkozott a lányéval. Julie megborzongott, mert ilyen kék szemeket ilyen fekete üstök alatt még sohasem látott.
– Azt a vöröset ismerem – súgta Nelly egy másik fiúra mutatva. – Az Operában takarít. Néha látom, amikor eljövök Anna elé. Próbáltam vele beszélgetni, de kettőt sem tud szólni.
– Vagy csak nem akar.
– Szerinted is helyes srác? – kérdezte Nelly halkan, hogy a nagyapja ne hallja.
– Nem tudom. A másik fiút néztem, a feketét.
– Sose fogtok megismerkedni, ahogy én sem fogok beszélgetni a vörössel.
– Utálom ezt a várost – mormolta Julie, és kibámult az ablakon a szemerkélő esőbe.
– Gondolj Trevor Sullivanre – kuncogta Nelly.
– Trevort is utálom!
– Higgadj le, Julie. Láttad már az új harisnyámat? – húzta fel a szoknyáját Nelly. – Metálfényű. Most ez az új őrület.
– Tudom. Tegnap én is kaptam egyet anyámtól.
– Milyen színű?
– Azt hiszem, lila.
– Azt akarod mondani, hogy meg sem nézted igazán? Nem vagy normális, Julie Derwin!
– Bánom is én a harisnyákat! Haza akarok menni Londonba, a régi barátaimhoz! – robbant ki a lányból, mire Nelly egy pillanatig riadtan bámult rá, aztán óvatosan megfogta a kezét.
– Anna itt van. Gondolj rá meg a táncra, és a céljaidra. Azt hiszem, nagyapa – hajolt előre Nelly –, kihagyjuk Trevor buliját. És szeretném, ha Julie ma nálunk alhatna.
Őfelsége őrnagya a visszapillantó tükörből fürkészte a lányokat, aztán szó nélkül betolatott egy mellékutcába, hogy megforduljon.
*
– Ne oda – érintette meg Molly McGallager a fia karját, aki éppen elhelyezkedett volna a lány mellett, aki egészen a szemöldökéig lehúzta a sapkáját. – Szeretném, ha ma mellém ülnél. Az öcséd pedig a másik oldalamra. Mégiscsak szegény apád miséje meg persze a tiéd…
Dave megadóan bólintott, és észrevétlenül megszorította a lány kezét.
– Bocs, Maureen – súgta hangtalanul, mire a lány elmosolyodott.
– Tudom, milyen nap van, és ismerem anyádat is. Remélem, Colum atya nem a világ teremtésénél kezdi a prédikációt, mert már most lefagyott a fülem.
Dave nem felelt. Hagyta, hogy az anyja agyondolgozott, hideg keze megsimogassa az arcát.
– Apád hajfürtje – húzta elő a táskájából a megviselt borítékot az asszony, és Dave figyelmét nem kerülte el, mennyire reszket a keze.
Egy vörös hajtincs, hullámos, mint a sajátja. Ennyi maradt Andrew O’Conroyból, meg pár fénykép egy nevető szemű, mosolygós férfiról. Nemigen kérdezett felőle soha, mégis tud róla mindent, mert nem tündérmesét hallgatott lefekvéskor, hanem az apja történetét, akit még csak nem is ismert.
– Gyászoló szívvel, de büszkén és Isten akaratával megbékélve emlékezünk ma Drew testvérünkre…
Milyen szépen mondja Colum atya, gondolta Dave. Emlékeznek. Van mire. Drew O’Conroyt azon a napon lőtték le, amikor éppen nem tett semmit az ügyért. Egyszerűen csak kikötött az ütött-kopott halászbárkával, mert aznapra eleget fújatta magát a nedves széllel, és elegendő halat fogott ahhoz, hogy egy ideig elboldoguljanak az árából. Eltévedt golyó, állt a szűkszavú rendőrségi jelentésben, amely rendkívül gyorsan lezárta az ügyet. Rekordidő alatt, jegyzi meg mindig keserűen az anyja. Ő maga talán éppen abban a pillanatban jött a világra, amikor az apja maga mögött hagyta azt.
– Az Úr útjai kifürkészhetetlenek… – folytatta Colum atya, és Dave tudta, mindig ezt mondja, valahányszor Molly McGallager a gyóntatószékben keserűen számonkéri rajta a férje halálát. Az atya azonban nem mérges. Tudja, hogy a harag nem neki szól, hanem az Úristennek, akit, lévén nagyon távol, nem lehet csak úgy kérdőre vonni. Dave az anyja másik oldalára pillantott, ahol az öccse piszkálta elmélyülten a körmeit. Jake biztos a meccsre gondol, amiről a mise miatt kell lemaradnia. Pech, de Drew O’Conroy halálának és Dave McGallager születésének napja szent és sérthetetlen. Legalábbis a McGallager családban, és ez majdnem olyan, mintha piros betűs lenne a katolikus falinaptárban, amit az anyja minden évben felragaszt a konyhában a szenteltvíztartó mellé a falra. Hát most itt ül a meglehetősen hideg templomban, a tizenkilenc éve halott Drew O’Conroy tizenkilenc éves fiaként…
Borzongató érzés, amit szívesen elcserélne. Szeretne egyszerűen csak Dave McGallager lenni, nem pedig Dave O’Conroy McGallager. Jake szerencsés: csak egy apja van, aki legalább valóságos, még ha majdnem mindig részeg is. Dave titkon elvigyorodott, mert érezte, semmi oka sajnálni Jake-et a meccs miatt. A kölyköt nem kell félteni, megéri a pénzét. Annál inkább Pete-et. Nem lehetett könnyű Drew O’Conroy örökébe lépni, és nem könnyű ma sem Molly O’Conroy McGallager férjének lenni. A második férjének, főként, hogy a hangsúly sohasem a férj, hanem a második szón van. Főleg nem ezen a napon, amikor az egész lakást betölti a lassan hervadó krizantémok temetőszaga, az ebédet ízetlenné teszik a titkon a lábosokba hullatott gyászkönnyek meg az elfojtott szipogások, és az asztal körül mindenki egy halott emberről beszél.
Az igazi férjről. A hősről. Az ügy ártatlan, szent áldozatáról. Hát nincs elég baj enélkül is? Dehogy nincs, hiszen Pete folyton az üveget csókolgatja, most is érezni a leheletén az olcsó szesz szagát. A kirúgás szélén táncol, és a mája is rendetlenkedik mostanában, bár erről senki sem beszél. A kukában talált gyógyszeres doboz azonban minden szónál árulkodóbb jel. Ám még ennél is nagyobb baj, hogy Jake igazi bajkeverő. Egyszer meg fogja ütni a bokáját, és Molly O’Conroy McGallager azt nem fogja túlélni. Ebben egészen biztos. Beszélni kell Jake hülye fejével, és Pete-tel is meg kellene értetni, hogy ugyancsak rászorulnak a fizetésére. Azoknak a lányoknak, akiket abban a puccos autóban, a piros lámpánál látott, sejtelmük sincs az életről. Az igazi életről. Elkényeztetett angol csitrik a fal* túloldaláról. Hogy bámultak! Még szerencse, hogy Colum atya hangjától kisimul az anyja arca. Mintha fiatal lenne megint, mintha Colum atya miséje visszahozhatná a férfit, akit szeretett. Az egyetlen férfit, akit valaha is igazán szeretett. Szegény Pete! Nem ezt érdemli.
Dave nyakát valami könnyű és meleg csiklandozta a gallér felett. Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, mi az. Elég, ha lassan odanyúl, és máris Maureen vékony ujjai simulnak a kezébe. Talán a mise után kettesben maradhatnak egy kicsit…
Dave az anyjára pillantva látta, hogy dühös. Nem csoda, mert az előttük óbégató gyerektől alig lehet hallani, hogyan méltatja Colum atya Drew O’Conroy soha el nem évülő érdemeit, amelyeket az ügy érdekében szerzett. Dave felsóhajtott, aztán a nyűgösködő kisfiúra kacsintott.
– Add ide a kölyköt, Sue – súgta, és tudta, hogy az unokabátyja felesége örömmel szabadul meg a nyafogó gyerektől. – Ide hallgass, kiskomám – dünnyögte a kisfiú fülébe, miután az ölébe ültette. – Most be kell fognod a szádat, de ha jól viselkedsz, megmutatom a bicskámat. Van rajta dugóhúzó, kisolló, csavarhúzó, reszelő…
– Kés nincs? – kérdezte csalódottan Georgie, de azért csodaváró szemmel meredt a Dave tenyerén egyensúlyozott zsebkésre.
– Hogyne lenne, de ahhoz nem nyúlhatsz, mert elvágod a kezed, én meg jól nyakon csaplak. Érted?
Georgie nagyokat bólogatott, és mohón nyúlt a bicska után.
– Kés a templomban? A gyerek kezében? – hüledezett Molly.
– Most akkor kussoljon vagy ne? – kérdezett vissza sötéten Dave, mire Molly elhallgatott.
– – –
* Belfast nyugati részét egy ironikusan békevonalnak nevezett, részből álló fal szeli ketté – egyik oldalán a katolikus, a másikon a protestáns negyed. Ez a kőből és acélból álló kerítés annyiban különbözik az egykori berlini faltól, hogy ezt a lakosok önszántukból, a saját védelmükre húzták fel, és átjárható.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Lelked az ördögnek
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2019