Akit elvarázsolt a tradicionális kultúra | Korniss Péter, fotográfus

Tóth Olivér |

Tizenhat országban volt egyéni kiállítása, fotográfiái olyan nemzetközi magazinokban jelentek meg, mint a National Geographic, a Newsweek vagy a Forbes, miközben témái messze vannak a populáristól. A nemzetközi karrier soha nem vonzotta, mint mondja: a hagyományos kultúra érdekli. A Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter itthon él és alkot, de művészetét világszerte ismerik és elismerik.

Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy pályafutásod elején két dolog egészen komolyan meghatározta az életed: a nők…
(Felnevet.) Többé-kevésbé. A Nők Lapjához a gyűrűs meny-asszonyom révén kerültem, akinek nagynénje, Kertész Magda a lap vezető újságírója volt.

…és a szerencse.
A szerencse meghatározó egy fotográfus életében. 1956-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója voltam, és mivel kissé hangosabb voltam a kelleténél, a forradalmi bizottság tagjává választottak. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy később fegyelmivel kizárjanak. Rádiószerelő ipari tanuló lettem, pedig mindössze annyit tudtam a rádiókról, hogy hol kell be- és kikapcsolni őket. Később a fotótechnikában sem voltam soha nagy matador.

Szerettem volna változtatni az életemen, és valahogy úgy voltam vele, hogy a fotográfiához be tudtam csatornázni a humán érdeklődésem. Ezért segédmunkára jelentkeztem a Fényképész Szövetkezethez. Éppen a felvételi iroda előcsarnokában ültem, amikor besétált a tízes számú telep vezetője, Vassányi Béla. Rám nézett, majd megkérdezte az elnöknőt, mi járatban vagyok náluk, és miután megtudta, kérte, hadd vigyen magával. Éjszakai idénymunkára vett fel. Iskolai csoportképeket kellett szárítanom. Amikor végeztem a feladataimmal, mindig megkértem a riportereket, hadd vigyem az állványaikat, a lámpáikat. Később áthelyeztek a Kálvin térre, ahol képeket kasíroztam. Előfordult, hogy egy átalakított mellékhelyiségben kellett dolgoznom, de mindig visszajártam az Andrássy út 38. szám alatti riportosztályra. Tetszett, hogy nem műteremben dolgoztak, hanem az élet sűrűjében, esküvőkön, temetéseken, de fotóztak kirakatot, enteriőröket és színházaknak is. Nagyon sokat tanultam a kollégáktól. Emlékszem, először szövetkezeti közgyűléseket és kirakatokat fotóztam, majd jött a Képes Sport.

Ahol külső munkatársként dolgoztál, és ahol egy számodra szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedtél a tánc világával.
A laphoz Szebenyi Gábor révén kerültem, akinek édesapja, Szebenyi Sándor szerkesztőként dolgozott az újságnál. Nem voltam jó a sportfotózásban, főleg, ha azokra a nagy nevekre gondolok, mint Hemző Károly, aki az Aranycsapatnak volt a fotósa. Nem is lelkesített annyira, mint később a tánc. A művészetek mindig nagyon vonzottak. Életem egyik döntő momentuma, amikor 1961-ben egy nap Vassányi Béla közölte velem, hogy mivel megbetegedtek a kollégák, nekem kell elkészítenem az Operaházban a Balettintézet végzős növendékei vizsgaelőadásának fotóit. Mondtam: „Béla bátyám! Azt sem tudom, mi az a balett.” Mire ő: „Ugyan, fiam! Sportot fényképezel, nem? Na látod! Ott is ugrálnak, itt is ugrálnak. Eredj, csináld meg!” (Nevet.)

Első nap szinte üres géppel távoztam. Végem volt… Másnap tartották a főpróbát, amelyen jelen volt az intézet igazgatója, Lőrinc György is, aki később az Opera balettigazgatója lett. Odamentem hozzá, és elmondtam, hogy ez az első táncfotózásom, nagyon fontos, hogy jól sikerüljön. Segített. Ahogy tette ezt Friedmann Endre is. Akkoriban még úgy fényképeztük a balettet, de a színházat is, hogy miután lement az első felvonás, a darab rendezője szólt, hogy a fotósok elkészíthetik a képeiket, majd beállította a szereplőket egy jelenetbe. Ezt követően mentek fel a fotósok az állványaikkal a színpadra, a segédek pedig vitték utánuk a főfényt és a csúcsfényt. Azt sem tudtam, melyik lábamra álljak az idegességtől, és akkor észrevettem, hogy összecsavarodtak a kábeleim. Elkezdtem bontogatni őket, és ekkor a nagynevű, engem nem is ismerő Friedmann odalépett hozzám, és azt mondta: „Nyugi! Nekik legalább olyan fontos, mint neked.” És hozzálátott saját kezűleg kibogozni a zsinórokat. Ilyen kollegiális viszonyok között dolgoztunk. Előfordult, hogy Keleti Éva mondta be nekem az expót. (Nevet.)

Második nap minden szükséges felvételt elkészítettem, a Fényszöv büszkén rendezett be egy kirakatot a képeimből, hiszen jó propaganda volt. A történet folytatása, hogy az év őszén Lőrinc György meghívott, hogy készítsem el az évfordulós könyvük felvételeit. Így kezdődött… Mesés történet, tiszta Hollywood. A tánc máig meghatározó az életemben. A feleségemet is a tánc révén ismertem meg.

1961-től már a Nők Lapja munkatársaként sorra jelentek meg a táncfotóid, de leginkább a vidéki életet szeretted fotózni. Milyen volt a lapnál dolgozni?
Szinte napra pontosan harminc évet töltöttem a Nők Lapjánál. A próbariportra Galsai Pongráccal mentem, és 1991-ben, egy hétfői napon mondtam fel, miután kiderült, Fenyő János megvásárolta a lapot.

Ma is azt gondolom, behozhatatlan előnyt jelentett a Nők Lapjánál dolgozni. Volt időszak, amikor egymillió példányban jelent meg. Az újságírók és a fotósok között egyenjogúság volt. Leginkább falura szerettem járni, az idő nagy részét a szabadban tölteni, de a színház és az opera is nagy hatással volt rám. Nem úgy az ipar. Korán észrevettem, hogy amikor gyárakba mentem fotózni, beteges álmosság tört rám.

Mindannyian sok lehetőséget kaptunk Németi Iréntől, a lap csodálatos és rendkívül tisztességes főszerkesztőjétől, akinek az élete volt a Nők Lapja. Mindig azt mondta: „Gyerekek, ti ne törődjetek semmivel, nektek az az egyetlen feladatotok, hogy jó lapot csináljatok, a többi az én dolgom!” Olyan munkákat is publikálhattam, mint az 1982-ben három részben, fekete-fehérben megjelent projektem: A vendégmunkás.

Főszereplőjét, Skarbit Andrást tíz éven át fotóztad. Ugyanígy hosszú éveken keresztül örökítetted meg a betlehemeseket vagy Boldizsár Marit is.
Mari nem téma nekem, ő a keresztlányom édesanyja, ahogy ő mondja: egy család vagyunk. Megismerkedésünk kezdetétől, 1971-től fényképeztem, de soha nem azzal a céllal, hogy a sorozatokból majd összeállítok egy anyagot, bár mintha kitaláltad volna a gondolataimat, mert egy ideje azon spekulálok, hogy talán kellene kezdenem valamit a Mariról készült képekkel.
Szeretem az embereket, nyitott és ragaszkodó vagyok, jól érzem magam, ha megszületik egy kapcsolat. Novák Ferenc „Tata” barátomat 1960 óta ismerem, akkor keresett meg, mert látta a Muzsika címlapján megjelenő táncfotómat. Azóta sem nagyon telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk. Ő volt az, aki 1967 novemberében elvitt az első széki utamra.

Ennek kapcsán mondtad egyszer, hogy amik a korunkban igazán mozgatnak téged, azok a kötődések, a közösségeken belüli összetartozás, az emberi kapcsolatok ereje. Vannak dolgok, mint például a technológia, amelyek pont ezek ellen dolgoznak.
A 2017-ben lezárult anyagom ezzel a helyzettel foglalkozik. A szereplői közül van olyan, aki már 1967-es sorozatomban is megjelent. Azt próbáltam érzékeltetni, hogy azok a széki asszonyok, akik ebben az erős közösségben élték fiatal éveiket, ma a világ változása miatt kénytelenek Budapesten dolgozni. Teszik ezt pusztán a megélhetésért, magányosan, miközben a családjuk csak kéthavonta látja őket, amikor hazaviszik a keresetüket. Vendégmunkások. (…)

Ide kattintva elolvashatja a Médiapiac.com oldalon a teljes interjút, ami eredetileg a Médiapiac 2019/6. számában jelent meg.

Fotók: Korniss Péter, Valuska Gábor (VG)