Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal (részlet)

Posted on 2020. február 7. péntek Szerző:

0


|| 10. fejezet ||
Auschwitz, 1943. június

…Motorzúgást hallottam, többet is, és ahogy kinéztem, a széles főúton tisztán kivehető volt, amint a négy fekete jármű lassan közeledik a cigánytábor felé. Olyan idegesség fogott el, hogy mint az őrült, kezdtem osztogatni a parancsokat. Megigazgattam a munkatársaimon a köpenyt, kértem őket, hogy viselkedjenek természetesen, ne látsszon rajtuk idegesség, jóllehet én is szinte magamon kívül voltam.
Mikor a konvoj megállt úgy húszméternyire az óvodától, lementem a lépcsőn, sorba állítottam a segítőimet, mintha katonák lennénk, és csapatszemle előtt állnák. Én nem néztem se jobbra, se balra, vigyázzba álltam a többi asszony előtt.
Nem láttam, ahogy jött, de ahogy fölnéztem, és meghallottam a hangját, ott állt előttem maga Heinrich Himmler, a Reichsführer-SS, Németország egyik legnagyobb hatalmú embere. Felismertem a filmhíradókból, amelyeket a filmek előtt vetítettek a mozikban. Sosem jártam náci tömeggyűlésen, és azt sem engedtem, hogy a gyerekeim belépjenek a Hitlerjugend szervezetébe, bár cigányok lévén föl se vették volna őket. Megjelenésre nem volt benne semmi különös. Sápadt arcával, kerek szemüvege mögé bújtatott, kicsi szemével úgy nézett ki, mint egy közönséges hivatalnok, ámde mindenki tudta róla, hogy ő a Harmadik Birodalom egyik legveszélyesebb embere. Hangja lágy volt, az öltözéke pedig olyan kifogástalan, mintha fölötte állna annak a nyomorúságnak, ami mindenünnen körbeveszi, és amit ő saját maga teremtett meg. Kedvesen rám mosolygott, és így szólt:
– Maga ennek az óvodának a vezetője? Herr Doktor Mengele nagyon jókat mondott magáról. Egy német asszonyra van szükség egy ilyen helyen, mint amilyen ez.
Nem tudtam, mit válaszoljak neki, csak néztem rá, enyhe remegés járt át, mint kislány koromban, amikor megálltam a szigorú tanárom előtt.
– Köszönöm, Reichsführer-SS – nyögtem ki dadogva.
– Ez az óvoda? – nézett Himmler a delegáció többi tagjára – Aztán majd megírják a kommunista meg a zsidó sajtóban, hogy milyen embertelenek vagyunk! – a delegáció tagjai erre elnevették magukat.
A Reichsführer-SS sorban üdvözölte a segítőimet, de nekik nem nyújtott kezet, mintha attól tartana, hogy még a végén megfertőzik az alantas fajhoz tartozók. Dr. Mengele mosolyogva előrelépett, és bemutatta nekem a tábor parancsnokát, Rudolf Hösst.
– Remek munka, Frau Hannemann! Dr. Mengele külön hangsúlyozta az ön hozzáértését, odaadását. Mi, németek mindig nagyra értékeljük, ha bebizonyíthatjuk, mire vagyunk képesek – mondta a feliratra pillantva, amit előző nap festettem.
Mengele csak rám mosolygott, és kezét a hátamra téve jelezte, hogy mutassam meg nekik a létesítményt. A három férfi és a delegáció többi tagjai előreengedtek, én pedig a terembe belépve megkértem a gyerekeket, hogy álljanak föl. Blaz lekapcsolta a vetítőgépet, az asszonyok pedig gyorsan kinyitották az ablaktáblákat, hogy a bágyadt lengyel nyár eleji napsugár beszűrődhessék az üvegen át. A gyerekek kissé riadtan nézek a látogatókra. Az SS-egyenruha tekintélyparancsoló volt, minden fogoly, még a legkisebbek is tudták, hogy a fekete egyenruhásoktól jobb távol tartani magukat. Egyedül Mengelétől nem féltek, ő odalépett az első asztalhoz, lehajolt, és cukorkával kínálta a gyerekeket.
– Sok német iskola megirigyelhetné ezt a helyet – jegyezte meg csípőre téve a kezét Himmler.
– Azt akarjuk, hogy a cigány gyerekek és a Herr Doktor ikrei a lehető legjobb körülmények között éljenek – válaszolta erre Rudolf Höss.
– Nagyon köszönöm, parancsnok úr! – biccentette meg enyhén a fejét Mengele.
– Hány gyerek van az óvodában? – fordult hozzám Himmler.
– Összesen nyolcvankilenc. Ötvenöt óvodás és negyvenhárom kisiskolás – feleltem neki.
– Milyen nyelven tanítanak? – kérdezte ismét a náci vezető.
– Németül és lengyelül – válaszoltam kissé bizonytalankodva. Attól féltem, nem lesz ínyére, hogy lengyelül is tanítunk.
– Kitűnő! – nyúlt az állához.
Himmler leguggolt az egyik gyerekhez. Az Andreas nevű cigány gyerek volt, egyáltalán nem látszott megszeppentnek, egyenesen a szemébe nézett. A náci vezér levette a sapkáját, ujját végighúzta rövid haján, mielőtt megkérdezte a kisfiútól:
– Szeretsz óvodába járni?
– Igen, Herr Kommandant! – vágta rá a fiú nagyon komolyan. Alig négyéves volt, de sokkal élelmesebbnek nézett ki, mint a vele azonos korú gyerekek.
– Ízlett a reggeli, amit kaptatok? – kérdezte tovább.
– Igen, tejet meg kekszet kaptunk – válaszolta a fiú.
– Én is ugyanezt reggeliztem gyerekkoromban – mosolyodott el a férfi.
Utána fölnézett, körbehordozta pillantását az osztályon. Mielőtt fölegyenesedett volna, egy másik fiút is megkérdezett, aki ott ült az előbbi mellett:
– Tudod, mire vannak azok a nagy kémények ott a kerítés túlsó oldalán?
A kisfiú egy pillanatra eltűnődött, aztán hamiskás mosolylyal így felelt:
– Ott sütik a kenyeret a tábornak. A pékek sütik nekünk mindennap a kenyeret.
Himmler elégedetten kihúzta magát, barackot nyomott a fiú fejére, és elköszönt az osztálytól, mire a gyerekek kórusban válaszoltak. A tisztek kimentek, én meg utánuk.
– Minden rendben – jegyezte meg a táborparancsnok –, de nem ártana valahogy tisztábban tartani ezeket a gyerekeket. Tudom, hogy a cigányok büdösek, de meg kell akadályozni, hogy ilyen fertelmes szagot árasszanak.

Mario Escobar

Ezzel a megjegyzésével teljesen fölkavart engem. A parancsnok pontosan tudta, hogy az én gyerekeim is cigányok, de az ő szemében mi alig voltunk különbek az állatnál, és biztos voltam benne, hogy a kutyájával is sokkal jobban bánik, mint velünk.
– Igenis, Herr Kommandant – válaszoltam, és igyekeztem fékezni magamban az indulatot.
Utolsónak Mengele köszönt el tőlem, csontos, hideg kezével megszorította a vállamat, utána mosolyogva csak ennyit mondott:
– Remek munka! Majd megbeszéljük.

Fordította: Pávai Patak Márta
Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal
Fordította: Pávai Patak Márta
Kossuth Kiadó, Budapest, 2019