Kondor Vilmos: A budapesti gengszter (részlet)

Posted on 2020. január 15. szerda Szerző:

0


|| Egy || 
Chicago felé, Edon előtt pár mérfölddel

– Ezek meg mit akarnak? – mutatott Gordon a semmiből felvillanó lámpák fényére.
– A rosseb a pofájukba – köpött egyet a nyitott ablakon át a sofőr, és levette a lábát a gázpedálról. – Csak a szokásos lenyúlás. Menj, szólj a többieknek, hogy nem lövünk, nem használunk fegyvert, akkor sem, ha…
– Tudom – bólintott Gordon, fejébe húzta sapkáját, megragadta az ajtó kilincsét, és lenyomta. A teherautó lassabban döcögött a földúton. Gordon nem gondolkodott, levetette magát az árokba, a vállával ért földet, átpördült kétszer, majd ugyanazzal a lendülettel felugrott a mögöttük haladó teherautó fellépőjére, közölte az ott ülőkkel, hogy nem használhatnak fegyvert, majd megint leugrott, egy pördülés után ismét talpon volt, s most már a harmadik teherautó ablakán kiáltotta be a szavakat: – Nem használhattok fegyvert, a főnök megtiltotta, ha le akarnak tartóztatni, nem állunk ellen!
A sofőr és társa komoran bólintott, az anyósülésen ülő férfi bosszúsan csóválta a fejét, amint becsúsztatta az ülés alá revolverét. Gordon elengedte az ajtót. Ezúttal szerencsétlenül ért földet, sarka alatt kifordult egy kő, mire pördült egyet, mintha állcsúcson találta volna egy balhorog, és elterült az árokban.
A három teherautó csikorogva fékezett, mögöttük porfelhők emelkedtek.
Senki nem mozdult.
A teherautók motorhangja elnyomta az éjszaka többi zaját, és Gordon ezt használta ki. Bevette magát a fák közé, nadrágszíja szorításából előhúzta revolverét, és amilyen halkan csak tudott, megindult a burjánzó tavaszi aljnövényzetben a fények forrása felé. Bizonyára voltak körülötte szarvasok, kabócák és denevérek az erdőben, Gordon azonban nem látta őket, csak azt a tíz embert az úton, előttük a fatörzset és a rászegezett fehér vásznat. Gordon a távolból is tisztán ki tudta venni a szavakat: ÁLLJ! SZÖVETSÉGI ÜGYNÖKÖK! Most már óvatosabban közeledett, lába alatt ág csak néha reccsent, végül leguggolt egy vastag tölgy mögött.
A tíz férfi közül heten civilben voltak, és mindegyik karján ott csillogott a szesztilalmi rendőrök ezüsttel szegett szalagja. A maradék három férfi Toledo város lovas rendőreinek egyenruhájában feszített. Mindegyikük tartott a kezében valamit: vagy elemlámpát, vagy puskát, az egyik civil ruhás mindkét kezében revolver lógott.
– Kifelé! – kiáltotta az egyik lovas rendőr. – Kifelé!
Ahogy a többiek lassan, vonakodva kikászálódtak a teherautókból, Gordon is felállt, hogy csatlakozzon, ám akkor a lovas rendőr lerakta elemlámpáját a földre, és annak fénykörébe lépve folytatta a kiabálást, ami Gordont már egyáltalán nem érdekelte, a magas férfi cipője sokkal inkább. A rosszul begombolt katonai bőrkamásli alól a megszokott bakancs helyett lakkcipő kandikált elő, és ez elég volt ahhoz, hogy Gordon ismét leguggoljon. Ha az ott nem katona, márpedig nincs katona, amelyik az éjszaka közepén fényes lakkcipőben intézkedjen, akkor a másik hét civil ruhás sem prohi, nem a szesztilalom betartásáért felelős szövetségi ügynökök.
Ahogy társai a lámpák elé álltak, Gordon nyelt egyet, és megszorította a revolver agyát. Szája száraz volt, és nagyon szeretett volna rágyújtani.
Ez az egész csak félreértés – lépett előre a sofőr, akivel Gordon felváltva vezetett Philadelphiától idáig. – Semmi más, csak egy félreértés.
Az egyik civil ruhás rendőr eldobta a csikkjét, és eléjük lépett.
– Nincs itt semmilyen félreértés. Pontosan tudjuk, mit teszünk. Gyerünk, előre a kezekkel – mutatott a sofőrre, akit Franknek hívtak, Frank Millernek. Vagy Hank Killernek. Hajnali ötkor indultak Philadelphiából, nem ez volt az első közös útjuk, amelynek során majdnem tizenöt órát töltöttek el egymás mellett, mégsem sikerült észben tartania a törött orrú férfi nevét.
Az egyik lovas rendőr a mutatóujjával számolt.
– Tizenkettő – közölte végül a főnökként viselkedő civil ruhással. – Egy hiányzik.
– Hol van a tizenharmadik?
A sofőr felröhögött.
– Tizenhárman utazunk? Fekete macskát nem akar keresni a platón? Ugyan már – legyintett.
A lovas rendőr azonban nem adta fel egykönnyen.
– Még egynek lennie kell.
– Volt – felelte a sofőr –, de útközben elhagytuk. Pittsburgh után rájött a vékonyfosás, így letámasztottuk egy motelban. Ha akarják, valahol Homewood környékén keressék. Csak a barna csíkot kell követniük.
Többen is felröhögtek. Kivéve a prohikat és a lovas rendőröket.
Gordon ismét nyelt egyet. Meg nem tudta volna mondani, hogy Jack (vagy Jake) miért fedezte. Talán ő is sejtett valamit.
Vagy csak komolyan vette a betyárbecsületet.
– Gyerünk – intett nekik a civil ruhás. – Nem érünk rá erre.
– Kérem – tárta szét a karját Jack nyájasan. – Mi, uraim, Max Boo Boo Hoff szervezetéhez tartozunk Philadelphiában. És Polák Joe-nak visszük a szállítmányt. Más néven Joseph Saltis, ha ez mond valamit.
– Ami olyan, mintha Caponénak vinnénk a cuccot – jegyezte meg egy elálló fülű vénember, aki a harmadik teherautó platóján utazott.
– Tőlem vihetik a… cuccot az úristennek is, le vannak tartóztatva – közölte a civil ruhás faragatlan, erőszakos orrhangon, köpött egyet, majd kalapját a tarkójára tolta.
Azok ott tizenketten kedélyesen röhögtek, viccelődtek, biztosak lévén abban, hogy másnap reggel – ha másnak nem, hát az állam kormányzójának közbenjárására – újfent úton lehetnek Chicago felé. Gordon azonban nem volt ebben olyan biztos. Elvből nem hallgatott az ösztöneire, ám most olyan hangosan és olyan közelről kiabáltak a fülébe, hogy nem fogta a revolverét – kapaszkodott belé. Kizártnak tartotta, hogy társai visszakapják szabadságukat és fegyvereiket, valamint a teherautókat a többhordónyi ginnel, és kételkedett benne, hogy a rendőrök még bocsánatot is kérnek majd a kellemetlenségért – ahogy az rendesen történni szokott, amikor valakinek nagyon letartóztathatnékja van.
Ha ezek tízen itt valóban azok, akiknek látszanak, akkor a dolgok a szokott mederben folynak: szabadság, fegyver, gin, bocsánatkérés.
Azonban ha ezek tízen itt valóban azok, akiknek Gordon gondolja őket, akkor…
Behúzta a nyakát, amikor meghallotta az éjszaka puha, csalóka csöndjében a bilincsek csattanását. Aztán ismét röhögcsélés hallatszott, amint társai beültek a lámpákon túl várakozó két rabszállítóba, közben a három teherautó volánja mögé egy-egy lovas rendőr húzta fel magát, a civil ruhások lerugdalták az útról a fatörzset, és néhány pillanat múlva semmi sem emlékeztette Gordont a történtekre, csak a fanyar kipufogófüst, meg az út közepén haldokló cigarettacsikkek parázsfénye.
Miután a teherautók keltette zaj elült, Gordon felállt, revolverét visszadugta az övébe, majd ész nélkül rohanni kezdett Edon irányába.

|| Kettő ||
Hat héttel korábban

– Nem, továbbra sem értem, hogy mit keresek itt – jelentette ki Gordon a kerti széken ülve cserepes és vágott virágok között, amelyek nála csak egy kicsivel jobban bírták a március közepi hideget.
– A megbeszélés kényes és bizalmas volta végett választottuk ezt a helyet – felelte Paul Comly French. – Mondtam neked, Zig – magyarázta a férfi kerek szemüvegén át idegesen pillantva az alakra, aki a sarokban ült, hátát a szék támlájának feszítve, és állandóan beharapott alsó ajka miatt egy buldogra hasonlított. – Egy kávéházba mégsem ülhettünk be, a feleségem jól ismeri az üzlet tulajdonosát. És különben is.
– Ez a különben is, ez kifejezetten tetszik – ingatta a fejét Gordon. – A virágokkal semmi bajom nincs, a titkolózással sincs, de azt még mindig nem értem, hogy… most figyelj, különben is, miért pont én.
– Mert… – kezdte a buldogképű a sarokban – szolgáltak már alattam magyar legények, náluk jobbat parancsnok nem kívánhat.
Gordon sóhajtott, a földre dobta a csikket, és felállt.
– Én akkor megyek. Van ennél sokkal jobb dolgom is.
– Micsoda? – szólalt meg most a másik szemüveges figura a buldogképű mellett. Télikabátját összefogta maga előtt, megköszörülte a torkát, és megismételte a kérdést: – Micsoda? Mi fontosabb dolgod lehet ennél? Életed lehetőségénél?
– Hadd ne soroljam.
– Sorold csak – vakarta meg a férfi a bajuszát. – Itt vagyunk, hallgatjuk, mi lehet annál fontosabb, mint hogy lerántsd a leplet a korrupt philadelphiai politikusokról és rendőrökről.
Ha nem csavarja az orrát annyira valamelyik virág illata, Gordon elmosolyodott volna.
– Le van az rántva, mindenki tudja, miféle alakok irányítják a várost. Nem kellek én ahhoz.
– Hogyne, mindenki tudja – bólintott Comly French. – Éppen ezért írsz nekem folyamatosan az Inquirerbe bűnügyi tudósításokat a politikai kommentárok helyett. Mindenki tudja, nyílt ez a titok, annyira nyílt, hogy már nem is titok.
– Akkor meg mire kellenék? – firtatta Gordon. – Túl azon a… – kereste a szót – átlátszó érven, hogy a vezérőrnagynak voltak magyar alantasai. Ez nem érv, még csak nem is véletlen.
– Háborút vívunk – dörögte a buldogképű vezérőrnagy a sarokból, még mindig a széktámlának feszülve. Kezét a térdén pihentette, ujjai akár egy fa felszínre türemkedő gyökerei. Alsó ajkát ismét beharapta.
– Ugyan már, kérem – legyintett Gordon. – Engem ezzel a katonás maszlaggal nem tud megetetni.
– Hallgasd már végig Butler urat! – dörrent rá váratlan eréllyel a bajszos figura, amitől mintha jobban kitöltötte volna a kabátját. – Legalább ennyi tiszteletet adj meg neki.
Gordon nyíltan elmosolyodott.
– Mivé lett a világ, Dimitman, ha pont neked kell kiállnod a város egykori közbiztonsági igazgatójának érdekében – emelte fel a kezét, és megrázta a fejét. – De kérem, ne zavartassák magukat – telepedett a székre lovagló ülésben. – Ha a szerkesztőm is úgy látja jónak, hogy itt üljek és hallgassak, akkor e szent helyen fogok ülni és hallgatni – pillantott Comly Frenchre.
A szemüveges férfi kivette a pipát a szájából, és bólintott.
– Úgy látom jónak, Zig. Szerkesztődként és barátodként is úgy látom jónak. Csak hallgass.
– Hogyne – szedett elő Gordon egy cigarettát a zsebéből. – Mindenesetre kérhetek egy szívességet Butler vezérőrnagytól?
Butler sóhajtott, de nem mozdult.
– Kérjen.
– Megtenné, hogy nem süketel? Nem hízeleg és udvarol? És ti sem? – nézett Gordon a másik két férfira.
Comly French szótlanul bólintott, majd odavetette a bajuszos kis alaknak:
– Mondtam, hogy ezzel semmire sem mentek, E. Z.
– De hát ez mekkora lehetőség, nem is értem, miért kéreti magát – ingatta a fejét bosszúsan az emberke, aki Gordont mindig inkább egy cipészre emlékeztette, semmint ragyogó tollú bérzsurnalisztára.
– Lehetőség? Biztosan az, de azt egyelőre nem látom, hogy nekem miért lenne jó – jegyezte meg Gordon.
– Hadd mondja el a vezérőrnagy – fújta ki a füstöt Comly French. – Hallgasd végig, mást nem kérünk.
A vezérőrnagy úgy csúszott előre a széken, mintha a háta magával vonzotta volna a magas támlát is. Olyan ember hangján beszélt, aki nem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki, ám nem volt harcias. Eltökélt – talán. Lényegre törő – bizonyosan.
– A háború maga a pokol, mondta Sherman. És igaza volt, tudom. Háromban harcoltam a tengerészgyalogság kötelékében, de egyik sem volt olyan pokoli, mint az a két év, amelyet a… – szája kesernyés mosolyra húzódott – testvéri szeretet városának közbiztonsági igazgatójaként itt töltöttem. A szesz és a bűn közös gyermeke a korrupció, az a méreg, amely megöli ezt a nagyszerű Egyesült Államokat. Ez az aljas és alantas méreg mindent megöl, ami az útjába kerül. Akár a vérmérgezés. Tudja, mi az?
Gordon bólintott.
– Egy ideig semmi sem látszik, apró a seb, kicsi a fájdalom, aztán a méreg megindul felfelé, és akkor már késő – formálta lassan a szavakat a vezérőrnagy. – Ez történik most, és ha nem teszünk valamit, akkor elkésünk, és ha elkésünk, akkor a mérgezés megindul felfelé.
– A szívbe.
A vezérőrnagy úgy nyugtázta ezt az egyetlen szót, mint a metodista lelkész a szószéken az egyetlen igazság egyetlen lehetséges kinyilatkoztatását.
– Philadelphia meg van mérgezve – folytatta. A két zsurnaliszta, Gordon kollegái, a térdükre könyökölve csendben hallgatták. A virágbolt csengője időről időre megszólalt, amit halkan beszűrődő szavak követtek. – És nekem tennem kell valamit, különben mindennek vége. Az a félelmem, és higgyék el, nehéz nekem a félelem szót kimondanom – köszörülte meg a torkát –, hogy ez a mérgezés végzetes lehet, ha eléri Washingtont. – Elhallgatott, szúrós, rövidlátó szeme ide-oda vándorolt Gordonon és két kollegáján. – Most szóljanak, ha nem értenek egyet velem.
Senki sem szólt, Gordon a cigarettája parazsát fújta.
Várt.
– Amióta más tölti be a város közbiztonsági igazgatójának tisztét – állt fel a vezérőrnagy, húzott egyet zakóján, két kezét a háta mögött összefonta –, én nem tehetek semmit. Nem állíthatom meg a fertőzést, a mérget. Én itt és most senki sem vagyok, San Diegóban teljesítek szolgálatot, de ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ne éreznék felelősséget Amerika jövőjéért. Ám – emelte fel gyökérszerű mutatóujját – ha maguk megszerzik nekem az ellenszert, akkor én azt beadom a fertőzött testrésznek, és…
– Ne haragudjon – tárta szét Gordon a kezét. – Nekem ez így zavaros.
– Sssss – susogta le a nagykabátos kisember.
– Ne susogj, E. Z. – vetette oda Gordon. – Kerülgetjük itt egymást, mint két kakas a homokban. Értem, amit a vezérőrnagy mond, sőt igazat is adok neki, már amennyiben mind a ketten a szesztilalom okozta károkról beszélünk, de…
– Rendben! – dörögte a vezérőrnagy. – Rendben. Azt akarom, hogy épüljön be Max Boo Boo Hoff szervezetébe, gyűjtsön anyagot és bizonyítékot a szeszcsempészet és -értékesítés mikéntjéről, különös tekintettel a politikusok és rendőri vezetők érintettségére.
– Még valamit?
– Írjon róla cikket, nem kímélve se istent, se embert, írjon meg mindent, amit látott és hallott, adjon közre bizonyítékot, és segítsen nekem megtisztítani ezt a várost, és útjára indítani egy nagyobb tisztulási folyamatot, ami egész Amerikára kiterjed – csapta le a vezérőrnagy a padlóra a sarkát.
Gordon kérdőn nézett Comly Frenchre, aki kivette a pipát a szájából, hátradőlt a széken, és így felelt:
– Tudom, hogy ezt már megírták, de azt meg te tudod, Zig, hogy mindent nem lehet megírni az Inquirerben. Mindent nem lehet. Ámde, történetesen a New York Timesban igen.
Gordon kivette a csikket a szájából.
– Igen – szólalt meg a nagykabátos cipész. – Igen, jól hallottad. A vezérőrnagynak van akkora szava és befolyása, hogy a cikknek helyet találjon a Timesban.
Gordon megvakarta az állát. Valahol azt olvasta, hogy az ember a legfontosabb döntéseit a másodperc törtrésze alatt meghozza, és amit döntéshozatalnak hívnak, nem más, mint eme villámgyorsan megszületett elhatározás utólagos racionalizálása.
Comly French a pipaszurkálójával töfködte a parazsat.
– Arról nem is beszélve, hogy tavaly riporternek nem ítéltek oda Pulitzert.
– Kérlek, ne biztosíts arról, hogy a vezérőrnagy…
– Zig! – állt fel Comly French. – Butler Smedley vezérőrnagynak messzire elér a keze, de ilyen messzire azért nem – rázta a fejét. A vezérőrnagy szótlanul strázsált a virágüzlet hátsó helyiségének közepén, feje nem mozdult, csupán tekintete pattant egyikről a másikra. – Ha… ismétlem, ha és amennyiben Pulitzer, azt te tudod a legjobban, hogy… – hagyta abba zavartan. – Vagy te kapod, vagy nem te kapod. Ezért mi semmit sem tudunk tenni. Egyedül te. Ha elvállalod.
– Utoljára három éve hoztam elhamarkodott döntést – állt fel Gordon, és zsebre dugta a kezét –, annak is elég sokáig ittam a levét.
– Szóval?
– Szóval, szóval! – legyintett Gordon bosszúsan. – Miért én? Ezt az egyet mondjátok már meg nekem! És örülnék, ha megkímélnétek a volt-pár-magyar-alantasom maszlagtól. Kérem.
Comly French és Dimitman egymás szavába vágva magyaráztak újságírói integritásról, rátermettségről, becsületességről – csupa olyan dologról, amiket Gordon jelen esetben maszlagnak tartott, így unottan hallgatta őket, mígnem Dimitman egyik szófordulata egyfajta felemelt mutatóujjként nyúlt ki a nagy porfelhőkavargásból.
Kemény öklű.
Gordon néhány pillanatig csendben bámulta egy szegfű rózsaszín-fehér szirmait, majd Comly Frenchre pillantott.
– Ezért kellek én nektek – közölte. – Mondhattátok volna, és akkor legalább egy negyedórát megspórolunk magunknak.
– Nos… – tárta szét a karját a szerkesztő.
– Ha jól sejtem, akkor nem sikerült találni a környéken olyan újságírót, akinek bármilyen, úgy értem, bármilyen kapcsolata lenne, vagy lett volna, tegyük fel Boo Boo Hoff-fal – támaszkodott Gordon a szék támlájára. – Mármint rajtam kívül.
– Ziggy Gordon – mosolygott kajánul Comly French. – Ziggy Gordon az egyetlen.
Gordon zavartan legyintett.
– Nem én találtam ki ezt a nevet.
– Pedig találó – mosolygott Dimitman is.
– Cikcakkban a szorítóban – folytatta Comly French. – Kitérve a támadás elől, mindig a legjobb pillanatban helyezve el az újabb ütést.
Erre már Gordon is elmosolyodott.
– Most mondjam azt, hogy fiatal voltam, és kellett a pénz?
– Mondja – bólintott a vezérőrnagy, aki egy ideje olyan mozdulatlanul olvadt bele a virágos háttérbe, hogy Gordon kis híján elfeledkezett róla. – Semmi kivetnivalót nem találok benne.
Gordon önkéntelenül megvonta a vállát.
– Nem mintha szégyelleném.
– Ne is tegye – jegyezte meg a vezérőrnagy. – Boo Boo volt a menedzsere.
– Két évig, amíg bokszoltam, aztán… – hallgatott el.
– Igen?
– Mindegy – rántotta meg a vállát ismét Gordon, majd a két zsurnalisztára nézett. – Ezért Boo Boo, és nem Harry „Nig” Rosen? Mert Nighez nem volt kapcsolat?
Smedley Butler bólintott.
– Az urak – intett Comly French és Dimitman felé – állítólag minden lehetőséget végigzongoráztak, mire magához jutottak, és ha engem kérdez, akkor magánál jobb jelöltet amúgy sem találhattak volna. És ne ellenkezzen, mert nem hízelgek.
Gordon nem felelt.
– Amit kérnek – fordult végül a vezérőrnagy felé –, szinte lehetetlen.
– Nem az – szúrta közbe Dimitman. – Ott van Geo London, ott van Ferri-Pisani.
– Ferri-Pisani legalábbis kétséges színvonalú és megbízhatóságú – csóválta a fejét Gordon. – Amit Caponéról írt…
– Akkor írd meg te.
– Ahhoz, hogy megtegyem – nézett végig rajtuk Gordon –, egyszerre három emberben kellene megbíznom, márpedig én egyben sem szoktam.
– Juj, ez fájt – igyekezett elütni a megjegyzés élét Comly French. – Figyelj, ülj vissza. Elmondom.
Gordon rágyújtott, visszaült a székre, és hallgatott.
– A laptól nem bocsátunk el, csak felfüggesztünk a vizsgálat végéig – kezdte. – Fizetést természetesen kapsz, a költségeidre is előleget. Nem érdekel sem engem, sem a vezérőrnagyot, hogy mennyi idő alatt gyűjtöd össze az anyagot. Ha egy hónap, ha három, teljesen mindegy. Csak a végeredmény számít, hogy minden egyes állítás három tényleges bizonyítékkal legyen alátámasztva. Én leszek az összekötőd…
– Tartótisztem? – húzta Gordon jókedvűnek nem nevezhető mosolyra a száját.
A vezérőrnagy bólintott.
– Magadra leszel utalva. Te is tudod, én is tudom, hogy Boo Boo-nak és Nignek a lapnál is vannak emberei. Nem segíthetek közvetlenül – folytatta Comly French.
– Mindannyiunk érdekében remélem, hogy nem is kell. Egyvalami azért van még itt.
– Hallgatom – darálta a vezérőrnagy.
– Mivel a terv szerint bűnözők közé épülök be, ezért óhatatlan a feltételezés, hogy magamnak is részt kell vennem bizonyos bűnös üzelmekben. Mentesség? Azt ki garantálja?
– Én – bólintott ismét Smedley Butler.
– Mégis hogyan? – fújta ki a füstöt Gordon. – Cáfoljon meg, ha tévedek, de maga ebben a városban egy senki. Egyszer volt valaki, de annak három éve. Kétlem, hogy Philadelphiában bármit is tudna nekem garantálni. – Elmosolyodott. – Ami azt illeti, kétlem, hogy bárki bármit is tudna garantálni ebben a városban. Azt az egyet leszámítva, hogy szeszt mindig és mindenhol lehet kapni.
– Philadelphiában a szesztilalom csak vélemény kérdése – idézte a sokszor elhangzott állítást Comly French. – Ugyanakkor…
– Ugyanakkor? – Gordon leverte a hamut a cigarettájáról.
– Rajtad kívül van még egy emberünk Boo Boo közelében. Hogy ki az, nem mondhatom el, még csak nem is utalhatok rá, de talán megnyugtat, hogy nem a rendőrség kötelékébe tartozik.

Kondor Vilmos (talán)

– Akkor én miért kellek?
– Mert te aktív vagy, mert cselekszel, mert kezdeményezel, mert nyomozol, és nem… megfigyelsz.
– Mert az az ember megfigyel?
– Nem mondhatunk többet, Gordon, a lényeg, hogy az az ember nincs abban a pozícióban, hogy elvégezze azt a munkát, amit neked kell.
– Ráadásul az idegei sem bírnák – tette hozzá Dimitman a kabátból.
– Van még kérdésed?
– Csak egy kérésem – felelte Gordon. – Legközelebb ne virágboltban találkozzunk.

Kondor Vilmos: A budapesti gengszter
Bűnös Budapest-ciklus
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019