Yrsa Sigurðardóttir: Exit (részlet)

|| 1. fejezet ||

Az alagsori női mosdó most már teljesen kihalt volt. A kézmosók szárazak voltak, az üres fülkék ajtaja pedig résnyire nyitva állt. A látvány, amely fogadta, nem lepte meg túlságosan, tekintve, hogy milyen sorok kígyóztak itt még nem is olyan régen. A dugig tömött kukákból kifolyt használt papírtörülközők, üres kóláspoharak mindenütt. Egy nagy zacskó pattogatott kukorica szétszóródott a padlón, és összetaposták a sorban várakozó, türelmetlenül egyik lábukról a másikra álldogálló nők.

Stella úgy sejtette, a férfirészlegen sem lehet sokkal különb a helyzet, és hálát adott a sorsnak, amiért nem neki kell itt takarítania. Ma azért a szokásosnál is nagyobb volt a káosz és a mocsok, mivel két film ment telt házzal, és a többi is jókora tömeget vonzott. Akkora volt az ostrom a büfében, hogy a popcorngép nem bírta a tempót, hiába készítettek el már előre néhány adagot, ráadásul a diétás kóla is elfogyott a nézők nagy felháborodására. Stellának az ajkába kellett harapnia, hogy vissza ne szóljon, amikor őt hibáztatták. Mintha legalábbis az ő dolga lett volna, hogy beszerezze vagy számon tartsa a készletet!

Megállt az ajtóban, és egyszerre a tudatára ébredt annak, hogy egyedül van az egész épületben.

Teljes volt a csend. Nem hallatszott a tompa moraj a vetítőtermekből, sem a lányok fecsegése, akikkel dolgozott. Szokás szerint felajánlotta, hogy majd ő bezár, hogy ők elérhessék a buszukat, és az előtér üvegfalán át nézte, ahogy eltűnnek a hóviharban. Alighogy elnyelte a sűrű fehér fátyol a távolodó alakokat, már meg is bánta nagylelkű ajánlatát. Nem mintha teljesen önzetlenül tette volna. Valójában nem bírta ki, hogy ne vágjon fel azzal, hogy neki pasija van – a pasijának pedig kocsija. Neki nem kellett buszoznia.

Valamiért hirtelen újra eszébe jutott a snap, amit az utolsó szünet végén kapott. Fogalma sem volt, ki lehet a küldő – nem volt az ismerőse. Persze meg kellett volna változtatnia a beállításokat, és letiltania, hogy idegenek is üzengethessenek neki, főleg most, hogy az öregek is elkezdték használni az appot. Nem volt elég nekik, hogy a Facebookot tönkretették, most már eluralkodtak a Snapchaten is. Ez is biztos valami vén trotty volt, talán az anyja egyik barátja, vagy egy rokon, akire nem emlékezett. A felhasználónév egyáltalán nem volt ismerős: Csak13. Lehet, hogy mégsem öregember; talán egy gyerek, aki most lett tizenhárom. Az a különös üzenetet is megmagyarázta volna.

A snap egy fotó volt róla, amint éppen popcornnal szolgál ki valakit. Nem valami hízelgő kép: éppen grimaszolt rajta, az a kevés pedig, ami a testéből látszott, egész hülye szögben. Se póz, se mosoly. A képaláírás ugyanolyan érthetetlen volt, mint maga a kép. Csupán egyetlen szó állt ott: Viszlát. Akárki volt a küldő, nyilvánvalóan járt a moziban, de nem jött oda hozzá. Talán egy félénk kisfiú volt az, aki nem merte megszólítani. Hát jól is tette, mert megmondta volna neki, hova menjen. Semmi kedve nem volt nyomikkal találkozgatni, márpedig csak egy nyomi küld ilyen üzenetet ismeretlenül.

Az ajtó becsukódott Stella mögött. Rossz volt a hidraulikája, úgyhogy először csak lassan mozgott, aztán hirtelen felgyorsult, majd hangos csattanással becsapódott. A zaj visszhangot vert a csempézett falú helyiségben, és csak még jobban ráébresztette, hogy mekkora a csend. Már fent is kissé nyugtalan volt, de idelent még százszor rosszabb lett. Az előtérből legalább ki lehetett látni, ha csak addig is, amíg a sűrűn hulló hó engedte. Az embereket is biztos az időjárás űzte be ilyen tömegben a moziba. Stella már minden filmet látott, amit játszottak, úgyhogy tudta, milyen vacakok. De addig is, amíg az ember mozizott, legalább megfeledkezhetett a kinti sarkvidéki viszonyokról.

Most viszont a hó is végtelenül jobb lehetőségnek tűnt a néptelen mozinál. Stella alig várta, hogy biztonságban ülhessen Höddi kocsijában. És ha egy roncs, és a fűtés is rossz benne? Akkor is jobb, mint a busz. Kicsit hasonlított Höddire. Ő sem volt éppen egy mesebeli királyfi, de vele lenni még mindig jobb volt, mint egyedül. Egyelőre megteszi, amíg nem talál jobbat helyette. Valakit, aki izmos, és akinek a kocsija láttán a barátnői elsárgulnak majd az irigységtől. Ilyen pasit akart. Nem olyat, mint Höddi, aki a közösségi oldalakra szánt képeken sosem kerülhetett a középpontba.

Stella a legközelebbi fülkét választotta, és gyorsan betolta a reteszt. A fülkékkel szemben mosdók hosszú sora állt, fölötte pedig egy nagy tükör futott végig a falon. A lány nem vágyott rá különösképpen, hogy most lássa magát: holtfáradt, úgy néz ki, mint a mosott szar, és már erősen ráfért volna egy hajvágás, egy rendes sminkelés meg némi szemöldökformázás. A haja töve már sötétlett a választéknál, olyan volt, mint Höddi kocsijának motorháztetején a versenycsíkok. Pfujj! Mielőtt lejött, megállt a kartonpapírból kivágott kísértet előtt, amely az egyes teremben vetített horrorfilmet reklámozta. Akart küldeni egy snapet a barátainak, amin ott áll mellette, de meggondolta magát, mert nem akarta, hogy lássák, milyen szörnyen fest. Meg aztán ijesztő is volt a hátborzongató díszlet előtt állni, hiába tudta, hogy az csak egy nagy darab karton. Majd csinál egyet akkor, amikor jól néz ki, és mások is vannak ott. Jó lenne, ha időben megjönne a fizetése, mert elsejére, a nyitás pillanatára foglalt időpontot a szalonban. Csak ne kerülne ilyen kurva sokba, hogy az embernek jó legyen a haja!

Stella letolta a bugyiját, és az ülőke fölé guggolva pisilt. Isten tudja, miféle kórokozókat hagytak itt maguk után a vendégek! Ő aztán biztos, hogy nem lesz olyan, mint azok a ribancok, akik összeszedtek valami nemi betegséget. Az olyasmi örökre rajta marad az emberen.

A csorgás zaján át is hallotta, hogy kinyílik a mosdó ajtaja. Csupasz combja libabőrös lett, és a torka elszorult a félelemtől. Ki a fene lehet ez? Visszajött az egyik lány? De hogy jutott be? Elfelejtették bezárni maguk után az ajtót? Megint bevillant az a snap. Ugye nem Csak13 az?

Hangos csattanás jelezte, hogy az ajtó újra becsukódott. Stella a lélegzetét visszafojtva fülelt, hogy hallja, be is ment-e az ismeretlen. Talán csak korán érkezett a biztonsági őr, és most ellenőrző körutat tart. De nem volt ilyen szerencséje. A cipőnyikorgás figyelmeztette, hogy a helyiségben nincs egyedül.

A csorgás csöpögéssé enyhült, aminek a tempója épp egybeesett a léptekével. Biztosan egy nő. Csakis az lehet. Mit keresett volna egy férfi késő este egy kihalt mozi női vécéjében? Nem volt tele a férfimosdó. Stella elfojtotta a késztetést, hogy kiszóljon, és megkérdezze, ki az. A vécépapírért nyúlt, amilyen csendben csak tudott, letépett néhány lapot, megtörölgette magát, aztán felhúzta a nadrágját, és felállt. Így azért egy kicsit mégiscsak jobb volt, vagy legalábbis nem érezte magát annyira kiszolgáltatottnak. De ez az érzés csakhamar elpárolgott belőle.

Két cipőorr jelent meg a fülke ajtaja alatt. Bakancsnak nézett ki, és elég szélesnek látszott ahhoz, hogy férfié legyen. Stella a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja a sikolyt. Miért állt meg itt? A láb nem mozdult; a tulajdonosa csak állt ott, mintha csak azon gondolkozna, hogy becsöngessen-e egy lakásba. Ez nem is járt nagyon messze a valóságtól, mert néhány pillanat múlva hangos dörömbölés hallatszott. Stella kétségbeesetten meredt az ajtó sima felületére, mintha az megmutathatná neki, hogy mi ez az egész.

Ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonja. Remegő kézzel húzta elő, és kis híján elejtette, amikor látta, hogy újabb snapet kapott Csak13-tól. Mielőtt visszafoghatta volna magát, megérintette a kijelzőt, és megnyitotta az üzenetet. A kép láttán majdnem felsikoltott: egy csukott ajtó volt rajta, éppolyan, mint a fülkéé, amelyben állt. Ez az ajtó kellett, hogy legyen az, az egyetlen, ami elválasztotta őt a küldőtől. Képaláírás nem volt.

Újra dörömböltek. Stella hátrahőkölt, és olyan erővel ment neki a vécécsészének, hogy megbicsaklott a térde.
– Ki az?
Nem kapott választ. Akarata ellenére buktak ki belőle a szavak. A hangja gyenge volt, szánalmas – pedig ő egyáltalán nem ilyen volt. Stella ahhoz szokott, hogy ő a falkavezér. Erős. Határozott. Olyasvalaki, aki nem kegyelmez az olyan puhányoknak, akik remegő hangon beszélnek – mint most ő.

A harmadik dörömbölés olyan erős volt, hogy csak úgy rázkódott bele az ajtó. Stella az ócska reteszre pillantott, amin első pillantásra is látszott, hogy nem nyújt komoly védelmet. A lány szédelegve kapkodta a fejét ide-oda, keresve valamit, bármit, ami megmentheti. Egy tekercs vécépapír meg a tartója. Egy fedeles műanyag szemetes. A falra szerelt vécécsésze, amellyel talán fejbe verhetné a férfit, ha az betör. Már ha le tudná csavarozni a falról. Ekkor eszébe jutott az izzadó markában szorongatott telefon. Hívja fel a segélyhívót? Vagy Höddit? Ha már elindult, ő biztos közelebb van, mint a rendőrök!

Végül nem kellett döntenie. A férfi nekiugrott az ajtónak, a retesz letört, az ajtó pedig nekivágódott Stella fejének, aki elkábulva esett hátra a vécéülőkére. A hányingerrel küszködve nagy nehezen felemelte a fejét, hogy támadója arcába nézzen. Először azt hitte, árnyék takarja, olyan fekete volt. Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy egy csillogó Darth Vader-álarcot lát egy sötét viharkabát kapucnija alatt. A mandulavágású nyílásokon át egy szempár nézte, de a férfi arckifejezését nem láthatta. Kinyúlt egy kesztyűs kéz, és elvette tőle a telefont. Amikor a férfi babrálni kezdett a készülékkel, Stella imádkozott, hogy tolvaj legyen. Vigye csak a telefont! Mindent vihet, ami a zsebében van. Az összes pénzét, ami hó végére maradt. A táskáját is. Mindent! Csak hozzá ne érjen egy ujjal se!

– Nocsak, nocsak… – A férfi hangja hasonlított Darth Vaderére. Reszelős volt, mintha smirglivel lett volna kibélelve a torka. Biztosan járt a maszkhoz egy olcsó hangtorzító is. Stella felé tartotta a telefont, mintha le akarná fényképezni őt a vécén ülve. A lány arcán könnyek csordultak végig. Mit csinál? Miért kellene egy tolvajnak fotó vagy videó a telefon gazdájáról? – És most adj bele mindent!

– Mi van? – Stella hátrébb húzódott az ülőkén, amíg a gerince teljesen a falnak nem nyomódott. A kemény, hideg felület érintésétől vékonyka pulóverén keresztül csak még jobban vacogott.
– Mondd, hogy sajnálod!
Stella meg sem próbált ellenállni, hanem bocsánatot kért, ahogy csak a torkán feltüremkedő zokogástól tudott.

– Hú, hát ez nem volt valami jó! Egyáltalán nem hangzott meggyőzően. Megy ez neked jobban is.
A lány megpróbálta újra. És aztán újra. Egyre csak ismételgette a „sajnálom” szót, míg végül már olyan különösen csengett a fülében, mintha nem is volna igazi szó. De a férfi egyáltalán nem volt elégedett.
És ezért Stellának fizetnie kellett.

Fordította: Torma Péter

Yrsa Sigurðardóttir: Exit
Skandináv krimik sorozat
Animus  Kiadó, Budapest, 2019