Bobby Hall: Szupermarket (előzetes, részlet)

Posted on 2019. november 30. szombat Szerző:

0


Flynn teljesen besült: depressziós, nemrég kidobta a barátnője és otthon lakik az anyukájával. Úgy volt, hogy a szupermarket majd mindent megváltoztat. Normális munkahely, állandó bevételi forrás. A munka nem is munka igazán, ha ezáltal megmentheted önmagadat.
De Flynn egyik nap egy bűntény helyszínére érkezik meg a munkába, és hirtelen az egész világ összeomlik körülötte. Titkok bukkannak fel elkínzott elméje mélyéről… Van ott valami, ami úgy tűnik, éppen őt keresi…

1. fejezet | A vég kezdete

Hát, ilyen érzés kioltani valakinek az életét. Kényszerből ölni a túlélésért.
Lepillantottam a lábamnál összegyűlt vértócsára, és farkasszemet néztem saját tükörképemmel. Fejem fölött fénycsövek vibráltak. Hogyan jutottam idáig? Én, az átlagos fószer, aki egy szupermarketben dolgozik?
Szóval itt álltam egy ember felett, akit meggyilkoltam.
Illetve abban a pillanatban még csak gyilkossági kísérletnek tekinthettem tettemet, áldozatom ugyanis még levegőért kapkodott. Riadtan küzdött az utolsó leheletéért. De kétség sem férhetett hozzá – a haláltusáját vívta, s erőszakos halálának minden másodpercét megélte.
Reggelente, amikor dolgozni indulok, néha tartom a felvonó ajtaját Mrs. Huffle-nak. Édes kis öregasszony, hetvenen túl. Mondjuk, megáll a felvonó, és kezdetét veszi egy beteges játék, amelyben csak egyikünk hagyhatja el élve a dobozt. Vajon megölne engem? Lenne mersze meghúzni a ravaszt, aztán elruccanni villásreggelire Dolores barátnőjével? Öregem, állandóan, szünet nélkül ilyen ökörségek kavarognak a fejemben! Az a vicc az egészben, hogy közben meg jófiúnak tartom magam, érted? Olyasvalakinek, aki bármit megtenne, hogy kerülje a konfrontációt.
Mi a bánat történt? Ez nem én vagyok! De hát, őszintén, semmi sem az, aminek látszik.
A vér fémes szagára a kamionján ügyködő nagybátyám képe ugrott be. Hároméves lehettem. Ismered az érzést: megcsapja az orrodat egy szag, és az azonnal visszarepít a múltba – olyan élesen rajzolódik ki az emlék, mint a szavak e könyv lapjain, pedig azóta, hogy évtizedekkel ezelőtt elraktározta az agyad, egyszer sem ugrott be. Az alkaromon lecsorgó vér rántott vissza a valóságba.
Az ujjbegyemről a padlóra csepegett, mint a csapból, amit a kiskölyök nem zárt el rendesen fogmosás után. Sűrű volt, mint a juharszirup, de nem ragadt, inkább kávétejszínre hasonlított – vörösben.
Letérdeltem és kihalásztam egy csomag cigit meg egy ezüst Zippo öngyújtót a haldokló ingzsebéből. Kiráztam néhány szálat a dobozból, és az ajkammal kaptam el egyet, nehogy összekenjem vérrel. A férfi most már zihált. El-elakadt a lélegzete, mintha rémálmai lennének. Lehet, hogy az is volt, csak egy rémálom. Úgy értem, a vakító fájdalmat leszámítva, mely a koponyámon tátongó nyílt sebből lüktetett, őszintén szólva, semmi sem tűnt valóságosnak.
És akkor végre megszólalt.
– Flynn, olyan frankón elvoltál!
Vérmázas szájából buborékok törtek elő.
Felpattintottam a Zippo fedelét, hogy rágyújtsak, de hiába.
– Hmmm-hmmm – motyogtam. Megpróbáltam újra tüzet csiholni. Végre sikerült. Az öngyújtó fedelébe azt gravírozták: Vanília égbolt.
A férfi ajkához emeltem a cigarettát.
– Parancsolj – mondtam. – Szippants egyet!
A távolban sziréna vijjogott, tűzoltóautók robogtak.
A férfi ajka foltot hagyott a cigarettán, mint az egyedülálló anyuka rúzsa a kilencvenes években, aki családi autóval ment az ötödikes fiáért a fociedzésre. Tupírozott haj meg válltömés, ismered a fajtáját.
– Tudod, az egész Lola hibája – jegyezte meg.
– Tudom – feleltem.
Felnevetett, de aztán felnyögött a mellkasát átjáró fájdalomtól. Erre eszünkbe jutott, hogy haldoklik.
– Flynn, mi is az én… mi a… a… veze…
– Nem tudom – feleltem. – Mondtam már, hogy nem tudom.
– Flynn, jó buli volt, nem? – kérdezte.
– Tönkrevágtad az életemet!





2. fejezet | Álmodozás

Azt hiszem, a történet egy oregoni kisvárosban kezdődik három évvel ezelőtt. Oregonban minden istenverte város tutira kicsi városmércével mérve. Akár a fehér, baromi fehér Baker City Idahótól kőhajításnyira. Ahol alig ötven kamasz koptatja a padot a végzős osztályban. Tudod, mit jelent ez! Itt mindenki beleártja magát a többiek dolgába. Ugyanazokkal randizol, ugyanazokra a béna bulikra jársz, ugyanabban a csóró bisztróban lógsz. Egy bank, egy posta, egy könyvtár, egy szupermarket, és egyetlenegy porlepte, özönvíz előtti filmszínház, amely Marvel-filmeket vetít. Se hol egy pláza, sehol egy elegáns étterem, sehol egy kórház. Itt képtelenség bármit kezdeni magaddal. A legvagányabb dolog leúszni a folyón tutajjal, pár üveg whisky és sör társaságában. Az emberek többsége nem szívesen töltene egy napnál többet ebben a városban. Nem hibáztatom őket. De semmi gond, nekem ugyebár nem volt sok választásom, mivel itt születtem, meg minden.
Az iskolában nem jeleskedtem különösebben, a csajozás és a zenehallgatás jobban foglalkoztatott. Egyedül a nyelv és irodalom kötött le. Az írás-olvasás a véremben volt, és még élveztem is. A többi egy nagy szenvedés volt, a legkevésbé sem tudott felcsigázni. A legtöbb gyerek spor tolt, de az nem az én asztalom. Gimi után egy darabig csak lebzseltem. Anyám ugyan kierőszakolta, hogy lehúzzak egy évet az egyetemi előkészítőn, de esélytelen volt, főként lumpolással és bagózással ütöttem el az időt. Egy csomó haverom lelécelt a városból, én viszont itt ragadtam.
A napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek. Fogalmam sincs, hogy történt, de repült az idő. És most itt vagyok, huszonnégy évesen, állás nélkül, depressziósan a legutóbbi szakítástól, és még mindig a gyerekszobában élek. Sejtem, mi jár a fejedben. Szánalmas, ugye? Nem állítom, hogy nem értek veled egyet. Hidd el, én sem így terveztem.
Kedvező események sora révén kisebb összegre tettem szert. Már készültem, hogy életemben először elpályázzak anyám házából. Anyámnak sosem volt pénze, hát örömmel fogadtam a váratlanul ölembe hulló szerencsét. Szép kis summa volt, elegendő ahhoz, hogy saját lakást szerezzek, bár ahhoz kevés, hogy sokáig eltengődjek belőle.
Ezért tartottam a szupermarketbe, hogy állásra jelent kezzem. Munkára volt szükségem. Valamire. Bármire. Baker City pedig nem éppen a lehetőségek földje. Huszonnégy évesen nem arról álmodik az ember, hogy élelmiszereket pakol, de ez a rideg valóság, és momentán pont erre volt szükségem… a rideg valóságra.
Gyönyörű áprilisi nap volt, pontosan 12:36-ot mutatott az óra. Tudom, mert feljegyeztem a Moleskine-ba. A Moleskine leharcolt notesz létére nagyon a szívemhez nőtt. Akárhova mentem, jött velem. Egyénisége volt. Saját életet élt. Szamárfüles lapjai közé papírfecniket és fotókat gyűrtem, és az egészet ütött-kopott, fekete borító fogta közre. Elfért a zsebemben. Mindig mindent papírra vetettem, a gondolataimat éppúgy, mint a környező világot. Aznap hajladoztak a fenyőfák az ágakat ölelő-formáló szélben.
Sosem felejtem el a szupermarket előtt akciózó fazont. Fekete Nike Air Max cipőt, kék Levi’st és fehér pólót viselt. Az úton átkelve figyeltem fel rá az erőszakossága miatt, amellyel a járókelőket zaklatta. Kedvesség szikrája sem szorult belé. Közelebb érve feltűnt furcsa, kissé tébolyult megjelenése. Mintha becsavarodott volna. Mint egy Egon Schiele-rajz. A húszas évei derekán, magas, úgy 185 cm, vékony. Hosszú, ferde orr, sötét szem, kifejező szemöldök, ráncos homlok, mint Hugh Laurie. Tudod, a pasas, aki House-t játssza. Nem úgy értem, hogy egy felnőtt krapek zsúrt játszik, műanyag teáskészlet előtt csücsül, és élettelen plüssmackóval társalog; úgy tesz, mintha nős lenne, és a feleségének nyavalyog a jelentés miatt, amit a főnök hétfőn az asztalán akar látni, jóllehet, amikor először szóba került, még kedd volt a határidő, és most kénytelen lesz egész hétvégén melózni. Hanem a színészre gondolok, aki a House nevű orvost játssza a tévésorozatban.
Nem? Nem tudod, miről beszélek? Sajnos nem tudom eldönteni, vajon tényleg nem érted, vagy csak meglepődtél, Kedves Olvasó, hogy közvetlenül hozzád szólok ezen az oldalon. Az ördögbe is, várj csak, talán mégsem kellene céloznom rá, hogy könyvet olvasol. Ha beléd hasít, éppen mivel foglalatoskodsz, nem éled bele magad abba a világba, amit festek neked. Olyan ez, mint amikor olvasás közben pislogáson kapod magad, és a pislogásra kezdesz figyelni, nem a szavakra, amiket az agyad próbál feldolgozni, érted?
Ajjaj, elkalandoztam… várj csak, miről beszéltem? És mi a csudának osztom itt meg veled a legbensőbb gondolataimat? Na, mindegy, ez úgysem kerül be a regény végső változatába. De mi a fenéről beszéltem? A francba…
Ó, igen, bocs – a szupermarket előtt tipródó nyomoroncról.
Ahogy egyre közelebb értem hozzá, igyekeztem kikerülni, de azonnal kiszúrt – mint amikor megpillantod a tükörképedet az automatikus tolóajtó színezett üvegében. Ez az alak kétségtelenül tükörkép volt. Szemmel láthatóan a mozdulataimat utánozta. Hátborzongató volt. Valahányszor léptem egyet, ő is lépett egyet, amíg egymás mellé nem értünk.
– Van egy dolcsid? – kérdezte.
– Bocs, haver, nincs – mondtam a mellkasomat és a zsebeimet tapogatva.
– Segítsd ki a tesót! – kérlelt, és felém nyújtotta a kezét.
Mi a frász, gondoltam. Jó lenne, ha egyszer és mindenkorra megszabadulnának a koldusoktól, csavargóktól. Elhaladtam a fazon mellett a hátizsákom pántjába csimpaszkodva, és beléptem az üzletbe.
Egyszerűen odavagyok a hátizsákomért, mindenhova velem jön, a védjegyemmé vált. Barna bőr aljú, szürke Herschel hátizsák teletűzdelve jelvénnyel – Rick és Morty, Mac DeMarco, Atari, Pac-Man. A külső cipzáron egy régi kulcstartó fityeg, amit gyerekkorom óta őrzök. A benzinkúton árulnak ilyet, amin rajta van a neved. Tudom, kissé túlkoros vagyok már ehhez, de a nagyimtól kaptam, és a talizmánom lett.
Az üzlet belülről tipikus élelmiszerbolt volt. Járólapokkal burkolt padló, egymásba tolt bevásárlókocsik, a polcokon csinosan, glédában álló élelmiszerek sorról sorra, zümmögő fénycsövek. Kissé kopottas benyomást keltett, de elég tiszta volt a városban élő családoknak. Belépve rögtön megakadt a szemem a temérdek gyönyörű lányon, aki itt dolgozott. Az anyját! Tutira egyetemisták, akik szorgalmi időben próbálnak pár dolcsit keresni, gondoltam. Átvágtam a pénztáraknál, és a vevőszolgálat felé vettem az irányt, ahol egy középkorú fekete nőtől jelentkezési lapot kértem. A névtábláján az állt: Ronda. Amolyan enyhén túlsúlyos fekete nő volt, mintha egy filmből lépett volna elő. Dölyfös habitus, leeresztett szemhéj. Sütött belőle a rosszallás. Persze nem igazságos az első benyomásunkat valakinek a megjelenésére alapozni. Úgy értem, miként ítélhetünk meg bárkit egyszerűen az alapján, hogy…
– Kék farmerban és fehér pólóban jössz állásinterjúra, kölyök?
Alig hagyta el a száját a kérdés, rögtön megörültem, milyen jók a megérzéseim! Mégsem vagyok előítéletekkel teli seggfej, legalábbis nem alaptalanul.
– Nos, Ronda, azért jöttem, hogy kitöltsem a jelentkezési lapot. Mára nem terveztem állásinterjút.

Bobby Hall

A nő rám meredt, elkuncogta magát – afféle bosszús vagyok, de ez a munkám kuncogás volt –, és így szólt: – Tudod, hányszor, de hányszor hallom ezt a dumát, kiscsibém?! Nehogy azt hidd, hogy nagy karriert futsz be azzal a szép barna szemeddel!
Hűha, el tudom képzelni, hány hasonszőrű idióta verődik ide úgy öltözve, mint aki fütyül rá, felveszik-e az állásra, amire nagy ívben tesz. Nekem viszont kellett ez a meló.
Ha nem szerzem meg, nekem annyi – véglegesen bebizonyosodik, hogy szokás szerint az exemnek van igaza, és engem tényleg arra rendelt a sors, hogy örökös lúzerként sose fejezzek be semmit.

Fordította: Gazdag Diána

A teljes részlet itt olvasható el

Bobby Hall: Szupermarket
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
320 oldal, teljes bolti ár 3890 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2917 Ft
ISBN 978 615 595 5426