Eperjesi Ildikó, Olekszandr Kacsura: Sorskönyv a frontról (előzetes, részlet)

Posted on 2019. november 13. szerda Szerző:

0


„Örökre az emlékezetembe vésődött az a februári nap, amikor hírül adták, hogy „zöld emberkék” jelentek meg a Krímben. Megkövülten ültem a televízió képernyője előtt, mert megértettem, hogy a második világháború után először Európában egy ország egyszerűen elfoglalja egy szomszédos állam területének egy részét.
Aztán kitört a háború a Donyec-medencében (Don­bászban). Lesújtott a civil lakosság szenvedése, a sok veszteség. Elképedve tapasztaltam, hogy az orosz propaganda az agresszió áldozatait állítja be bűnösként. (…)
A háború, az elmúlt öt év sarkaiból fordította ki Ukrajnát, és változtatta meg az egyes ember életét. A megrázkódtatások kívül-belül hatottak. Az olvasó észre fogja venni, hogy szinte minden egyes itt bemutatott sors felveti azt a kérdést, hogy mi az élet értelme, mi dolgunk a világon.”

Eperjesi Ildikó előszavából

 

»A háború az háború,
de a disznót csak levágták
a magyar katonák a fronton«

Ungvár közelében találkoztunk Talajló Viktor kárpátaljai magyar vállalkozóval, aki jócskán elmúlt már ötven, de korát meghazudtolóan energikus, mokány ember, a mozdulatai határozottak. A 2013–14-es események idején is pontosan tudta, hogy mit tegyen.

2013 végén, amikor elkezdődött az Euromajdan Kijivben, mire gondolt?
Örültünk, hogy leváltjuk a parlamentet és az elnököt. Most van egy rendes elnökünk. Tényleg jól tud beszélni, nem börtönviselt. Mindenki örült a változásnak. Ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy jobb élet jön.

Ungvárra is átterjedtek az Euromajdan eseményei, itt is volt megmozdulás.
Amikor alá kellett volna írniuk a társulási szerződést az Európai Unióval, kint voltunk a téren Ungvár központjában. Rengeteg ember volt ott. Nem mondhatják, hogy fizetett tüntetés volt, mert azt nem tudták volna megszervezni. Ha aláírták volna a megállapodást, semmi probléma nem lett volna.

Amikor Janukovics úgy döntött, hogy elhagyja az országot, önök megpróbálták megakadályozni. Hogyan is történt ez?
Mindenkinek egy célja volt, amikor Janukovics meg akart szökni: mindenki védett egy területet. Az emberek lezárták a Vereckei-hágót. Mi is kimentünk Alsóvereckére. Vagy negyven ember gyűlt ott össze, lehet, hogy egy kicsikét több is. Nem rajtunk múlt, hogy Janukovics mégis Oroszországban kötött ki. Akik őt védték, azok is profik voltak, tudták, hogy merre kell menni. Ha valaki helikopterrel menekül, akkor már hiába dobálnak követ utána.

2014 februárjában Oroszország megszállta a Krím-félszigetet, majd később kitörtek a harcok a Donbászban. Ön hogy reagált?
Fogtam magam, és elmentem. (Nevet.) Mit tehettem? A hazám… (Könnyes szemmel, meghatódva.) Nehéz beszélni erről, mert védeni kellett a hazát. Nem tudtam másképp lépni.

Önkéntes segítőként érkezett a Donbászba, nem a hadsereghez csatlakozott.
Nem, mert először is már elmúltam ötven. Voltak olyan szervezetek, mint a Jobb Szektor, az Önvédelem, azokkal mentünk. Mindenki, aki tudott, segített, ahogy csak bírt. Amikor elkezdődtek a nagy harcok, akkor vittünk élelmiszert, ruhát, amire csak szükség volt, azt vittük el egészen Debalcevéig, Sirokinóig. Háromszáz-négyszáz méterre voltunk a frontvonaltól. Az is előfordult, hogy lőttek, miközben mentünk. Hála istennek, hogy minden rendben van velem. Kiálltunk a haza mellett.
Másrészt pedig ahhoz, hogy harcoljon valaki, regisztráltatnia kellett magát, fegyvert kellett szereznie, átmenni egy orvosi vizsgálaton, ez nagyon sok időbe telt. Tudtam, hogy a vizsgálaton nem megyek át hamar, viszont hamarabb hasznos tudok lenni, ha egyből odamegyek, és nem húzom az időt hónapokig. Szóval egyből a Donbászba mentünk. Többen voltunk: magyarok, ukránok, oroszok. (…)

Ungvár-szerte adakoztak az emberek?
Ungváron is, de egész Kárpátalját bejártuk. Beregszászból is kaptunk segélyt, azt is elvittük. Mindenhonnan, mert a buszt meg kellett pakolni. Volt, hogy ágyakat kellett vinni, vízálló matracokat, amelyeket le lehet tenni a földre. Ezeket a kórház adta.

Az emberek megértették, hogy összeomolhat a hadsereg, és vele együtt az ország is, ha nem segítenek?
Így volt. Ezt mindenki megértette. Nem lehetett ebben kételkedni. Mindenki tett valamit.

Elsősorban a katonáknak, vagy a Jobb Szektor tagjainak vitték az adományokat?
Vittük az embereknek, én úgy mondanám. Volt olyan, hogy a katonák szülei csomagokat adtak át nekünk, azokat annak kézbesítettük, akinek szánták. Egyébként nem mindegy, hogy ki áll mezítláb? Katona vagy a Jobb Szektor tagja?

Civileknek is adtak adományokat?
Én személy szerint nem adtam, nem volt rá alkalmunk. Kimentünk egészen a harcvonal elejére, ott nem volt civil. Ott voltunk Debalcevében, aztán onnan egy kisebb faluba, Sirokinóba mentünk át. Ott volt a 128-as dandár, ott rengeteg magyar szolgált. A besorozott katonáknak szerintem a harminc százaléka magyar volt. Csapi fiúk is voltak ott például, megismertük őket. (…)

Mennyi ideig tartott az út?
Odafelé úgy két napot. Bementünk Szlavjanszkba, ott megadták a szükséges információkat. Átmentünk az ellenőrzőpontokon. Felváltva aludtunk és vezettünk, de mindenki vezetett. Csak hát várni kellett a belépési engedélyre. A felderítés utasított, hogy mit csináljuk: várjunk, ne várjunk, vagy esetleg hamarabb is bemehetünk. Maradt még egy keskeny út, de utána Debalcevét már körbezárták. Azon bejutottunk, de utána már nem tudtunk sehová se menni.

Akkor voltak Debalcevében, amikor a legforróbbá vált a helyzet?
Egy héttel azelőtt jöttünk el onnan. A Szabadság Párt hozott golyóálló mellényeket, aztán sisakokat, ilyesmit. Azokat is fogtuk és vittük oda. Mi is felvettük magunkra sisakot, golyóálló mellényt, és úgy mentünk. Forró volt a helyzet. Az ember saját élete néha háttérbe került, mert most ezt volt muszáj először megcsinálni. Mert valakinek meg kell csinálni.

Lövöldözésekbe is belekeveredtek? Akkortájt igen intenzíven tüzeltek.
Rendes ágyúzás folyt, bombázás épp akkor nem volt. Grad rakétákkal, Uragannal lőttek, ott csapódtak be mellettünk.
Egyszer megálltunk a busszal. Volt ott egy buszmegálló, meg egy kis kávézó, amelyik épségben maradt. Álltunk ott vagy tizenöt percig. Mondom, már sokáig állunk, kész célpont vagyunk. Ez Debalcevében volt, a Keresztnél. Úgy hívták, hogy Kereszt, mert volt ott egy útkereszteződés és egy ellenőrzőpont. Ott húzódtak a lövészárkok, ott voltak a katonák a fagyban, ott éltek a föld alatt. Átmentünk a Kereszten Sirokinóba, gyorsan átadtuk, amit hoztunk.
Mindig azt mondogatták: menj a Kereszthez, ott mindent meg fogsz tudni. Amikor először mentünk, jött egy Ural. Azt mondja a sofőr: azonnal jöjjenek, mert itt minden alá van aknázva. El is mentünk onnan nyomban. Állt ott egy vasútállomás, már az is alá volt aknázva a mi oldalunkról, de az ő oldalukról is. Elmentünk Csornuhine falucskába. Ott volt egy támaszpont, úgy hívták, hogy U Fjodora, de mi csak úgy mondtuk: a Ferinél. Vagy harminc kárpátaljai szolgált ott. Sok csapi fiú volt köztük. Hát a háború, az háború, de a disznót azért csak levágták a magyar katonák a fronton. Épp akkor perzselték és darabolták, amikor odaértünk. Gyorsan kipakoltunk, mert az ellenség meg köztünk csak úgy négyszáz-ötszáz méter volt, nem több. Nagy tél volt már akkor. Még ki sem értünk Sirokinóból Debalceve felé, amikor szétlőtték őket teljesen. Mindent eltaláltak, amit hoztunk. Az emberek viszont épségben megúszták, mindenki, mert volt fedezék, bunker. Másfél hétre rá, hogy eljöttünk, telefonálnak: fiúk, nincs semmink. Se villany, se disznó. Később, amikor újra felkerestük őket, vittünk villanygenerátort, csizmákat, meleg ruhát. Újonnan kellett mindent szállítani. Olyan fiatal fiúk is voltak, hogy bár vittünk borotvakészletet, de nekik még nem is volt szükségük rá. (…)

Olekszandr Kacsura, Eperjesi Ildikó

Voltak meleg helyzetek? Egy háborúban sok borzalom történik.
Volt olyan, hogy a szeparatisták levágták valakinek a karját, mert rá volt tetoválva Ukrajna címere, a háromágú szigony. Az élő embernek. Ilyen szadista dolgokat csináltak. Azt sem írták meg az újságok, nem jelent meg sehol, a tévében sem mondták be, hogy a donecki repülőtéren harcoló kiborgok közül, akit az oroszok elkaptak, azt kiherélték. Ezt kevesen mondták el. Pedig ez így volt. Hány embert próbálták rehabilitálni azok közül, akit kiszabadítottak, de öngyilkosok lettek. Az ukránok nem csináltak ilyesmit. Csak elcsépelték, amikor elkaptak valakit. Mert csak nem fogják simogatni, ugye?

Eperjesi Ildikó, Olekszandr Kacsura:
Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok

Kossuth Kiadó, Budapest, 2019
300 oldal, teljes bolti ár 3400 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2380 Ft,
ISBN 978 963 099 9304