Berg Judit: Az őrzők (részlet)

Posted on 2019. november 12. kedd Szerző:

0


Hétfő | 1.

Bora a valószínűségszámításnál is jobban gyűlölte a hétfő délutánokat. A hétfő délután maga volt a reménytelenség. Este hattól erőnléti edzés, ami eleve a legrosszabb, de előtte sem lehet pihenni, mert kedden hét órájuk van, amiből legalább négyre készülni is kell. És akkor még előtte áll az egész hét, amit túl kell élnie, igaz, ha a hétfőt letudta, napról napra javul a helyzet. Legszívesebben átmenne Leához, mint a hét többi napján, de a barátnője hétfő délután gitárórára jár, szóval Bora ilyenkor kénytelen hazamenni.
Nem mintha bármit is számítana, hogy hol tölti a délutánt, mert anya többnyire a szerkesztőségben dolgozik, és ha esetleg mégis otthon marad, akkor is annyi a munkája, hogy ki sem látszik a számítógép mögül. Szerinte egy tizedikes lány már elég önálló ahhoz, hogy szülői felügyelet nélkül is boldoguljon, amivel Bora tökéletesen egyet is ért, de néha azért jól esne anyával beszélgetni. Anya viszont az utóbbi időben egyáltalán nem szokott ráérni erre, sőt, Bora úgy érezte, kedve sincs igazán. Mintha a saját lánya állandóan zavarná abban, hogy a számára fontos dolgokkal foglalkozzék. Mégis, amikor a múltkor felvetette, hogy egy időre átköltözne apához, akkora veszekedés lett belőle, hogy végül ejtette a témát. Pedig akár jó is lehetne kettesben lakni anyával, csak időnként töltenének együtt egy kis időt!
Konok Ágnes újságíró, áll anya névjegyén. Bora szerint ez nem elég izgalmas. Valójában anyukája oknyomozó újságíró, ami sokkal jobban hangzik, sőt, az osztálytársai szerint egyenesen menő, hogy az anyukája effélével foglalkozik! Igaz, Bora az egészből nem az izgalmas nyomozást, felgöngyölt ügyeket, leleplező cikkeket és meghökkentő kalandokat látta, hanem az agyonhajszolt és semmire rá nem érő anyukát.
Az előszobában ledobta a táskáját, és bekukkantott a dolgozószobába, ahol anya szokás szerint nyakig merült a munkába. Bora néha már arra gondolt, hogy hétről hétre a lapzárta a legfontosabb esemény az édesanyja életében.
– Szia, anya! – köszönt Bora reménykedve.
– Szia, kicsim – mormolta az anyukája, fel sem pillantva a monitorról.
Bora várt. Konok Ágnes kattintott egyet az egérrel, majd érzékelve lánya néma szemrehányását, feltette az unalomig ismételt kérdést.
– Mi volt az iskolában? Minden oké?
– Aha – felelte elsötétült tekintettel Bora. – Azt leszámítva, hogy öt tárgyból bukásra állok, van száztizenöt igazolatlan órám és ma megint megtámadott a buszmegállóban egy zombi meg egy farkasember – folytatta a világ legtermészetesebb hangján.
– Jól van, drágám, örülök – bólogatott az anyukája, miközben az egérrel visszapörgette a dokumentumot, amin órák óta elmélyülten dolgozott.
Bora nagyot nyelt, arca megkeményedett, de nem mozdult az ajtóból.
– Mi az ebéd?
– Hogy micsoda?
– Ebéd. Tudod, anya, az étel, amit déltájban az emberek betolnak az arcukba, ha nem akarják, hogy szétmarja őket belülről a gyomorsav.
– Nem értem, miért kell ilyen hangon beszélned velem! – pillantott fel Konok Ágnes a számítógépből, orrcimpájáig lecsúsztatva közellátó szemüvegét, hogy felette átnézve lesújtó tekintetet vethessen szemtelen sarjára, majd mintha már el is felejtette volna a pillanatnyi bosszúságot, visszafordult a képernyőhöz. – Süss magadnak egy rántottát, jó?
– Abban már úgyis van gyakorlatom – mormolta Bora, miközben a konyha felé vette az irányt. – Hetek óta mást sem eszem. Ja, bocs, de. Spagettit is szoktam főzni.
– Készítesz nekem is egy adagot? – kiabált utána az anyukája.
– Hát persze. Borapincér házhoz szállítja az ebédet, nehogy fel kelljen állni a gép mellől – dünnyögte halkan, miközben a kitárt hűtószekrényajtó előtt ácsorogva bámulta a szinte teljesen üres polcokat. – Két egész tojás is van itthon, micsoda pazar ebéd lesz belőle! – húzta el a száját megvetően, majd rosszkedvűen nekilátott a rántottakészítésnek.
Az ételt szó nélkül letette anya mellé egy jegyzetkupacra, aztán a saját adagjával bevonult a szobájába, elővette a telefonját, hogy evés közben az osztálycsoport legfrissebb bejegyzéseit olvasgassa, ám ettől is hamar elment a kedve. Szasza, vagyis Szabó Szabolcs, aki saját magát az osztály nagymenőjének tartotta, már megint belendült, és ordenáré poénokkal árasztotta el a csoportot. Bora többször is kérte már, hogy szokjon le erről, de Szaszát nem lehet leállítani, ráadásul – érthetetlen okból – többen is értékelték a bunkó beszólásait, ezért végül Bora külön csoportot alakított néhány értelmesebb emberrel, és az osztály közös levelezését alig követte figyelemmel.
Ebéd után elővette a tanulnivalóját, de képtelen volt rávenni magát a leckeírásra. Mire nagy nehezen túlesett a matekon, már alig maradt ideje, mert indulnia kellett az edzésre. Miközben bedobálta a holmiját a sporttáskába, anya nyitott be a szobába.
– Lesz egy találkozóm hatkor, úgyhogy most rohannom kell, de vacsorára hazaérek. Vásárolok is valami finomat – tette hozzá némi bűntudattal a hangjában.
– Az jó – biccentett Bora, anélkül, hogy felnézett volna.
Anya ígérete legközelebb csak este jutott az eszébe, amikor éhesen, kimerülten zuhanyozni indult a másfél órás erősítés után. Nagyon szeretett röplabdázni, de az erőnléti edzéseket legszívesebben örökre elfelejtette volna. Mindegy, elmúlt a hétfő, szerdán már taktikai edzés és játék, pénteken pedig a hétvégi meccsre készülnek majd. Igaz, maradt még mára is lecke, de előtte legalább vacsorázik egy jót!
– Hátba hozott anya csirkemellet – gondolta reménykedve. – Vagy legalább egy mirelit pizzát!
Hazaérve csalódottan állapította meg. hogy a lakás sötét, a hűtő üres, és anya – ígérete ellenére – mégsem ért időben haza. Borának hangosan korgott a gyomra, és ötlete sem volt, mit egyen, ezért felhívta az anyukáját, hátha még vásárol, és leadhatja neki a rendelését. De anya telefonja ki sem csöngött, úgy látszik, lemerült vagy kikapcsolva felejtette. Bora annyira vágyott egy finom vacsorára, hogy nem akarta félig szikkadt zsemlével teletömni magát, ezért ivott egy kis tejet, és bevonult a szobájába tanulni. Fél tizenegyre járt már, mire végzett a leckével, és az órára pillantott.
– Ezt nem hiszem el – morogta, és újra elővette a telefonját. Anya most sem volt elérhető, pedig már órákkal ezelőtt haza kellett volna érnie!
– Remek, úgy látszik, már annyit sem számítok neki, hogy szóljon – dünnyögte magában, de közben a torkát furcsa érzés szorongatta. Végül mentő ötlete támadt. – Lehet, hogy munka után összefutott Anikóval?
Anikó anya egyetlen barátnője volt, aki a hosszú évek során kitartott mellette, igaz, ő is rendszeresen szóvá tette, hogy Ágnes nem szakít elég időt sem rá, sem a lányára.
– Talán beültek egy félórára valahová, és elszaladt az idő – gondolta Bora, miközben előkereste Anikó számát. De Anikó sem tudott anyáról, sőt a nagymama sem, akit Bora utolsó ötleteként hívott.
– Ráírok Messengeren – gondolta végül, bár pontosan tudta, hogy amíg nem kapcsolja vissza a telefonját, anya úgysem fogja látni az üzenetet.
A gyomra mostanra folyamatosan görcsölt – nem tudta eldönteni, hogy a növekvő aggodalom vagy a lassan kibírhatatlanná váló éhség miatt.
– Mindenesetre megvacsorázom – gondolta, majd jobb híján készített magának két vajas pirítóst, és ivott még egy bögre tejet. Mivel anya telefonja továbbra is elérhetetlen volt. Bora pizsamába bújt, és az ágyába kuporodva megcsörgette Leát. A barátnője sokkal higgadtabb és megfontoltabb, nem szokott heveskedni és nagy hangon érvelni, viszont két lábbal a földön áll, és mindenben lehet rá számítani. Most azonban neki sem volt ötlete, hol maradhat Bora anyukája ilyen soká, de abban egyetértettek, hogy egyáltalán nem szép dolog szó nélkül felszívódni.

Berg Judit (Fotó: Hernád Géza)

– Ugye nincs baja? – kérdezte Bora, de Lea ezt egyáltalán nem tartotta valószínűnek. Sokkal inkább arra gyanakodott, hogy elhúzódott a munkája vagy összetalálkozott valakivel, és egyszerűen elfeledkezett a lányáról. Ezt a lehetőséget Bora is elképzelhetőnek tartotta, ezért végül másra terelték a szót, és vagy egy órán át beszélgettek, míg végül Lea szülei aggódni kezdtek a másnapi felkelés miatt.
Bonne nuit, ma chérie! – hallotta Bora a távolból Lea francia édesapjának jó éjt kívánságát.
Une seconde, papa! – felelte Lea, majd sietve elbúcsúzott Borától. – Aludj jól, holnap találkozunk!
Bora éjfél után, takaróját a fejére húzva, összekucorodva aludt el, de éjszaka többször is felriadt, és amikor reggel a telefon ébresztőjére végleg felébredt, abban sem volt biztos, hogy anya eltűnése nem zaklatott álom volt-e csupán.

Berg Judit: Az őrzők
Ecovit Kiadó, Budapest, 2019