Meir Shalev: Egy galamb és egy fiú (részlet)

Első fejezet

|| 1 ||

– És hirtelen, miközben lent tombolt a pokol, fent megjelent egy galamb.
Ahogy az idős amerikai férfi ezt kimondta, döbbent csend támadt. Egyrészt azért, mert senki sem várta, hogy az amerikai héberül szólal meg. Aztán itt volt ez a galamb. Még azok is meglepődtek, akik nem is értették, miről beszél. Egy galamb? Miféle galamb?
A férfi fehér inget és puha félcipőt viselt, fejét ősz sörény borította. Nagydarab volt és napbarnított – ízig-vérig amerikainak nézett ki. Rámutatott a kolostor tornyára. Sok idő telt el, de úgy emlékezett az itt lezajlott kegyetlen csatára, mintha csak tegnap történt volna.
– Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni – jelentette ki. – Sem a fáradtságot, sem a félelmet, és persze a győzelmet sem, amely mindkét harcoló felet meglepte. Voltak apró részletek, amelyek fontosságára csak később derült fény. Az egyik az volt, hogy gyakran megkondult a kolostor harangja, ahogy egy-egy golyó, talán nem is véletlenül, telibe találta. Ekkor megszólalt a kolostor harangja. Az idős férfi felkiáltott:
– Pont erről beszélek!
Az éles hang hamar elhalt, de még sokáig ott vibrált az est sötétjében.
– És a galamb? Mi van a galambbal?
– Furcsa hang volt ez. Először éles és magas, mintha a harang maga is meglepődött volna; aztán egyre gyengébbé vált. Fájt neki a lövés, de nem halt bele. Aztán jött a következő eltévedt golyó. Az egyik sebesültünk azt mondta: „A harangok ahhoz vannak szokva, hogy belülről kapják az ütést, nem kívülről.”
Az amerikai elmosolyodott, mintha csak most értette volna meg az egészet. Kivillantak a fogai – ilyen ragyogó fehér fogai csakis az idős amerikaiaknak vannak.
– De mi van a galambbal? Milyen galambról van szó?
– Homing pigeon volt. Kilencvenkilenc százalék, hogy a Palmaché. [A zsidó közösség földalatti haderejének elit alakulata a Palesztinai Brit Mandátum idején, 1948 előtt.] Egész éjjel harcoltunk, és reggel, két-három órával napkelte után megláttuk, ahogy felröppen az égbe. Teljesen váratlan volt, ahogy megszólalt héberül. Persze akcentusa volt, de jól bírta a nyelvet. Ugyanakkor a postagalambot úgy hívta, hogy homing pigeon. Az angol kifejezés találóbb és szebb is volt, mint a héber, még akkor is, ha a kérdéses madarat esetleg a Palmach alkalmazta.
– Honnan tudja?
– Küldtek velünk egy galamb-szakértőt, egy galambászt. Így nevezték. Egy kis kalitkát vitt a hátán, benne a galambbal. Talán sikerült kiengednie, mielőtt megölték volna. De az is lehet, hogy a kalitka összetört, és a madár kiröppent.
– Megölték? Hogyan?
– Ezer módja volt annak, hogy az embert megöljék. Választhattunk: kapunk egy golyót vagy egy repeszt a fejünkbe vagy a hasunkba. De a comb nagy artériája sem rossz megoldás. Néha rögtön véged van, máskor úgy találnak el, hogy csak lassan jön a halál. Ilyenkor a szenvedés órákig is eltarthat.
Sárga szemével egyenesen rám nézett és felkacagott:
– Fura, nem? Postagalambbal mentünk a csatába, mint az ókori görögök!

|| 2 ||

És hirtelen, miközben lent folyt a pokoli küzdelem, a harcosok meglátták a galambot.
Füstgomolyagokból született, porfelhőkből bukkant elő. Csak szállt és szállt, miközben odalent az emberek nyögtek és kiáltoztak, repeszek surrantak, hasítva a hűs levegőt, puskagolyók rótták pályájukat láthatatlanul, gránátok robbantak, ugatott a géppisztoly és dörögtek az ágyúk. Egy teljesen hétköznapi galamb: kékesszürke tollazat, piros lábak. A szárnyát két sötét csík díszítette, akárcsak az imasálat. Olyan galamb volt, mint a többi. Egy az ezerből. Csak egy szakértő füle hallja meg, micsoda ereje van egy postagalamb szárnyának. Kétszer olyan erősek, mint az átlagos galambok. Csak egy szakértő szeme veszi észre a mellizmaikat, vagy a csőrüket, amely egyenes vonalban követi a homlok ívét, vagy azt a jellegzetes, világos színű duzzanatot ott, ahol a csőr és a fej találkozik. Ezt csak az érti, aki szereti őket. Hogy mekkora energia és vágyakozás gyűlik össze egy ilyen madárban, hogy mindenáron kövesse az ösztöne diktálta irányt. De ennek a galambnak már zavaros volt a látása, már nem hallott semmit, már kiürült és elcsendesült a szíve. Már csak egyetlen vágya maradt – hazajutni.
Repült, mindig csak felfelé. Otthagyni a vért és a füstoszlopokat. A kilyuggatott bőrű, feltépett, összeégett húsú, vagy már elcsendesült sebesülteket. És azokat is, akiknek a teste ugyan nem sérült meg, a lelkük viszont annál inkább. És otthagyni az elesetteket, akik majd sok-sok nap elmúltával meghalnak másodjára is. Akkor, amikor már nem marad senki, aki emlékezne rájuk.
Mindig csak felfelé. Minél magasabbra, minél messzebb innen. Ahol már a lövések hangja mindössze halk ketyegés, a kiáltások elnémulnak, a szagok eltűnnek, a füst szétoszlik, és a halottakat már nem lehet megkülönböztetni egymástól. Szinte egybeolvadnak. Az élők búcsút vesznek tőlük, és mennek a dolgukra. Közben elgondolkodnak: Vajon mit csináltak jól? Miért pont ők maradtak életben? És a földön élettelenül heverő bajtársaik mit csináltak rosszul? Miért kellett meghalniuk? Lesütik a szemüket, aztán gyorsan elindulnak hazafelé. Egyenesen, ahogy a mi postagalambunk repül. Bátran, bár most majd’ kiesik a szíve. Aranyszínű, félelmet tükröző szeme tágra nyitva, nehogy az alatta húzódó táj egyetlen részlete is elkerülje a figyelmét. A szemét a vakító fény és a por ellen egy átlátszó, második szemhéj védi, amely szorosan a szemgolyójára simul. Lekerekített, rövid farkát egy vékony csík díszíti annak jeléül, hogy őseinek hazája az ókori Damaszkusz lehetett. A feje kicsi és kerek, telve vágyakozással és emlékekkel: a galambdúc, benne a saját rekeszével, a párja burukkolása, a fészek és a költés meleg illata. Egy fiatal nő keze, amint magot szór a vályúba, az egymáshoz és a doboz falához verődő magok zaja. A nő tekintete az eget pásztázza. Őt várja. A szavai szívet melengetőek, amint így hívogatja: „Gyere, gyere, gyere!” Az amerikai így folytatta:
– Nem csak én láttam, mindannyian láttuk. Biztosan ők is látták, mert egy pillanatra minden fegyver elhallgatott. A miénk is és az övék is. Egy puska sem ropogott, egy gránát sem robbant, senki sem kiáltott. Olyan csend lett, hogy hallottuk a galambszárnyak verdesését. Egyetlen pillanatra minden tekintet a madárra szegeződött, amelyik éppen azt tette, amit mi mindannyian szerettünk volna: sietett hazafelé.
Az amerikai egészen fellelkesült. Fel-alá járkált, ujjaival feltúrta sűrű, ősz haját.
– Végül is az volt: homing pigeon. Haza akart menni, és nem is tudott mást, csak ezt. Egyáltalán nem írt le egy nagy kört a levegőben, nem keresgélte a megfelelő irányt, ahogyan azt a könyvekben írják. Felröppent, akár egy nyílvessző, és tévedhetetlenül, vágyakozással telve felvette az északnyugati irányt. Igen, igen, így volt. Ha a napszakot és a nap állását is figyelembe vesszük, északnyugat felé repült. Hihetetlen sebességgel tűnt el a szemünk elől. Másodpercek alatt. Egyre távolodott. Az őt kiküldő kéz a földre hanyatlott. A tekintet még kísérte. A harang már nem szólt, de a hangja makacsul kitartott – az utolsó hangjegyek még terjedtek tovább a levegőben, tovább, a csend távoli óceánja felé, miközben a galamb szürkéskék foltját elnyelte a kékes horizont. Már nem látszott. Lent a földön az ujjak ismét rásimultak a fegyverek ravaszára, a szemek megint célba vettek valakit, a puskák csöve ismét tüzet okádott és az emberek ismét felnyögtek, üvöltöttek és levegő után kapkodtak, vagy éppen kilehelték a lelküket.
Most a férfi a barátaihoz fordult, és amerikai angolsággal magyarázni kezdett nekik.
– Körülbelül ott, a fenyőfák mögött. Igen, pont ott!
Beszélt egy iraki páncélautóról, amelyik a géppuskájával és az ágyújával szerinte úgy járkált fel-alá, mintha otthon lenne. A szívélyes házigazda mozdulataival mutatta:
– Ott, annak a háztetőnek a sarkán hasaltam a géppuskával. Csakhogy abban a másik házban volt egy orvlövész, akinek sikerült belém eresztenie egy golyót.
Bár már nem volt fiatal ember, fürgén lehajolt és feltűrte az egyik nadrágszárát.
Megmutatta a két sebhelyet a lábszárán.
– Na, ez az. A kisebb sebhelynél ment be a golyó, a nagyobbnál ment ki. Az utászunk feljött értem, hogy a hátán levigyen, aztán visszament a tetőre a géppuskához. Akkor csapódott be oda egy aknagránát.
A kedvemért még hozzátette, héberül:
– A srác nagyobb és erősebb volt még nálam is. Egy igazi zslob [paraszt]. Szegény. A gránát kettészelte, és egy pillanat alatt halott volt.
Csak beszélt és mesélt, végre ki akarta adni magából mindazokat az emlék-foszlányokat, amelyek olyan sokáig ott lapultak az elméje mélyén. Hadd jöjjenek ki a friss levegőre, hadd nyújtózzanak ki egy kicsit, hadd nézzék meg a helyet, ahol életre keltek. Hadd vitatkozzanak, hadd hadd hasonlítsák össze: Mi változott? Melyikük nem is volt itt egyáltalán? Melyik maradhat, és melyiket nem érdemes már tovább őrizgetni?
Én nem tágítottam:
– És a galambász, akiről beszélt? Azt mondta, hogy megölték. Látta, hogy pontosan hol történt?
Ismét rám szegeződött a szeme. Ősz sörényével és sárga szemével úgy nézett ki, mint egy öreg oroszlán. Nagy, napbarnított kezét a vállamra tette, a másik kezét kinyújtotta és a távolba mutatott. A keze kissé májfoltos volt a kora miatt, de a körmeit rendben tartotta, a csuklóját pedig ezüst búváróra díszítette. Szépen vasalt fehér ingének ujját könyökig feltűrte. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy ezek a kezek verik az asztalt, vagy markolják a puskát vagy egy asszony derekát, vagy simogatják az unokák buksiját.
– Ott!
Kellemes melegség áradt szét bennem. Apaként tekintett le rám, a vállamon éreztem támogató, erőt adó kezét.
– Hol az az ott? Szeretném pontosan tudni!
Rám nézett, majd kissé lefelé és oldalra billentette a fejét, ahogy a magas emberek szoktak olyankor, amikor a náluk alacsonyabbakhoz kívánnak szólni.
– Ott! Látja, hol ér véget a fűsáv és hol hintáznak a gyerekek? Akkoriban a kettő között egy apró, legfeljebb kétszer két méteres kőépület állt. Egy kerti fészer, amilyenekben a kertészek tartják a szerszámaikat. A mi csapatunk tagjai behúzódtak a kolostor udvarára és termeibe, míg a másik egységünk maradéka az utca túloldalán álló épületet foglalta el. Aki ki merte dugni az orrát, arra rögtön leadott egy sorozatot az utcán álló páncélautó. De ez a galambász, ördög tudja miért és hogyan, kiment és valahogy el is ért odáig. Ott is találtuk rá, miután ez az egész véget ért.

|| 3 ||

Nem maradhattam tovább. Betereltem őket a „Behemótba” – a feleségem hívta így a nagy Chevrolet Suburbant, amit ő vett nekem – és elindultunk a Német Kolónia felé.
Most kezdett úrrá lenni rajtam a fáradtság. Egy kis csoport fárasztóbb tud lenni, mint egy busznyi turista. Reggel Tel-Avivban kezdtünk, aztán jött Hulda és a róla elnevezett konvoj története, majd a Harel-kilátóban megreggeliztünk. Utána dzsipekbe szálltunk és irány a zötyögős Burma-út Hamaszrek és Sha’ar Hagai felé, aztán következtek a további magyarázatok és kilátók.
Onnan elvittem őket a kirjat-anavimi temetőbe, aztán irány Jeruzsálem, a kolostor. Ekkor jött ez a meglepetés: a kocsiban helyet foglaló hat amerikai férfi – mindannyian a Külügyminisztérium vendégei: egy szenátor, a titkára, a tanácsadója és három üzletember – közül az egyik valaha a Palmach tagja volt, és részt vett az itt folyó harcokban. Azokban, amelyekről éppen most szerettem volna beszélni. És még egy ennél is nagyobb meglepetésként most itt ez az emlékezete mélyéből hirtelen előbukkanó postagalamb. Megkérdeztem tőle:
– Ismerte?
– Kicsodát?
– Hát azt a galambászt, akiről beszélt.
Arca betöltötte a Behemót belső visszapillantó tükrét.
– Nem igazán. Nem harcos volt: csak az egység galambdúcát jött felállítani. Azt mondták, ő a legjobb a szakmában. És hogy már gyerekkora óta foglalkozik galambokkal. Láttam a tükörből, hogy tovább figyel: a tekintete úgy akaszkodott belém, mint bogáncs az ember hajába.
– Már arra sem emlékszem, hogy hívták. Sok más barátomat is megölték, és hát olyan régen volt.
A Német Kolónia temetőjével szemben lévő lámpánál balra fordultam a kocsival. Itt már nagyon sokan voltak az utcán, muszáj volt lelassítanom. Kihasználtam az alkalmat, és belekezdtem az ilyenkor mindig elmondott mesémbe az óriás refeusokról, a filiszteusokról, az angolokról és a németekről.
– Kérem, figyeljék a házak kapui felett a bevésett feliratokat! Mind egy-egy bibliai idézet. És jobbra láthatják a régi jeruzsálemi indóházat. Már nem használják, de gyerekkoromban én még innen indultam Tel-Avivba az anyámmal. A vonatot gőzmozdony húzta. Hihetetlen, nem?
A vonat lassan kipöfögött az állomásról, és végigzakatolt a kanyargós vízmosáson. A vonatból lehetett látni a határt, és azon túl a földművesek ápolt földecskéit, ahol az arabok zöldséget termesztettek. A földek felett szappanbuborékok úsztak, ugyanis az arabok csatornavízzel öntöztek. A vonat kazánjából hamu csapott ki, amit hátrafújt a menetszél. Nem zavart, kiráztam a hajamból. Boldog voltam: utaztunk haza, Tel-Avivba…
Kenyér, kemény tojás, paradicsom. Illatukat még mindig érzem az orromban. Anyám mindig ilyen uzsonnát csomagolt nekem. A homlokomat – még ma is, ahogy írom ezeket a sorokat – megremegteti a várakozás: mikor törik el rajta a tojáshéj? Anyám mindig ezt játszotta velem. Kezébe vette a tojást, váratlanul nekicsapta a homlokomnak és felkiáltott: Bucc! Én mindig meglepődőm, te pedig minden alkalommal felkacagsz. A kezedbe veszed a zsírpapírból készült kis csomagot, amiben a só van, és rászórod a tojásra meg a paradicsomra. Ilyenkor van egy kis dalod: A mozdony füttyent, és aki nem ül le, / az nem is jööön velünk! Dalolsz, és minél messzebb kerülünk Jeruzsálemtől, annál szélesebb a mosoly az arcodon. Most boldog vagy: megyünk haza, Tel-Avivba!

Hisznek nekem. Miért ne hinnének? Mindent alaposan eltervezek jó előre. A kijelölt helyen és időben vár bennünket szendvics, kávé, üdítő, ami segít abban, hogy az utazó érezze: az idegenvezető megbízható, tehát amit mond, az is áll. A Cinematheque előtti teraszon ott az előre lefoglalt asztalunk, kitárul a csodás panoráma és megérkezik az ígért naplemente is. Az ott a Cion-hegy, az pedig Dávid sírja, már ha valakit ez érdekel. Ott lent látjuk a Szultán medencéjét, amely, mint tudjuk, „vizet ád minden szomjazónak és elfáradtnak”. Amott láthatjuk a Moáb hegyeit, amelyek aranyba öltözve üdvözlik a nap utolsó sugarait.
– Igen, ennyire közel vannak. Szinte kézzelfoghatóan közel. Ott a Nebó-hegy, aminek a tetejéről Mózes átnézett ide. Ő is azt gondolta, hogy mennyire közel vagyunk hozzá, csak a másik oldalról.
Az egyik üzletember a csoportomból megszólalt:
– Talán éppen ez a probléma maguknál. Hogy minden olyan kicsi és olyan közel van és annyira zsúfolt. Akárhová megyünk, onnan mindig újabb és újabb helyeket látunk.

Meir Shalev: Egy galamb és egy fiú
Fordította: Rajki András
Helikon Kiadó, Budapest, 2019