»Nem hiszek a magányos zsenikben« (részlet)

Hajdú Éva |

(…) Volt már fotórovat a lapnál? A hetvenes években ugyanis a legtöbb újságnál éppen csak alakulóban voltak a fotórovatok, s nem egy szerkesztőségben az elismerésért, az újságírókkal való egyenlőségükért vívták harcukat a fotóriporterek.
A Nők Lapjánál volt fotórovat, Korniss Péter volt a vezetője. Nem működtünk különálló rovatként, mindenki más szobában ült, Péter pedig nem az az ember, aki rovatértekezleteken „hivataloskodott” volna. Nem szólt bele senkinek a munkájába, azonban ő döntötte el, hogy mi legyen a címlapon. Németi Irén meg nem az a nő volt, aki akármilyen szinten átengedte volna a vezetést. Mindig a pénteken 1-kor tartott össz-szerkesztőségi értekezleten dőlt el, hogy mi lesz a lapban. Arról pedig még késni sem lehetett, nemhogy kihagyni. Mindenkinek bent kellett lenni Irén szobájában, ő tartott egy bevezetőt, majd megkérdezte, ki mit csinál. Általában elfogadta az ötleteket, s csak annyit kérdezett: mikor adod? Azután már nem érdekelte, hogy hol tart a munkával a kolléga, de ha azt mondtad, hogy tíz nap múlva délelőtt 11-kor, és mégsem adtad le a munkát, óriási botrányt csapott. A kirúgást kockáztatta az, aki nem tartotta be a szavát. De hozzáteszem, Irénke senkit nem bocsátott el. Akkoriban jött divatba, hogy diákok az utcai kereszteződésekben árulták az újságokat, az autók közé lépve kínálták a lapokat. Erről készült az első önálló munkám, s nemcsak belső két oldalt kaptam meg rá, de végül a címlapra is az én fotóm került. Boldog voltam, megtaláltam a helyem. Életem legjobb munkahelye volt húsz éven át a Nők Lapja.

A média mai világában alig elképzelhető, de azok a fotóriporterek, akikben volt tehetség, ambíció és mondanivaló, napi munkájuk mellett találtak időt önálló, nagyobb lélegzetű munkák, fotóesszék elkészítésére. Az ön első ilyen munkája a régi mesterségekről szólt.
Bár sokat dolgoztam a Nők Lapjánál, minden újságírói kérést szívesen fogadtam, készítettem az illusztrációkat, riportképeket a kollégáknak, szerettem volna egy mélyebb, nagyobb ívű munkát, s Korniss is biztatott erre. A Baross utcában találtam rá egy gyönyörű üzletre, az volt kiírva, hogy Aranyozó és üveges. A háború előttről megmaradt faportál, ha belépett valaki, csilingelt az ajtó feletti csengő, s bent ült egy fehér köpenyes ember, hófehér hajjal, kísértetiesen, úgy nézett ki, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond. Beleegyezett, hogy néhány napot vele töltve fotózzam a munkáját. Ezután kezdtem keresgélni a már ritkaságnak számító kézművesmestereket, s évekig folytattam a munkát, míg végül kiállítás lett belőle, s a Néprajzi Lexikon is a képeimet használta. De ugyanígy, munka mellett készítettem el 1979–82 között a magyarországi elmegyógyintézetek életét és lakóit bemutató sorozatomat, amelyből 1983-ban Téboly, terápia, stigma címmel a Magyarország felfedezése című könyvsorozat számára készült könyv is.

Nemcsak a munkahelyi, de a technikai körülmények is egészen mások voltak negyven évvel ezelőtt, hiszen a digitális gépekkel eltűntek a negatívok, a labor szerepét átvette a számítógépes program és a nyomtató. De ma is vannak kezdő fotóriporterek.
Már sokszor elmondtam, hogy én egy percig nem dolgoztam napilapnál, tehát fogalmam nincs arról, milyen az, ha állandó készültségben kell lenni, főleg ma, amikor az online lapoknál már lapzárta sincsen, csak folyamatos munkavégzés. Másként fogalmazva, soha nem voltam híradó-operatőr, én csak játékfilmben dolgoztam. De két dolog biztosan állandó a mi munkánkban: a felkészültség és a gondosság követelménye. Mindent tudniuk kell a fotósoknak a kezükben lévő eszközökről és a képeket korrigáló programokról. Egy mai fényképezőgép sokkal többre képes, mint azt a laikusok vagy az amatőrök gondolják. S sajnos, sokszor annál is, mint amennyire a profik használják. A gép használatát készségszintre kell emelni, a kísérletezés ideje nem munka közben van, hanem előtte, a szórakozástól, alvástól, családtól ellopott úgynevezett szabadidőben. Ugyanez vonatkozik a fényviszonyok felismerésére, a világítás mikéntjére. A gép kijelzőjén azt a képet kell viszontlátnom, amit az expozíció előtt elképzeltem. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha fényképezés közben már nem a paraméterek mikéntjén töprengek.

Bánkuti András barátom szokta mondogatni, hogy neki kezébe adhatnak egy Stradivarit is, abból ő élvezhető dallamot kicsikarni nem tud, mert nem ért hozzá. Ez a helyzet a képpel is. Csupán attól, hogy a kijelzőn megjelenik egy felvétel, s ne adj isten, az még egy online vagy nyomtatott lapban nyilvánosságot is kap, nem lesz belőle élvezhető látvány. A gondosság alatt pedig azt értem, hogy soha nem gondoltam, hogy véget ért a munkám, amikor kivettem a gépből a filmet vagy a diszket. Mindig tudni akartam, rendben van-e a negatív. Mániákusan hívtam a laboránsokat, rendben van-e minden. Emlékszem, egy idő után meg is kérdezte az egyik, mit akarok ilyenkor tudni. Hiába voltam biztos benne, hogy egyenletesen van exponálva, az emberben mindig van egy drukk, hogy mégis történhet valami hiba. Akárhogyan nézzük is, akármilyen kreativitást viszünk is bele egy riportba, a sajtófotográfia alkalmazott műfaj – a szerkesztőnek, a lap karakterének, végső soron a főszerkesztő igényeinek meg kell felelni. Emlékszem, engem is leszúrtak egyszer: lementünk valahova vidékre, nagyon helyes, szép kis falu volt, élveztem a munkát. Készítettem jó portrékat, közeliket, csoportképeket, befotóztam az udvarokba, artisztikus volt az egész, elégedetten tettem le a képeket a főszerkesztő asztalára, amikor az megszólalt: hol a totál? Azt nem csináltam, mondtam, mert elég érdektelen volt. Az nem lehet, jött a válasz, »couleur locale nélkül nem térünk vissza«. Ezt azóta sem felejtem el, és minden embernek, akit tanítottam, azt mondtam, hogy akármilyen ronda, akármilyen unalmas, ha a szerkesztőnek eszébe jut, elő kell tudni venni, meg kell lennie a képnek. Szóval couleur locale nélkül nem térünk vissza.

Nem érzi úgy, hogy a mai fotóriporterek ebben a felpörgetett világban túlságosan is ma gukra vannak hagyva? Mennyire fontos a fotórovatban vagy egy szakmai közösségben a műhelymunka?
Nélkülözhetetlen. Nem hiszek a magányos zsenikben. Nekem nagy szerencsém volt, mert Korniss Péterrel – bár formálisan nem oktatott – sok képet, kontaktot néztünk meg együtt, s láttam, hogyan válogat, mi a fontos számára egy képen, hogyan áll össze, mondjuk, ötven jó képből egy hat-hét fotóból álló, ütős riport vagy képösszeállítás. Ő mutatott be Hemző Károlynak, aki egy olyan lapnál volt képszerkesztő, ahol három-négy oldalas riportok jelentek meg nagyon jó technikai színvonalon, szép nyomásban.
Egyszer a csepeli kerékpárgyárról kellett csinálnom egy anyagot, de egyszerűen elakadtam az eszméletlen mennyiségű küllő és az összevissza menő árnyékok közt. Bementem Hemzőhöz, letettem neki az anyagot. Válogatott a képek közt egy darabig, majd bent hagyott három képet, és azt mondta, na, ezzel a hárommal indulunk, és most menjek vissza. Az ilyen dolgokat csak gyakorlatban lehet megtanulni, s kell hozzá a szakmai konzultáció. Nagyon sok képet kell végignézni, és nagyon sokat kell róluk beszélgetni a kollégákkal. A saját anyagok mások elé tárása sokszor olyan, mint az élveboncolás, de enélkül nem megy, fejlődni, tanulni csak így lehet. Ha így, hetven felett tanácsolhatok valamit a fiataloknak – mert most nagyon kitűnőek az ifjú kollégák –, azt tudom mondani, amit Illés György, a kiváló operatőr: nem elég tudni fényképezni, szeretni is kell, amit csinálunk.

A teljes interjú a DigitálisFotó 2019/4 számában jelent meg