Gyuricza Péter: Az ellenállás pillanatai (részlet)

Posted on 2019. szeptember 28. szombat Szerző:

0


Hernádi Judit

Úgy élem meg,
hogy itt háború van

Hernádi Judit

1956-ban született, Jászai Mari-díjas színész, énekes, érdemes művész. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Vígszínházban játszott. A Művész Színház társulatának két évig volt tagja, ezt leszámítva szabadfoglalkozású. Számos filmben játszott, és rendszeresen szerepelt politikai-közéleti kabarékban, paródiaműsorokban. Két alkalommal kérték fel a Csillag születik tehetségkutató verseny zsűritagjának. 2010-ben a lányával együtt lépett fel a Thália Színházban az Egy színésznő lánya című darabban, mely Verebes István Maya című, Hernádi Juditról szóló könyve alapján készült. 2017-től az Orlai Produkciós Iroda társulatának a tagja. Több szakmai és állami elismerést kapott, a Radnóti Miklós antirasszista díjat 2002-ben vehette át.

– Kezdjük a beszélgetést egy friss hírrel! „Takarodj innen, vagy felgyújtjuk a házadat!” A fenyegetés az őcsényi falugyűlésen hangzott el, az ülés egyetlen témája az a hír volt, hogy néhány napra egy-két menekültnek egy segélyszervezet a helyi panzióban biztosított volna két éjszakát, hogy ott kipihenhessék az embertelen megpróbáltatásaikat. Reggelre kiszúrták a panziótulajdonos autójának kerekeit, a polgármester pedig lemondott.
‑ A többi hír is ilyen lesz?! Nem is tudom, hogy föl kell-e hogy olvassa, de erről a hírről azt gondolom, hogy itt most a gyűlölet kezdett el borzalmasan működni. Valahogyan fölszították az emberekben a gyűlöletet.
– Mivel és miért?
– A miért nyilvánvaló, a cél pedig a hatalom megtartása. A félelem azt szüli, hogy a gyengék a biztos kezekhez vonzódnak. Közben pedig, aki azt ígéri, hogy megvéd, aztán fölhúz egy falat. De minél jobban elzárja magát, annál biztosabb, hogy ez előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Egészen biztos, hogy nem ez a megoldás. És az sem, ha valaki az embertelenségig el tud jutni. Ráadásul ma már nem is kell idegennek lenni ahhoz, hogy a másikat, ha csak másképp gondolkodik, már azért is tettlegességig fajulóan büntessék.
– Azt hiszem, ha ezek az emberek egyszerűen bekopogtak volna a panzióba, adtak volna nekik szabad szobát. De hogy a falut is értesítették, hogy jönnek a migránsok, máris nem lehetett a falusi turizmus keretei között tartani egy amúgy hétköznapi történetet.
– Jó, most erre mit mondjak?! Rendben van.
– Tulajdonképpen a rendszerváltás lehetett volna olyan pillanat, amikor az emberi hang, az együttműködés más értelmet nyer.
– Az a baj, hogy nem ismertük fel a demokráciát. Én se, és ezt csak most tudom, ezzel a fejemmel, aki pedig a változásnak nagyon örültem. Én alatt a korosztályomat értem. Fogalmunk nem volt a demokrácia lényegéről. Addig ugye ellenállók voltunk, éreztük, tudtuk, hogy valamit nem szerettünk, én legalábbis ahhoz a társasághoz tartoztam, amelyik nagyon nem szerette a regnáló rendszert. Amikor aztán megalakultak a pártok, akkor el nem tudtam képzelni, hogy valaki másképpen tudja gondolni a szabadságot, mint én, és ebben van az én drámai vétségem, és a sorstársaimnak, valamint a korosztályom nagyon sok tagjának.
– Ma éppen azok vannak hatalmon, akikkel annak idején nem tudta másképp elképzelni a szabadságot, ma mégsem állnak már egy oldalon.
– Ez is rendben van. Nem azt gondoltam, hogy fogjunk kezet, de nyilvánvalóan ugyanazt akarod, amit én, hogy legyen jó, csak más megoldásokat találsz rá, hogy mindannyiunknak legyen jó.
– Tudomásul vették, hogy van egy hatalom, amellyel szemben ellenállók, aztán tudomásul vesszük, hogy jön egy másik hatalom, amelyik másként cselekszik, másképpen gondolkodik?
– Nem vettük tudomásul, legyünk őszinték. Lehet, hogy maga igen, de én nem.
– A négyévenkénti kormányváltások erre utaltak.
– Csak aztán az derült ki, hogy mindig lejjebb mentünk. Egészen mélyre lehatolóan bosszú vezérelt személycserék történtek. Az emberek pedig egy idő után azt mondták, talán védekezésből, hogy ezt így már megszoktuk, ez a kisebbik rossz. De máig szörnyűségnek tartom, hogy én, aki demokráciahívő voltam, rá kellett jöjjek, hogy nem tudtam, mi a demokrácia. Fogalmam nem volt róla. Lehet, hogy csak én vagyok így, és az összes többi ember tudta, bár nem hiszem. Nem tudtuk.
– És ma tudjuk?
– Ma már talán tudom, mert a hiányából érzem, hogy mi az, ennek ellenére most se gondolom, hogy ezt mi megtanuljuk. De az ember az életének valami értelmét kell hogy lássa, ezért valaminek kell hogy legyen. Valami értelme mindennek van, tán még a rossznak is.
– Miben érzi a demokrácia hiányát?
– Én ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert a sors adott rá lehetőséget, hogy mindig a saját lábamon álljak. Nagyon kevéssé függtem másoktól.
– Arra gondol, hogy nem lett színházi társulati tag?
– Arra is. Minden szempontból szeretek önálló döntéseket hozni. Ez a felnőtté válás folyamata. Én már akkor is szabad ember voltam, amikor azt hittem, hogy értem ezt az egészet, pedig nem.
– Mondjon néhány példát, ami hiányzik ahhoz, hogy úgy érezze, ez demokrácia.
– Jaj, kicsim, miért kell olyanokat mondani, amit itt nap mint nap az emberek fejéhez vágnak?!
– Ön ellenállónak tartja magát?
– Nem tudom, hogy ellenálló vagyok-e. Én napi szinten létezem, és nem vagyok elég okos ehhez. Egyszer olyan helyzetbe kerültem, hogy azt hittük, ez olyan demokratikus ország, ahol lehet például egy vicces műsort csinálni közéleti hírekből, ami egyszer csak elment politizálásba, és belecsúszott egy olyan helyzetbe, hogy egy kormányváltás után a váltó kormány részéről valaki barátilag azt mondta, hogy sokat köszönhetünk nektek. Akkor ezen nagyon elgondolkodtam.
– Gondolom, senkinek nem akartak szívességet tenni.
– Persze, ráadásul én a saját gondolataimat mondtam, plusz őket se szeretem, mert nem tartom őket se tisztának.
– A Heti Hetes ellenálló műsor volt?
– Azzá vált.
– Magyarországon a dolgok azzá válnak, mert belekényszerítik valamilyen politikai szerepbe?
– Igen, azért, mert beszorítják a sarokba. Mert nem annak kezelik, ami.
– Miért szorítják be?
– Fogalmam nincs, talán azért, mert minden hatalmi kérdés, és mert nem felnőtt ez az ország. Az emberek nem felelősen döntenek a saját életükről, hanem állandóan azt nézik, hogy kinek kell megfelelni, és hogyan bekkelhetnek ki bizonyos helyzeteket. Tulajdonképpen nem kell azon csodálkozni, hogy a vezetésünk ennyire korrupt, mert alapjában véve így lettünk nevelve. Mindig is a korrupcióra voltunk nevelve. Így volt ez már az előző rezsimben is. Akkor kis korrupciókra voltunk nevelve: ha nem szólok, akkor ezt elnézik, ez be van tudva.
– Ma sem találunk kivételt, nincsenek szigetek se a színház, se a filmgyártás, se a színházigazgatói pályázatok területén, mindenütt ugyanez történik?
– Biztos. Nem tudom, hál’ istennek nem veszek ebben részt, mert alighanem hánynék. Sajnos én naiv voltam, tényleg elhittem, hogy itt lesz valami jó. Emlékszem a nagyapám intelmére, aki azt mondta, amit később Bródy is megírt, hogy „ezek ugyanazok”. Ezt akkor nem hittem el. Annyira reméltem, hogy minden a jó felé halad, és fölfelé, de hát nem, nem és nem.
– Így viszont mi marad? Mindent el kell nézni, le kell nyelni és el kell viselni?
– Én ezt nem mondtam. És nem is viselem el.
– Mit kell tenni?
– Nem tudom. Az embernek nincs más módja, mint szigeteket kialakítani, de hát ezeket a szigeteket is egyfolytában ostromolják a közéleti hullámok. Nincs örök elzárkózás a dolgoktól, mert folytonosan nézni kell, hogy hol az a pillanat, amikor ki kell állnom, itt ezt föl kell építenem, igen, itt a másik kezét meg kell fognom. Nem lehet mást csinálni.
– Sziget például az Ökotárs Alapítvány, amely kiállt valamiért, vagy sziget Soros György, aki a nyitott társadalomban hisz?
– Igen, de ezek harcos szigetek.
– Csak bizonyos helyzetben harcos szigetek, mert évekig semmit nem lehetett hallani Magyarországon például a norvég alapról.
– Harcossá váltak, mert összeszorítják az életterületüket. Ha valakit fojtogatnak, akkor elkezd rúgkapálni, hogy levegőt kapjon. Különben békésen élne.
– Igaza van annak, aki rúgkapál?
– Gondolom, igen. Ők a saját életükért és mások életéért is harcolnak, de ezek más dolgok, én csak a saját nyomorult életemről beszéltem, a saját pici nyomoromról. De egyébként nagyon jól vagyok.
– Mi történik akkor, amikor egyik napról a másikra egy ellenállási emlékmű kerül a Szabadság térre?
– Borzasztó. Az egész borzasztó, de itt bármi megtörténhet. Én ebben a pillanatban ezt úgy élem meg, hogy itt háború van.
– Amit nem fegyverekkel vívnak.
– Vagy is. Vagy nem tudjuk.
– Volt már itt médiaháború is, mi háborúzni szeretünk?
– Nem csak mi, ez már sajnos világméretű.
– Nem akarunk vagy nem tudunk belőle kimaradni?
– Én ezt nem tudom, a világra nincsen rálátásom. Hogy ebben mennyi a magyar vircsaft, ezt tényleg nem tudom. És azt se, hogy jó-e, hogy a világ ilyen a magyar vircsafthoz képest. Az egész nem jó, az biztos, de valamiért mégis így van. Itt valami történik, itt valamiért emberek elindultak, amit nem lehet megállítani.
– Alkalmazkodni viszont kellene hozzá.
– Megoldásokat lehetne találni, de én nem akarok többet ezzel a kormányzattal foglalkozni, ez előbb-utóbb úgyis elbukik. Ez tuti, ennek ez a dolga. És, hogy egy régi mondást idézzek, „szerintem én még mindig kurva leszek, amikor ők már rég nem lesznek rendőrkapitányok.” Ez biztos így lesz.
– A szigeten egyedül van?
– Nem. Sok kis sziget van, és én jól vagyok. Jól működök. Jó embereket találtam, szeretem ezt a szakmát, és szeretem ezeket a színészeket. Emberként ez az állapot jelen pillanatban nekem nem rossz, de azért tudom, hogy mi folyik körülöttem. Az én kis szigetemen járok körbe, nézem a határokat, figyelem, hol tört be a víz, hol lehetne valamit lépni, hol muszáj valamit tenni. Én nem falakat húztam föl.
– Színészként is jól érzi magát a szigetén?
– Ehhez nem tudok hozzászólni. A színházak tele vannak, az emberek érdeklődőek, inkább azt veszem észre, hogy azt várják, hogy most már valami megoldást nyújtson a színház. De erre csak azt tudom mondani, hogy nem, gyerekek, ezt nem nekünk kell megoldani, hanem nektek, ott lenn.
– A közönségnek?
– Igen. Menjenek haza, és döntsék el, hogy mit akarnak. Nekik kell dönteni! A megoldást mi már nem tudjuk megmutatni.
– És a színpadon bemutatni az igazságtalanságokat?
– Azt igen, a színháznak mindig is ez volt a dolga. A színház nem is tud másként élni.
– Nem érdekes az előadás, ha nincs benne konfliktus.
– Igen. Ez jót tesz a jó színháznak, igen.
 – A Heti Hetes hiányzik az életéből?
– Nekem már rég nem hiányzott, mert már korábban elég volt. Én ezt már sokkal hamarabb befejeztem a lelkemben, de úgy éreztem, hogy nem szállok ki, mert felelősségem volt a többiekkel szemben, és a műsor iránt. Azt gondoltam, hogy a műsor tíz évet fog élni, és amikor eljött az a bizonyos tizedik év, aztán még egy kicsit túlélte, és amikor másodszor is bejelentették, hogy befejezik, akkor azt mondtam, hogy én valóban be is fejezem. A következő túlélésben már nem akartam részt venni.
– Azon meglepődött, hogy a műsor csendben kimúlt?
– Nem. Én nagyon szeretem Ónody Gyurit, és nem akarnám, hogy ezt valaki is magára vegye, de a lelki alkatom jobban szeret akkor meghalni, amikor meg kell halni. Jobban szeretem azt, hogy ha már valaminek vége van, akkor tényleg legyen vége. Ezt jobban kedvelem.
– Nem akart kompromisszumokat kötni.
– Nem a kompromisszumkötésről van szó, hanem kimondani azt, ami van. Ennek akkor is vége volt már, hiába vegetált még. És a vegetációval csak alátámasztották annak a lehetőségét, hogy azt mondják, ugye, hogy itt demokrácia van. Hát nincs!