Elina Hirvonen: Elfogy az idő (részlet)

Posted on 2019. augusztus 30. péntek Szerző:

0


1.

Mikor még gyerek volt, mosolyt mosollyal fogadott. Az alsó ínyéből kiállt két kis foga, a bal pofiján gödröcske mélyült. Ha valaki rámosolygott, felragyogott az arca, és a gödröcske olyan puhán és bájosan rajzolódott ki, hogy az embernek szinte kedve támadt beledugni az ujját és finoman megcsiklandozni, hogy hallja az egész testet megremegtető nevetést.

Amikor babakocsiban utazott a villamoson, ismeretlenek hajoltak le hozzá, mosolyogtak rá és beszélgetni kezdtek vele, mintha régről ismernék. Ő visszamosolygott, és dundi ujjával a villamos mellett elsuhanó fákra, buszokra, markológépekre és utcai lámpákra mutatott: „Ott!” Az emberek meg arra néztek, mosolyra húzták a szájukat, és azt mondták: „Bizony, milyen szép fa. Milyen szép markoló. Milyen szép motor. Milyen szép gyerek.”

És amikor az arcukat szélrohamtól vagy esőtől védve leszálltak a villamosról, még olyan sokáig mosolyogtak, hogy már nem is emlékeztek, miért is teszik.

2. Valamivel később, Helsinkiben

 „I’ve got a strong urge to fly, but I’ve got nowhere to fly to.” Még egyszer végighallgatja a számot, amit évek óta mindennap meghallgat. Mire a zene elhal, ő szinte súlytalan lesz. Most utoljára.

A mosolya könnyed, az ujjai olyan finoman matatnak, mint a légy szárnyai. A város közepén áll egy tetőn, ahová mindig is fel akart mászni. Bal kezében félautomata vadászfegyver. Meghökkentően könnyű egy ilyet elemelni egy lőtérnél parkoló autó csomagtartójából. Azóta, hogy belevágott a terve megvalósításába, minden döbbenetesen könnyűnek bizonyult.

Ebben jó vagyok – gondolta, miközben rögzítette, majd feltöltötte az internetre az üzenetet, elpakolta a puskát, felvette a fekete széldzsekit, fekete nadrágot és puha talpú edzőcipőt, amelyben majd könnyen megy a mászás. A zene beindította az egész szervezetét, indulóban kedve támadt ugrani párat, belebokszolt a plafonba, ettől olyan érzése támadt, hogy tényleg megteheti, üthet lyukat a plafonba és nyomhat a falra cipőnyomot, könnyű léptekkel végigfuthat a kocsik tetején, úgy fújhatja el az akadályokat az útjából, mint a pitypang pihéit, egy pillanatig olyan intenzitással létezhet, hogy semmi sem fogja vissza a lendületét és erejét.

Most a szokásosnál lassabban mozog, mintha a víz alatt járna. A város csak az ő álma, a rendőrautók, mentők és menekülő emberek hangja távolról hangzik fel, mintha a vízen túlról jönne.

Csak egy nőt lát élesen, akit célba is vesz. Fiatalabb az anyjánál, hétköznapi külsejű, akárki lehetne. Mellette ott egy másik, olyan öreg, hogy amúgy is nemsokára meghal. A vállának támasztja a fegyvert, és úgy közelít a fejére az állítható zoommal, mintha filmezne.

A fegyver elsül, ha meghúzza a ravaszt. Az első lövés után újratöltés nélkül lehet lőni. A ravaszt hűvösnek érzi az ujja alatt. Csak egy apró mozdulat kell. A ravasz kattanása és a puskatus rúgása. Az ujja nem remeg. Hunyorít. Az idős nő kiált valamit a fiatalabbnak, aki odafordítja a fejét.

Talán anya és lánya, gondolja, és egy pillanatra leengedi a puskát, rázogatja a kezét, és levegő után kapkod, mintha hosszú merülés után bukkanna fel. Aztán ismét felemeli a fegyvert, és megcélozza a nőt, aki a kalapját fogva menekül.

3.

Tengeri sót szórok a tepsibe, meghámozom a karórépát, és a sóágy közepére helyezem… szép, kerek répahold. Jó esténk lesz, gondolom. Mostanra kigyakoroltam a pozitív gondolkodást. Eerik, a férjem kinevetne, ha tudná. Sőt valószínűleg minden ismerősöm nevetne. Az ilyesmit korábban hülyeségnek tartottam, és ezt nem is titkoltam. De most úgy határoztam, hogy pozitív gondolatokkal töltöm meg a fejem, addig mosolygok majd, míg az agyam örömöt nem érez, és úgy fogom szeretni magam, hogy másoknak is könnyű legyen szeretni engem. Különben nem bírnám. Ötvennyolc éves vagyok, minden tekintetben egészséges, reggelenként jógázom, esténként súlyzózom. Simán élhetek még évtizedeket is, ezért eldöntöttem, élvezni fogom őket.

Éppen az egyetemre indulok, hogy a klímakatasztrófáról tartsak előadást. Aztán kimegyek Eerikért a reptérre. Este a fiunk, Aslak jön hozzánk vacsorára.

Szedett-vedett tányérokkal terítek meg, és egy hosszú, piros gyertyát is dugok egy borospalackba. Van abban valami nevetséges, hogy negyven együtt töltött év alatt sem szereztünk be rendes vázákat, gyertyatartókat vagy teljes étkészletet. Valahányszor üres palackba állítok egy gyertyát, mindig eszembe jut, milyen volt az életünk, amikor még alig volt pénzünk, de időnk rengeteg, milyen volt ismeretlenek bulijaira beesni, tétlen szombat reggeleken barátokkal együtt ébredni, pizzát rendelni, és olyan filmeket nézni, amiket mindenki fejből tudott.

Aslak kedvenc ételét főzöm, sóban puhára párolt, aztán ropogósra pirított karórépát. Egy röpke kamaszkori időszaktól eltekintve sosem ette meg a húst, és ennek végtelenül örültem. Már gyerekkorában sírva fakadt a reklámok pácolt csirkecsíkjainak és hajszálvékony sonkaszeleteinek látványától.

– Hogyan lehet olyan világban élni, ahol élőlényekből csíkokat és szeleteket vágnak! – háborgott, és az újság lapjaira folytak a könnyek az arcáról. Felkaptam az újságot a földről, megsimogattam a fiam fejét, és azt mondtam:
– Kicsikém, a világ folyton változik. Te is tehetsz érte, hogy jobb hely legyen.
Betolom a répát a sütőbe, beidőzítem a sütést két órára, és úgy öltözöm fel, ahogy mindig szoktam, amikor fiataloknak tartok előadást: egyszerű ruha, vastag harisnya, térdig érő csizma. A tükörbe pillantok. Rövid hajam szürke csíkjai bizonyos napokon merésznek, máskor tragikusan hatnak, a szemem sarkában lévő szarkalábakat nem tudom megszokni. Nem használok kozmetikumokat, de ha néha a patikában vagy a duty freeben belefeledkezem egy új krém leírásába, azon kapom magam, hogy azt remélem, a krém lesz a megoldás. Ami visszavisz abba az időbe, amikor még minden megtörténhetett.

Masszív konyhaasztalunkat, amit nemsokára körbeülünk, asztalos készítette. Mikor Eerikkel ideköltöztünk, hosszú asztalt akartunk, hogy sok barátunk elférjen. Az évek során sokszor tervezgettem vacsorákat: megszervezzük majd, ha lesz idő, ha nem nyomasztanak minket annyira a hétköznapok, ha Aslak jobb passzban lesz. Bonyolult ételeket tervezgettem, és kigondoltam, hogyan hívnám meg a barátokat, akik még nem ismerik egymást, elképzeltem, ahogy hosszasan vacsoráznánk, és mindig kinyitnánk egy újabb üveg bort, a gyerekek pizsamában jönnének ki jó éjt kívánni mindenkinek, az este az éjszakába nyúlna, beszélgetnénk, nevetnénk, és reggel kicsit kialvatlanul arra ébrednék, hogy a vidám este után tele vagyunk energiával. Ebből aztán soha nem lett semmi, csak mi négyen ültünk az asztal körül, egymástól jó messzire.

Ennél az asztalnál, az etetőszékben kapott Aava és Aslak először szilárd ételt, fél teáskanálnyi édesburgonya-pürét. Ennél az asztalnál fújtak buborékot a tejesbögréjükbe, és kuncogtak, ha rájuk szóltam. Évekkel később csendben ültek ugyanott, én meg túl sokat fecsegtem, hogy fenntartsam a társalgást, és a gyerekek mellett Eerik is zord arccal rágott, én pedig biztos voltam benne, hogy azt gondolja, éppen engem őröl a fogaival.
Elképzelem a beszélgetésünket.
– Aslak, így nem folytathatod.
Ezt hangosan mondom ki. A szavak nagyot puffannak a szobában, ahol rajtam kívül senki sincs, aztán magukkal viszik a bennem lerakódott terhet, amelytől a légzésem és a lépteim egyaránt nehézkesek lettek.

– Nem hagyunk magadra. Olyan helyre akarunk vinni, ahol kiderítik, mi nyomaszt. Fiatal vagy, érzékeny, okos, sok mindent adhatsz a világnak. Reméljük, hogy jó életed lesz, és megvalósítod mindazt, ami fontos neked. Te nem ezt szeretnéd?

Elképzelem Eerik jól ismert testtartását, ami az évek során kissé görnyedtté vált, mintha túl nehéz lenne a vállát nyomó teher. Téli ég színű szemét, és tekintetét, amelyben a legboldogabb pillanatokban is az aggodalom nyomát láttam. A szája sarkában húzódó halvány ráncokat és a szürke borostás állkapcsát, amit akkor morzsolgat, ha olyasmit hall, ami nem tetszik neki. Elképzelem Aslak vállai közé hanyatló fejét, elnehezedő szemhéjai alá bújó pillantását, alsó ajkába harapó fogait. Elképzelem, ahogyan minden eddiginél jobban magába húzódik, ahogyan az egész teste teknőspáncélt keres védekezésképpen, hogy elrejtőzzön alá.

4.

A hideg szél áthatol a pelerinemen. Szorosabbra húzom magamon, és Aslakot hívom. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy tényleg jön, hogy nem akarja lemondani az egészet valami ócska ürüggyel, amelynek már a hihetetlenségéből is látszik, milyen kevéssé becsül engem és Eeriket.

Gyakran megesik. Meghívjuk Aslakot, megígéri, hogy jön, aztán mégsem. Úgy teszünk, mintha sajnálnánk, új időpontot keresünk, és lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy megkönnyebbültünk. Aslakkal nehézkes és kínos a találkozás. Én valami olyasmit remélek, ami sohasem történik meg, Eerik pedig kérlelhetetlenül korrekt. Néha, ha olyan kedvében van, Aslak meg is próbálja eljátszani a felnőtt fiú szerepét. Az ilyen találkozások után Eerik sodor egy füves cigit, pedig már majdnem harminc éve nem dohányzik. Én meg elmegyek futni, és olyan sokáig futok a sötét erdőben, hogy a végén úgy elhomályosul előttem a világ, mintha részeg lennék.

Aztán újabb és újabb találkozót szervezek, aminek kimondott célja, hogy feldobjuk Aslakot, és kimutassuk, hogy törődünk vele. Kimondatlan célja pedig, hogy végre valami megváltozzon.

Anyák napján ebédelni hívtam Aslakot a belvárosba. A régi banképületből átalakított étteremben foglaltam asztalt, amely előtt sirályok sétálgattak, odabenn pedig elegánsan öltözött családok ültek, és még a kisgyerekeik is illedelmesen viselkedtek.

Tengerkék selyemruhát viseltem, Eerik öltönynadrágot és egy jobbfajta inget vett fel, előzőleg Aslaknak is vettem egy új pulóvert. Zsíros hajjal, viaszosan sápadt bőrrel jelent meg egy kibolyhosodott, izzadságtól bűzlő pólóban.

– Nem állíthat így ide – súgta Eerik, de én megöleltem Aslakot. Aznap tiszta volt az ég, a szél a tenger illatát hozta, én pedig eldöntöttem, hogy boldog anya leszek.

Átkaroltam a vállát, és betereltem az étterembe. Eerik a földet bámulva lépkedett mellettünk, a pincér mosolyogva vezetett minket az asztalhoz, noha Aslakból szúrós szag áradt.

Több kisebb előételt is ettünk, meleg főfogást, aztán sajtot és desszertet. Eerik egész étkezés alatt szótlan maradt, én viszont kényszeresen beszéltem, és úgy mosolyogtam, hogy belefájdult az arcom. Rakosgattam Aslak elé az ételt, italokat rendeltem, pezsgőt a nap tiszteletére, de Eerik felhúzta a szemöldökét, mert szerinte Aslakkal érdemesebb vizet inni. Átkarolva tartottam Aslakot, és beszéltem: olyan könyvekről és filmekről, amelyekről nem tudott semmit, zenekarokról, amelyeket évek óta nem hallgatott, és emlékekről, arról a kevés közös emlékről, amit hangosan ki mertem mondani.

– Emlékszel, amikor Koppenhágában voltunk biciklitúrán, Aavával egymás mellett ültetek a csomagtartóban, és sárgadinnyét ettetek?

– Emlékszel, amikor korcsolyázni tanultál, elhagytad a támasztékot, és egyszer csak körbesuhantál a jégen?

– Emlékszel, amikor az első robotot programoztad… amikor a tanár ötöst adott a dolgozatodra?

Ebéd után kifizettem a számlát, mosolyogva felálltam, kimentem a vécére, bezárkóztam, és kiszakadt belőlem a sírás. Mire visszaértem, Aslak már elment. Eerik a fogasnál várt, aztán csendben kilépett előttem.

Aslak nem veszi fel. Ez gyakran megesik. Amikor felelősségvállalásra akarom tanítani, és nem fizetem be a számláit, hetekig nem beszél velem, de végül olyan ideges leszek, hogy az összeset befizetem. Ezt nem árulom el Eeriknek. Szerinte úgy kezelem Aslakot, mint egy gyereket, ezért olyan, mint egy fészekben ragadt, nagyra nőtt madárfióka, aki nem tudja, hogyan keljen szárnyra. Üzenetet hagyok Aslaknak, és rohanok a metróhoz.

A kijárat mellett öreg koldusasszony térdel, odafordulok, hogy pénzt dobjak neki, ő pedig finnül köszöni meg. Meghökkenek.

– Te kis érzelgős nacionalista – mondaná Eerik, ha velem lenne. Szerinte nem helyes, hogy úgy megyek el a cigány koldusok mellett, mintha nem is látnám őket, de mindig megállok, ha valami finn vénembert látok az utcán egy pohárral kéregetni.

Amikor jobban megnézem a nőt, észreveszem, hogy járomcsontjára pirosítót kent, és úgy kötötte meg a sálját, mint húsz éve a francia nők. Egy pillanatra magamat látom a helyében, vékony kabátban, egy papírpohár előtt térdelve, azon igyekezve, hogy a helyzet ellenére megőrizzem az önbecsülésemet.

Szeretnék beszélni a lányommal, Aavával. Mogadishuban lakik, és magától soha nem keres. Még akkor sem keresett, amikor bombázták a lakóhelyét, egy falakkal és magas őrtornyokkal körbekerített szigetet, amelynek barakkjaiban a külföldi munkavállalók laknak, és meghalt a szomszédja.

Mindig én közeledem. Aava az, aki befejezi a beszélgetést. Elmegy, és sokáig vissza sem jön, sietve látogat Finnországba, és csak egyszer van ideje találkozni, akkor is futtában, körbepillantgatva, mintha azt nézné, tiszta-e az út a meneküléshez. Amikor újabb találkozót terveznék, közös kirándulást vagy utazást, pár napot, hogy újra egymásra találjunk, ismét útnak indul. Olyan országokba utazik, ahol túl sok a vér és túl kevés a víz, a háborúk között sebtében összeácsolt táborokba, már a poros utcákon szaladgáló gyerekek szülei is oda születtek.

Büszke vagyok Aavára. A lányom bárhová el mer utazni, és bárhol helyt is áll. Szeretném ezt elmondani neki. Azt is szeretném elmondani, hogy nem muszáj mindig helytállnia, és ha nem bírja, akár haza is jöhet. Egyszer megpróbáltam.

Elina Hirvonen

– Hát tényleg nem érted? Pont az otthonomtól akarok távol lenni – mondta Aava, én meg mosolyogtam, ahogy gyermekkoromban megtanultam, hogy akkor is mosolyogjak, amikor összefacsarodik a szívem.

Természetesen szeretem Aavát. Csodálom is. De a csodálat nem olyan őszinte, mint szeretném. Aava az én tökéletesebb változatom. Fontos munkát végez a világban, és olyan életet él, amilyenről éveken át ábrándoztam. A döntéseiről senkivel sem kell egyeztetnie, és azt sem tudja, milyen, amikor alábbhagy a szenvedély. Ha hazamegy, csendben magára csukhatja az ajtót, aztán újra útnak indulhat, amikor akar, és egyedül kesereghet a saját keservein.

Fordította: Szécsi Noémi