Magyar szürrealisták | Ferenczy Múzeum / Szentendre

Posted on 2019. július 23. kedd Szerző:

0


Barta Lajos Száj (é. n.)

Rózsa Gyula |

Zavarbaejtő labirintusba terelte a szürrealista műveket a Ferenczy Múzeum kiállítása. Nem a szokásos bejáraton, egy utcára nyitott majdnem alagsori ajtón kell belépni, utána szűk, félhomályos, Bosch-reprodukciók töredékével bélelt lépcsőn folytatódik az út a termekig, amelyek között olykor látvánnyal túlzsúfolt, olykor kopár, goromba vendégfalak vezetnek.

Zavarbaejtően, azaz stílszerűen. A kihívó izmusnak mindenkori eszköze a meglepetés, az abszurditás, a konfúzió és a szabadosság, jobban tesszük tehát, ha tájékozódási pontokat keresünk az áttekintéshez. Legyen az egyik pólus nagyjából a teremsor elején Barta Lajos Száj című datálatlan gipszszobra, s legyen csaknem a végén Martyn Ferenc nagylélegzetű vászna, a Hárman a tengerparton.

A Barta-mű az izmus valamennyi vonását lefegyverzően megtestesíti. Felső pontja a száj, igazán csak némileg hiányos fogazattal, eléggé tátva ahhoz, hogy nevetésre emlékeztessen, de az az abszurditás, hogy a nyakból (?) csak ajkak nőnek ki fej híján, eleve a rémisztő nevetések, a hátborzongató kacajok pokoli kettős értékét adja. Ráadásul ennek a rettenetesen harsány lénynek egyfelől olyan a teste, hogy nem szükséges szexuálisan túlfűtött fantázia bizonyos hímirányú képzettársításhoz, igaz, másfelől, a hátulját nézve a kettős tömeg éppúgy lehet női fenék, mint férfitartozék.

Martyn Ferenc: Hárman a tengerparton (1943)

Lefegyverző ambivalencia, amelyet Martyn vászna látszólagos jókedvvel teremt meg. A Hárman a tengerparton szereplői közül a jobboldali önfeledten, lelkesen tár szét, emel az égnek egy vörössel kezdődő, barnával majd sárgával folytatódó félkört, a középső hasonlóan cirmos ruházatából izmos, csupasz, ütni képes sárga körszelet domborodik ki, és csak a harmadik lehajtott, vörös, mondjuk, haja mutatja nyíltan azt a balsejtelmet, amely Martyn művéből minden szín, forma és mozgalmasság ellenére kitetszik.

Választott tájékozódási pontjainkat korántsem csak az rokonítja, hogy mindketten 1899-ben születtek, Martyn is, Barta is. Életrajzi parallel, hogy mindketten Párizsban kaptak ösztönzést majd elismerést a szürrealizmustól, nagyjából az izmus megszületése idején vagy teljes diadalának esztendeiben, és azonos az is, hogy érett művészetüket itthon, vagy nagyrészt itthon teljesítették ki, akárcsak a kiállítás méltó főszereplője, Vajda Lajos.

Vajda Lajos: Ősnövényzet (1940)

Beöthy István: Kozák tánc (1930)

Mindez nem hazafiság kérdése, és nem elméleti. Ha meggondoljuk, hogy Beöthy Istvánnak hosszú pályafutása során lényegében csak egyszer, a Tamás Galéria ’938-as, csoportos kiállításán volt alkalma elegáns szürrealizmusát itthon bemutatni, ha tudjuk, hogy az eleve szürreális nevű, szürreális életrajzú és szürreálisan félfiguratív Anton Prinnernek csak a híre jutott haza (gyakorlatilag máig), eleve bizonytalanságérzetünk támad a kiállításcímben definiált magyar szürrealizmus iránt.

Mintha magyar atombombát emlegethetnénk Teller Fasori gimnáziuma jogán, és a bájropenben a magyar írószeripar csúcsteljesítményét ünnepelnénk Bíró László József terézvárosi születése okán. És a hasonlat csak látszólag erőltetett: hogy nemcsak Francia-, hanem Csehországhoz mérve sem alakult ki, kapott erőre a szürrealizmus Magyarországon a huszadik században, annak ugyanaz a magyarázata: a magyar valóság. Amely éppoly alkalmatlan, közönyös és igénytelen volt bizonyos szellemi termékek esetében, mint amilyen képtelenül alkalmatlan bizonyos találmányok és tudományos eredmények felismerésére, kivált hasznosítására.

Anton Prinner: Spanyol háború (é. n.)

Egységes, támadó, viaskodásában is azonos szürrealizmusunk nem is volt, nem is lehetett sem a húszas-harmincas években, sem a negyvenes évtized derekán. Idehaza csupán magányos, elszigetelt mestereink voltak. Kiválóak, mint az említetteken kívül az újra felfedezendő Böhm Lipót, az ezúttal szerény válogatással képviselt Ország Lili és Bálint Endre, a méltóképpen reprezentált Korniss Dezső.

Bálint Endre: Holdfejű (1940) Ország Lili: Rózsaszín ruha (1956)

Bálint Endre: Holdfejű (1940);                              Ország Lili: Rózsaszín ruha (1956)

Nem rajtuk, a külön-külön mesterek teljesítményén múlott, nyilván nem is a Gulyás Gábor vezette kurátorokon, hogy a magyar szürrealizmus feltételezett egység maradt. Vagyis a nagyon látványos alkalmi tárlat sem változtatja meg úgy a hazai művészettörténeti tudatot, mint korábbi szakmai kiállítások eredményeként a „magyar Vadak” vagy az Árkádia piktúra felismert ténye.

Korniss Dezső: Reménytelen harc (Un combat vain et cruel, 1948)

Magyar szürrealizmus
Ferenczy Múzeum, Szentendre
Látogatható 2019. szeptember 1-ig

Az írás korábban megjelent az ujnepszabadsag oldalon