Mörk Leonóra: Ködkirálynő (részlet)

„Magam vagyok, és örülök életemnek ezen a tájon:
olyan lelkeknek teremtették, amilyen én vagyok.”
Goethe: Werther szerelme és halála

1. fejezet

A sürgető vágy, hogy kolostorba vonuljak, egy csütörtöki reggelen tört rám. A felismerés váratlanul ért, mert egy olyan ritka pillanatban hasított belém, ami történetesen mentes volt minden feszültségtől. Kint ültem a vadszőlővel befuttatott verandán abban a nyelviskolaként működő régi budai villában, ami egy ideje a munkahelyemül szolgált, és ibolyamintás kávésbögrével a kezemben figyeltem, hogyan fürdenek a madarak a kerti szökőkútban. Mióta teljes erővel kitört a tavasz, ez vált a kedvenc napindító szertartásommá. A régi kút vize már régóta nem szökött sehová, de a zuzmóval benőtt, kerek kőmedencében össze gyűlt esővíz messziről idevonzotta a fekete rigókat, a gerléket, a galambokat és a kiscinkéket.

Ma reggel új látogató tűnt fel a kertben, kék sapkában, piros mellényben, két pipaszárlábbal. Egy darabig fel­alá ugrándozott a medence szürke kőperemén, aztán kutatóan végigmustrált kis, sötét gombszemével, végül ártalmatlannak ítélhetett, mert beugrott a vízbe, és vidám csipogás közepette lubickolni kezdett. Óvatosan letettem a bögrémet az asztalra, az óravázlataim mellé, előhalásztam a mobilomat, és elkezdtem beütögetni az adatait a madárhatározóba. Az applikációt Viki, a lányom töltötte le nekem, aki rendkívül mulatságosnak találja a szárnyasmániámat, és ha bosszantani akar, rázendít a Dal a Magyar Madártani Egylethez című Bëlga-­számra. Viszont mivel Viki tavaly szeptemberben kiköltözött az apjához Londonba, ahol egy dizájn-­ és webfejlesztő cég csapatát erősíti, mostanában nincs, aki a fülembe dalolja, hogy „Beérett a kertben a fincsi bodzabogyó / Éhes vagy, kicsi rigó, helló, fekete rigó!”

Mire kiderítettem, hogy a pancsoló vendég erdei pinty, a kismadár befejezte a reggeli tisztálkodást, és elröppent. Vágyakozva bámultam utána, és hangosan kimondtam, ami a fejemben járt:
– Kolostorba akarok vonulni!
– Akkor vonulj! – szólalt meg mögöttem egy kulturált brit hang; ezek szerint megérkezett ifjú kollégám, Jonathan. Lezöttyent mellém az asztalhoz, kinyújtotta hosszú lábát, és nagyot húzott JON feliratú bögréje tartalmából. Nem utolsósorban azért kedveljük egymást, mert rajtam kívül ő az egyetlen a tanári karban, aki nem energiaitalt és cigarettát reggelizik, hanem kávét pogácsával. Jon, aki két évvel ezelőtt költözött Budapestre, meglepő gyorsasággal pogácsafüggővé vált, fáradhatatlanul teszteli a környékbeli pékségek választékát, ma éppen gouda sajtosat hozott. – Úgy, mint Ophelia?
– Nem úgy, mint Ophelia – tiltakoztam. – Ha emlékezetem nem csal, ő vízbe fulladt, még mielőtt átléphette volna a zárda küszöbét.
– Így, hogy mondod, tényleg!
Azzal Jon, aki a cardiffi egyetemen szerzett angol szakos mesterdiplomát, és ha néhány sör után kitör belőle a hazafiúi érzelem, ékes walesi nyelven szokta elzengeni a Hen Wlad Fy Nhadau kezdetű himnuszt, szavalni kezdett:

„A patak fölé ferde fűzfa dől,
szürkén mutatja lombját lent a vízben:
abból csinált szegényke koszorúkat,
boglárkával, csalánnal, százszorszéppel.”

– Ne szavalj, Jonathan! – szóltam rá, mert ha egyszer elkezdi, nehéz leállítani.
– Jó, nem szavalok – hagyta abba meglepően engedelmesen, és az orrom alá tartotta a zacskót. Vigyázni kell ezekkel a pogácsákkal, olyanok, mint a drog, nehéz lejönni róluk. – Viszont cserébe áruld el, miért akarsz kolostorba vonulni. Sosem hittem volna, hogy vonz az apácalét! Mi elől menekülnél?

Tűnődve mértem végig. A magas, vékony, kopaszra borotvált, értelmes tekintetű Jonathant a madárhatározóm egyértelműen a „partimadár” kategóriába sorolná, igazi bulikirály, rendszeresen nyafog amiatt, hogy a magyarokkal nem lehet normálisan kocsmába járni, mert már este 11­-kor szedelőzködni kezdenek azzal a kifogással, hogy másnap korán munkába kell menniük. Ugyanakkor intelligens, megbízható, jól nevelt gyerek, fiatal kollégáim közül maximálisan ő cáfol rá a leginkább arra az előítéletre, hogy az Y generáció tagjai nem óhajtanak beleszakadni a munkába. Azt hiszem, bennem valamiféle anyapótlékot lát, miután pont annyi idős, mint a lányom, és feleannyi, mint én, huszonöt éves. Mi annak idején még huszonévesen férjhez mentünk, és gyereket szültünk, nem negyvenhez közeledve fizettünk ki vagyonokat a lombikbébi­intézetben, vagy iratkoztunk fel az örökbefogadásra váró szülők listájára.

Jonnal akkor barátkoztunk össze, amikor egyszer megkérdezte, munka után nem innék­-e meg vele valamit, mert tanácsot akar kérni tőlem. A kérdése annyira meglepett, hogy igent mondtam. Hihettem volna azt, hogy akar tőlem valamit, egészen pontosan új alapokra helyezni a kapcsolatunkat, de nem hittem. Mint ahogyan nem is akart. A rakparti belga sörözőbe ültünk be, ahol kibökte, az a baja, hogy képtelen kiismerni a magyar lányok lelkivilágát.

Mörk Leonóra: Ködkirálynő
Jaffa Kiadó, Budapest, 2019