László Ágnes: Értékteremtők 2019 (részlet)

Posted on 2019. június 25. kedd Szerző:

0


„A már meglévő értékeinket
meg kellene tudnunk
becsülni és védeni”

Ráday Mihály

– Beszélhetnénk sok aktualitásról, és nagyon jó lenne kicserélni a véleményünket, de most más a célja a találkozásunknak. A kezdetektől indítok. Művészcsaládba születtél, édesapád, Ráday Imre nagyon neves és kiváló színész, édesanyád, Ferda Manyi pedig egy sikeres Váci utcai divatszalon tulajdonosa volt. Ebben a környezetben, fiatalon soha nem merült fel benned, hogy színész legyél?
– Nem. Az általános iskola hetedik, nyolcadik osztályában szavalóversenyen indultam, és mind a két évben második lettem. Bár elő volt írva, hogy XX. századi verssel kell szerepelni, én mégis kétszer Arany Jánossal indultam, mert imádtam, és a Balladák könyvét állandóan a zsebemben hordtam. Úgyhogy Arany János A walesi bárdok és a Tetemrehívás című versét szavaltam el. Ugyanakkor a nyolcadik osztályban volt szerepverseny is, ezért Karinthy Casus belli című írását az apám átírta színpadra, hogy azt játsszuk el. És mi történt? A partneremtől többször kaptam ugyanazt a végszót, ezért véletlenül kihagytam a darab egy részét. Mégis megkaptam a legjobb színésznek járó díjat, és ez annyira ciki volt. De azért ez a szerepjátszás később is megkísértett, és nekem máig élvezet, ha a kamera másik oldalára kerülhetek.

– Tudom, játszottál filmekben…
– Már iskolásként benne voltam az öcsémmel együtt a Dollárpapa című játékfilm gyerekkórusában. Aztán, később nagy öröm volt, amikor Herskó János főiskolai mesterem készülő, később Szevasz, Vera címen bemutatott filmjéhez az osztályát próbafelvételre hívta, mert a mi korosztályunkra akart osztani bizonyos szerepeket és én kaptam meg Kardos, az amatőr filmes rendező szerepét. Ott aztán nagypofájúskodtam, ahogyan illik egy amatőr filmes rendezőhöz. Koncz Zsuzsával is van egy jelenetem a filmben, és az is nagyon szórakoztató volt. Aztán később Bacsó Péter egyik, A tigriscsíkos kutya című televíziós filmjében szerepeltem, majd a Hamvadó cigarettavégben mint a Magyar Nemzet egyik munkatársa, később András Ferenc Morfium című filmjében egy orvost alakítottam. „Szinkronszínészként” a világhírű rendező, George Lucas magyar hangja lehettem, máshol meg egy nagy néger, kövér színészé. Nagyon szerettem ezeket a feladatokat, és ott tapasztaltam meg, hogy milyen megbecsültek azok a színészek, akik jól szinkronizálnak. A nyolcéves Kovács Krisztián és társai a Keménykalap és krumpliorrban, Szűcs Gabi, Hamar Pál, Berkes Gábor és a többiek szinte háttal a vászonnak is tudtak hibátlanul szinkronizálni. Megtiszteltetésnek éreztem, amikor Tarr Bélánál először a Sátántangóban, aztán a Torinói lóban voltam a narrátor, és fel is vagyok háborodva, hogy Tarr Béla abbahagyta a filmezést!
Sokan mondják, hogy milyen jó a hangom, erre mindig az a válaszom: tessék használni, kérem! A kérdésedre visszatérve, hogy miért nem lettem színész: azért, mert a színészeknek folyamatosan tanulniuk kell, és ez a folytonos tanulás nem az én világom. Operatőrként, vezető operatőrként mindig meghatódtam, amikor a színész már az első próbákra úgy jött be a díszletbe, hogy tudta a szöveget. Voltak persze olyanok is, akik nem tanulták meg és inkább felemelték a hangjukat, hogy hatásos legyen az, amit mondanak. Történetesen Básti Lajos sem tudta a szöveget mindig. A Butaságom története című filmjében én voltam az a másodasszisztens, akinek – többek közt – az volt a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a színészek felkészüljenek, tudják a szöveget, tehát velük kellett tanulnom. Keleti Marci bácsi persze nem Bástit szúrta le, ha nem tudta, hanem engem, nyilvánosan, a nagy műteremben, a Filmgyárban, hogy miért nem tudja, amikor pedig ő megmondta, hogy a művésznek tudnia kell a szöveget.

– Ez azért később történt, mint amelyik időszakra rákérdeztem. Akkor úgy kérdezem: mennyire éltél benne a színházi világban?
– Jelentősen. Először is az apáméknál mindig nagy társasági élet zajlott. Hirschler Imre nőgyógyásztól kezdve, akit a mai fiatalok már nem ismernek, pedig óriási áttörést hozott A nők védelmében című könyvével, amelyben leírta, hogyan kell úgy szeretni a nőt, hogy az neki is jó legyen. Gyakran jártak hozzánk írók, színészek, orvosok. Odajárt Devecseri Gábor, Sinkovits Imre és még sokan mások.

– Végül is az ELTE művészettörténet szakán végeztél. Gondolom, a családban tradíció volt, hogy a gyerek továbbtanul.
– Az, hogy mi volt a tradíció, nem igazán tudom. Sajnos, abban az időszakban, amikor az ember érdeklődni kezd a felmenői története iránt, anyám már halott volt, apám pedig egy újabb, harmadik házasságban élt, és nem igazán álltam kapcsolatban vele. Tehát valójában nagyon keveset tudok róluk, de azt igen, hogy anyám nagyon szerette a divatszalonját. (…)

– Hogy éltétek túl a háborús rémtetteket?
– Mi az öcsémmel vidéken, Marcaliban voltunk, anyámék meg Pesten. Túléltük, túlélték, de hogy miként, erről sem esett szó később a gyerekkoromban. Nem beszéltek róla soha. Gyerekkoromban gond volt, hogy dadogtam egy ideig. De én erre alig emlékszem.

– Pedig nem lehetett könnyű, különösen Pesten, a gettósítás időszakában.
– Igaz, de amíg együtt éltünk, ez nem volt téma otthon. 1964-ben külön költöztünk, s akkor engem már oly mértékben lefoglalt az Egyetemi Színpad, meg a csajok, hogy nem is faggattam őket. Köztudott, hogy akkoriban a Bölcsészkaron az évfolyam egyharmada volt fiú, a többi lány, ráadásul vidéki, akik, ha egy mód volt rá, Pesten akartak maradni, úgyhogy mi fiúk nem unatkoztunk. És ott volt az Egyetemi Színpad, az Universitas együttes virágkora, és én boldogan voltam harmadik lándzsacipelő, hogy együtt lehessek az együttessel. És mentünk Szlovákiába és mindenhova a csapattal, Hetényi Palival, Kristóf Tiborral, Fodor Tamással, Jordánnal, Sólyom Katival és a többiekkel. Akkoriban hárman, B. Révész László, Perényi Endre és én létrehoztuk az ELTE Amatőr Filmklubját, amiben aztán a Karafiáth András (a későbbi Szekfű András) lett a következő erősség és Rák József operatőr barátom, aki ma is tanít a Színművészetin. Nagyon fontosnak tartottuk ezt a klubot, hiszen a hatvanas években a világ filmművészete izgalmasan változott, a francia újhullám, az angol, a lengyel, az olasz filmgyártás olyan mértékben újult meg, hogy nem lehetett nem foglalkozni a filmmel. Elkezdtünk a Bölcsészkaron (ma a piaristáké) a legnagyobb, úgynevezett „tízes teremben” programokat szervezni és állandó telt házzal zajlottak a nagy filmes viták. Meg filmeket csináltunk. Voltak, akik művészfilmet forgattak, engem pedig már akkor is az érdekelt, ami körülöttünk történik éppen. Tehát kitaláltam, hogy legyen Egyetemi Filmhíradó. Volt egy Horizont című műsor az Egyetemi Színpadon (ez ma újra a piaristák kápolnája). Most azt hiszem, nem bírom ki, hogy ne mondjam el, hogy az Egyetemi Színpad működése idején, a Rákosi- és a Kádár-korszak alatt, a kápolna tökéletesen megőrizte az arculatát, létezett a karzat, a szentély körül a két oszloppár, és megmaradtak a csillárok is. Amikor – a rendszerváltás után – visszakerült az egyház tulajdonába, úgy átalakították, hogy felismerhetetlen lett, abszolút modern világítóeszközök vannak, elbontották a karzatot. A ma építésze mindenképpen otthagyja a keze nyomát, ha törik, ha szakad. Ez normális igény lehet, de vannak helyek, ahol nem kéne. Mint most a Vörösmarty téren, a Városligetben vagy bárhol. A rombolás, átalakítás folyamatosan megtörténik és az ember, ha teheti, megpróbál szólni miatta. Már meglévő értékeinket meg kellene tudnunk őrizni és védeni. Egy ország nem fejlődhet úgy, hogy nem becsüli meg a saját örökségét!
A Horizontban, ahol volt vers, drámarészlet, esszé, minden, tehát vegyes volt a műsor, az ember megtanulta, hogy olyat kell csinálni, ami változatos és mindenki megtalálja benne a magáét. Ott vetítettük a filmhíradót is, amit én szerkesztettem. Ezért vettünk is egy az NDK-ban gyártott tizenhat milliméteres kamerát. Az Egyetemi Híradóban például bemutattam az épülő metró dolgozóinak a menzáját, azzal a céllal, hogy megértessem, azt a helyet nem arra kellene használni, hanem például lehetne kávéház ismét, vagy lehetne az egyetemi élet részeként Eötvös Klub. Az idősebbek rögtön tudhatják, hogy a Centrál kávéházról beszélek. Igen, az volt a metrót építők szolgálati étkezdéje, menzája. Én meg csináltam a propagandát, és elértem, hogy az egyetem megszerezze. A Metró elköltözött a Rákóczi útra, s ott a helyén pedig megnyílt az Eötvös Klub. De én akkor már a Színművészetire jártam.
Nem tudom, tudod-e, hogy negyedéves voltam a Bölcsészkaron, amikor elkezdődött és egy teljes évig tartott a felvételi vizsga a Filmművészetin, s mire felvettek, az ötödévet otthagytam a Bölcsészkaron. Majd már televíziósként iratkoztam vissza és fejeztem be ott a bölcsészkari tanulmányaimat, s lett meg a művészettörténész diplomám is. Amikor már színművészetis koromban elmentem megnézni, hogy milyen is lett a Metró Klub, a vezetője – emlékszem, Balázs Piri Krisztinának hívták – megkérdezte tőlem, hogy mit parancsolok? Én meg azt mondtam: azt hiszem, én itthon vagyok. Olyannyira, hogy később, amikor Somody Imre megvette a házat, rádumáltam, hogy mi lenne, ha egy kávéházi tanácsadó testületet állítanék föl, amely megmondja, segíti őt abban, hogyan lehet felújítani úgy, hogy az értékei megmaradjanak, jó és hiteles legyen. Meggyőztük például, hogy fából legyen a padló, még akkor is, ha azt nehezebb takarítani, mint a követ vagy a linóleumot, meg arról is, hogy egy kávéházba nem illik a zene, mert ott az emberek gondolkodnak, írnak a kávézás közben, kotlanak az asztalok fölött. Elfogadta. Megszereztem neki az egyik leszármazottól a híres kávés, Mészáros Győző jubileumi oklevelét, amit bekeretezve kiakasztottunk a bejáratnál. Külön öröm, hogy feleségem, Ruttka Andrea textilművész a belsőépítésztől kapott egy megbízást, hogy íróportrékat készítsen azokról, akik valaha naggyá tették a Centrál kávéház hírnevét. Íróportrékat, különös árnyképeket készített textilre, ezek ma egy későbbi átalakítás során beépített nagy tükörfal miatt nem a földszinten, ahova készültek, hanem a galérián láthatók. (…)

– Mikor kezdtél el foglalkozni az épített örökséggel, és volt-e valaki, aki efelé terelt?
– Nem, senki. A bölcsészkaron nagyon jó tanáraim voltak, és történetesen az építészet történetét Dercsényi Dezső tanította. A fia eggyel fölöttem járt a bölcsészkaron. Kirándultunk is Dercsényi Balázzsal és két lánnyal, akik évfolyamtársaink voltak – a műemléki topográfiát kézben tartva s olvasgatva – elmentünk megnézni Pécset.

– Mi éreztél meg ebben, ami végül is az egész életed végigkíséri?
– A hagyományok megbecsülésének fontosságát, a közösség erejét és az észszerűséget – talán. Én mindig valamin jobbítani akartam. Az Eötvös Klub meg az ELTE Amatőr Filmklub után, bekerülvén a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, az első dolgom között volt ott is, hogy klubot alapítsak. 1965-ben lett meg Club65 néven. Nagyon sok jó partnert találtam hozzá. Káplár Ferenc festőművész, főiskolai osztálytársam festette a falat, szereztem egy söntéspultot a filmgyárból, beállítottunk egy vetítőgépet, amire feltettünk két biciklikereket, szóval nagyon jó hangulatú hely lett ez a Szentkirályi utcában. Csak a három V betűssel kellett megküzdeni. A Színház- és Filmművészeti Főiskola – egyaránt V-vel kezdődő nevű – párttitkárával, igazgatójával és gazdasági vezetőjével, hogy megengedjék azt, hogy a társintézmények, az Iparművészeti, a Képzőművészeti és a Zeneművészeti Főiskola hallgatói is bejöhessenek a klubba, ne csak a mieink. Sikerült. (…) Jelentkezett egy fiatalember, hogy szeretnének egy zenekart alakítani, de nincs próbatermük, ahol összeszokjanak, és nem lehetne-e, hogy itt próbáljanak. Mondtam, rendben, de cserébe szombatonként játsszanak nekünk. Ehhez is sikerült a három V-betűssel elintézni, hogy beengedjék őket, és játsszanak. Aztán jött a Táncdalfesztivál, ahol Szécsi Pál nagy sikert aratott a Csak egy tánc volt című dallal. Mondom, mi van? Ki lopott itt kitől? Aztán bemondták a szerzőpáros nevét és kiderült, ők a mi zenészeink, akiktől szombatonként hallhattuk már ezt a dalt, csak átadták Szécsi Palinak. (…)

– Amikor a főiskolára kerültél, jelentett-e bármi előnyt az, hogy az édesapád ismert színész volt?
– Nem tudom, mert ezt nyilvánvalóan soha nem mondta meg senki. Az előmenetelem pedig nem volt problematikus Herskónál, szóval nem tudok ilyenről. Annak idején, a főiskolán a harmadik lépcsőfok a felvételi vizsgán, az osztályba járás volt. Effektíve fél évig bejártunk a főiskolára, ott kellett filmkritikai dolgozatokat, forgatókönyvet írni és filmet készíteni. A vizsgafilmemet az aquincumi romokról készítettem a Modern Jazz Quartet négyperces zenéjére, tehát már akkor is eléggé érdekelt az épített örökség.

– Te forgattad, vágtad? Mindent Te csináltál?
– Igen, mindent. Boldizsár Miklós barátom, aki Koncz Zsuzsa férje lett később, találta azt a Modern Jazz Quartet számot, amire a filmet megvágtam. Akkoriban persze nem úgy vágtak, mint manapság, hanem smirgliztük a film szélét, majd acetonnal összeragasztottuk. Ezt a technikát már amatőr filmes koromból ismertem. Voltak reszelve-ragasztó készülékek a televízióban is, csak aztán, később jött a celluxos ragasztás, szóval az ember megtanulta a technikát. A főiskolai vizsgafilmeket már a televíziós vágószobákban, éjszakánként a velünk virrasztó vágóasszisztens lányok segítségével készítettük. Ugyanígy a főiskolás vizsgafilmeket a Pannóniában, az azóta megszűnt filmgyárban szinkronizáltuk, s végeztük a hang keverési munkálatait. Jól éreztem magam abban a világban. (…)

– Mikor vált egyértelművé, hogy Te inkább operatőrként és nem rendezőként képzeled el a pályafutásod?
– Eleve operatőrnek jelentkeztem, de nem volt ilyen külön szak. Herskó János mindenkinél a másodév végén döntötte el, hogy kiből mi legyen, addig mindenki mindent tanult, nekem egy dolog ment nehezen, a zene. Mert a kvintkört és egyebeket nem voltam hajlandó megérteni, Petrovics Emil tanár úr egy kicsit rossz néven is vette, de mindenki segített, szóval nem történhetett meg, hogy ilyeneken elbukjunk. Mint ahogyan Szögi tanár úr is türelmes volt velem, aki a Rákóczi-gimnáziumban a negyedéves Ady-dolgozatomra hármast adott, és ráírta szépen, hogy gondolati tartalma kiváló, vagyis ötös, viszont a külalakja olvashatatlan, vagyis egyes, tehát a dolgozat hármas. És akkor jelentkeztem, s azt mondtam: tanár úr kérem, tetszik tudni, hogy a Bölcsészkarra mennék, magyar–művészettörténet szakra, és ez a hármas nem segít ebben. Jött az érettségi és hogy-hogy nem, ötösre érettségiztem.
Eredetileg operatőrnek jelentkeztem, és Herskó, miután a Dominus vobiscum című, másodéves vizsgafilmem, ami egy fiatal papról szólt, Oberhausenben díjat nyert, és a Mi lesz veled, Eszterke? című film kísérőfilmjeként bemutatták a mozik is, abba az ötös fogatba tett bele, akik mind a két szakot elvégezhetik. A főiskolának persze nem volt elég pénze finanszírozni mindkét vizsgafilmet, úgyhogy az egyikkel lehetett diplomázni, a másik diplomamunkára pedig valahonnan pénzt kellett előteremteni.

László Ágnes

Én egy, már a televízióban készített munkámat vittem be rendezői diplomára 1970-ben. (…) Akkor már a televízióban dolgoztam, mégpedig jó sokat. Felmértem, ha a filmgyárba mennék, őrült sokat kellene sorban állni. Azt mondtam, az én türelmetlenségemmel kizárt, hogy ez menne nekem. Összeszedtem magam, bejelentkeztem Lénárt Istvánhoz, a „Koordinációs Főosztály” vezetőjéhez, akihez szervezetileg az operatőrök is tartoztak. Azt mondtam, hogy jó napot kívánok, szeretnék idejönni dolgozni. Lénárt odavett és először külsősként beosztott kameramannak. Mindez 1968-ban történt és pár hónappal később, ősszel véglegesítettek. Akkoriban különböző típusú munkák futottak, közülük a tévéjáték volt a csúcs. Elég hamar kaptam ilyen munkát is! Hála istennek a múlt héten éppen három tévéjátékot ismételtek tőlem, az M3-on, plusz az 1849/49-es szabadságharc emlékhelyeiről készített filmjeimet, ez azt igazolja vissza, hogy mégiscsak csináltam valamit.