Marković Radmila: Generációk küzdelme (részlet)

Posted on 2019. június 23. vasárnap Szerző:

0


Azzal kezdeném küzdelmes életünk ismertetését, hogy bemutatom a falumat.
Kishegyes Vajdaságban helyezkedik el Szabadka és Újvidék között. Valamikor, mondjuk az ötvenes években körülbelül ötezer főnyi lakossal rendelkezett, akiknek majdnem száz százaléka körül mozgott a magyar anyanyelvűek száma. Ma már ez a létszám sajnos nagyon megcsökkent.

Rengetegen elmenekültek a testvérháború elől, azután meg a szegénység üldözte külföldre főleg a fiatalokat, de mentek középkorúak is családostól. Ez mellett nagy szerepet játszik az a tény: nagycsaládosoknak nevezzük azokat, ahol három gyerek van. Az én nagymamám hét gyereket hozott a világra, de sokan túlszárnyalták őt, mert kilenc, tíz gyerek is nyüzsgött egy-egy helyen.
Négyévesen választott el a kegyetlen világháború az apámtól örökre, akkor kerültem ide. A falu a Krivaja nevet viselte, mert a Krivaja folyó keresztül-kasul átszeli a települést.
Később ismét a Kishegyes nevet vette fel, mert a telecskai dombok veszik körül a térséget. Létezett itt élet a török hódítás előtt is. Már 1476-ban nem is egy, hanem két településen éltek emberek. Az egyik Nagy-Hegyes, a másik Kis-Hegyes nevet viselte. Egymáshoz nagyon közel volt a két település, de a török világban elnéptelenedett mind a kettő, majd 1769 tavaszán, Mária Terézia idejében kezdődött az újratelepítés, most már csak Kishegyese néven. Legtöbben Békésszentandrásról jöttek erre a vidékre, de a nyelvterület majd minden részéről lassan betelepítették a falut.
Az emberek fő foglalkozása volt az állattartás, földművelés. Szolgáltak, kubikusok voltak. Járomba fogott bivalyok húzták a szekeret, amelyek tudtak fejfájást is okozni a gazdának, aki azután lélegzetvétel nélkül ontotta magából a nyomdafestéket nem tűrő szavakat. Igazi magyar fajt, nagyszarvú tehene a nagymamámnak is volt. Minden ház udvarában ástak kutat, láncra kötött vödörrel húzták fel a vizet. A vize olyan tiszta volt, mint a kristály, de a faluban az utcákon folytak az ártéri kutak, amelyekből egészséges, szennyezetlen vízzel olthatták szomjukat az emberek. Volt a falu közepén az ártéri kút mellett hosszú vályú, amit baromkútnak neveztek, nem véletlenül. Ide hajtotta a csordás a legelőről hazaterelt csordát. Az ártéri vize felejthetetlen maradt a szánkban. Fekete korsóval hordtuk az ivóvizet, aminek a fogóján volt egy kerek nyílás, ahonnan szívtuk a vizet.
A földművelés olyan módon történt, egyik évben bevetették pl. kukoricával a földet, a gyomnövényt kikapálták, letörték a kukoricát, a szárát kévébe kötötték, és télen a jószággal etették a levelét. A földben maradt gyökerét, a csutát kiszedték, kiverték belőle a földet, és tüzeltek vele a tűzhelyben. A tehéntrágyát megszárították, azzal tüzeltek télen. A földet pihentették egy évig, megtrágyázták, és csak azután vetették el a búzát. Pince sem maradhatott el az udvarból, mert oda vitték le a romlandó élelmet vagy az ebédről kimaradt élelmet. Ott volt a tej, amiből aludttej lett. A krumplit elvermelték, így védték meg a fagyástól.

Ami a nyelvhasználatra vonatkozik, ma az ё-ző nyelvjárásban beszélnek az emberek. Ennek én nagyon örülök, mert az e-ző nyelvjárástól, ami elterjedt Magyarországon, sokkal szebb a hangzása. Az igazság kedvéért azért maradt szórványosan az ö-ző nyelvjárásból is használatban: vödör, föl, köröszt stb. Az í-zőből a kísz szót használja mindegyik korosztály, persze nem akkor, amikor választékosan kell beszélnie.

A szomszéd faluban a II. világháború előtt németek laktak, akiktől tanulták a kishegyesiek a mesterségeket, ez maga után vonta a szakszókincs német eredetét, ami a mesterségekhez fűződik, tehát német jövevényszavak lettek, amelyek mára eltűntek. Sokan szolgáltak németeknél, megtanulták a nyelvüket, aminek sokszor hasznát vehették.
Majd eljött az idő, amikor szerb elnevezést is kapott a település. Mennyire furfangosak, és találékonyak az emberek, erre példa, miért kapta a Mali Iđoš, (olvasd Máli Igyos) hivatalos szerb nevet Kishegyes. A szájhagyomány szerint a földmérnök nem tudott magyarul, és a segédkezőnek, ha hátrálniuk kellett, azt mondta: idi jos, idi jos (menj még). Mivel az emberek nem tudtak szerbül, igyosnak (d+j = gy) nevezték a hátrább lépéseket. Kishegyes kis előtagja lefordítva mali-t jelent, ami megmarad, így lett Kishegyes Mali Iđoš (olvasd: Máli Igyos).

Amikor ideköltöztünk, zsalugáteros ablakok pislogva hunytak szemet, az emberek csapkodtak kezükkel, mintha legyet kergetnének, csakhogy a poratkákat elkergessék, mert ha a kocsis kissé gyorsabban ösztökélte a lovakat, patáik nyomán porfelhő borította be az utcát.
Vert falú házak, alacsonyak, gerendásak húzódtak az utcákon katonás sorrendben. A legtöbb helyen a házakat nádtető védte az időjárás ellen. A szobákban nincs se padló, se szőnyeg, csak az anyaföld, ami télen, nyáron hideget áraszt magából. Akkor nem volt se villanyáram, se rádió, a technika háztartásbeli vívmányának még se híre, se hamva nem volt a faluban.
Nagyobbacska lettem eljött az idő én is mehettem bandázni, akkor imádtam nézni a távolabb mozgó fénygömböket, amit a viharlámpás ontott magából. Vaksötét utcák hallgattak, behunyt szemekkel, csak onnan szűrődött ki egy kis fény, ahol összejöttek a szomszédok. Nálunk télen a félhomályban melengettük hátunkat nekidőlve a banyakemencének. A zsalugáterok addig hagyták a házak szemeit legeltetni a szép lányokon, akiknek udvaroltak titokban a legények.
Nekem akkor természetesnek tűnt, nem hiányoltam a fényt a szobából. A mécsesnek is csak addig hagyta a nagymamám imbolyogtatni a fékhomályt, amíg vacsoráztunk. Utána eloltotta, és kivitte a konyhába aludni.
Volt nekünk nagyon szép lámpásunk is, de azt akkor érte a megtiszteltetés, amikor nálunk jöttek össze beszélgetni a szomszédok. Mi gyerekek főleg a férfiak körül ólálkodtunk, mert dióba játszottak, és aki nyert az a végén szétosztotta közöttünk a diót. Az volt az igazi öröm.
Gyorsan megtanultam magyarul, legalább is annyira, hogy megértettek engem azok, akikkel beszélgettem. Nem sok idő kellett, hiszen ebben a korban tanulnak meg a gyerekek leghamarabb nyelveket, így én is. Az utcán játszadozva, odahaza a nagymamámmal, és a tőlem nyolc évvel idősebb nagynénémmel, Gizával, csak magyarul beszéltünk.
Abban az időben a lányok fiúk összejöttek prelóra, az asszonyok, férfiak bandázni jártak egymáshoz. Az összejöveteleket mindég másik családnál tartották. Én azt szerettem, amikor nagymamámra került a sor, akkor nem a mécses égett, hanem a petróleum lámpa, a férfiak dióba kártyáztak, a nők kötöttek, stoppolták az elszakadt harisnyákat, (nekem is volt olyan), és a főtt kukorica kötelezően ott volt az asztalon. Ilyenkor jóízűen falatoztunk belőle.
Az anyám szerint nekem kilenc órakor az ágyban volt a helyem, hogy ne maradjak egyedül, Giza nagy durcásan otthon vigyázott rám. Szeretett ijesztgeti boszorkányokkal, akik besurrannak macska képében, és ha rá nézek, megbetegszek tőle.
Egy este olyan mézesmázos hangon megkérdezte tőlem.
– Szeretnéd, ha mesélnék ma este neked alvás előtt?
Boldogan rávágtam: igen.
– Most elmesélem neked a kőkecske titkát.
– Kőkecske? Nekünk nem kőből van a kecskénk, és nagymamám feji, mert te nem tudsz semmit sem.
– Olyan buta vagy, mint a kecskénk, amit anyja fej. Ez a kecske, amiről mesélek, egy nagy kőből lett kivésve.
– Nincs is kő a faluban, csak por. Úgy száll, hogy megfulladsz tőle.
– Befogod végre a szádat? Vettek követ, és lett kőkecske.
– Befogtam a számat. Mesélj már!
– Egy szót se szólj, amíg mesélek! Volt a faluban egy nagyon gazdag ember. Összegyűjtött rengeteg pénzt, Azt kivitte a földjére, elásta egy ládával való arannyal, meg rengeteg pénzzel.
– Miért nem vett rajta cukrot?
– Azért, hogy az ilyen maflák, mint te, csodálkozzanak rajta. Ha még egy szót szólsz, itt hagylak, én is elmegyek bandázni, nem maradok itthon vigyázni rád, te kis vakarcs. Most folytatom a mesémet. Azért kellett a kőkecske, mert azt oda tette, ahol elásta a vagyonát.
– A kőkecske vigyázott a vagyonára.
– Vigyázott a fejed búbjára! Azért tette oda, nehogy elfelejtse hova ásta a kincset. Voltál már a határban. Olyan egyenes, egyforma minden felé, biztos nem találta volna meg a kincset a kőkecske nélkül.
– Ez neked mese?
– Várd ki a végét. Isten bizony szájon váglak, ha még egyszer megszólalsz. Nincs még vége. Elutazott a gazdag ember a feleségével nyaralni. Szántás ideje volt. A szomszéd föld gazdája megörült, amikor meglátta a kőkecskét, rátette nyomtatónak az ekére, így jó mélyen szánthatott. Ezt tették mások is. Amikor a gazda hazajött, első dolga volt kimenni a földjére. Volt biz meglepetésben része! Alig találta meg a kőkecskét. Visszahúzatta a lovakkal, és kereste a helyét, de bizony a kincs sehogyan sem került elő. Látták az emberek, ás rendületlenül mély lyukakat a gazdag ember, rájöttek, keresi a kincset. Nosza, neki. A faluból sokan mentek, ástak, keresték a kincset, de biz azt senki sem találta meg.

Egy nap eltűnt a kőkecske. Hiába keresték a falubeliek, nem lelték sehol sem. Most figyelj! Minden lyukból pontban éjfélkor lidérc jelent meg. Fénylettek, kócos hajuk égnek állt, csúfak voltak, és jöttek a falu felé. Különösen az ilyen kislányokat szerették elvinni, mint amilyen te vagy – mondta suttogva –. Felkapják, és fénylő ruhájuk alá dugják őket. Elviszik. Senki sem tudja hova tűnnek el, de a gyerekek sem kerülnek elő. Egyedül azokat a gyerekeket nem tudták elvinni, akik a kuckóban feküdtek. Azt ajánlom, eredj a kuckóba. Ott biztonságban leszel. Alhatsz ott is a pokrócon. Nem fogsz fázni. Melegít a kemence.
– Én itt szeretek aludni, ezen a szalmazsákon.
– Nálunk nem szalma van az ágyban, hanem kukorica susnya.
– Ez az ágy nem susog, csak te.
– A kukoricacsövekről leszedik a megszáradt leveleket, az a susnya. Nem láttál még?
– Nem, de gyere te is a kuckóba, elférünk mind a ketten.
– Eredj csak magad, de ha nekem adod holnap estére a kolbász részed, nem is kell a kuckóban aludnod.

Marković Radmila könyvének kishegyesi bemutatóján (2017)

– Odaadom, meg a szalonnát is!
– Azt edd meg magad. Azt nem kérem. Hallgass csak: Valami fényt láttam, meg zörejt hallottam. Csukd be a szemed és imádkozz.
Remegve becsuktam a szemem. Igaz, imádkozni nem tudtam, csak annyit: Oče naš, koji si u nebesima… (Mi atyánk, ki vagy a mennyekben…) Ezt hajtogatva elaludtam.
Másnap mondom az anyámnak.
– Taníts meg engem imádkozni, mert elvisznek a kőkecske lidércei.
– Giza, ha még egyszer ijesztgeted ezt a kislányt, egész hónapban te söprögetsz mindenhol.
– Én csak meséltem neki.
– Te ne mesélj neki többet, majd én mesélek.
Ezentúl nem maradtunk egyedül Gizával, de a lidérceket nem felejtettem el.