Kenneth Hamilton: Az aranykor után (részletek)

Előszó (részlet)

Nemrégiben – sajnálatos módon – végighallgattam egy hangversenyt az egyik nagy koncertteremben: a nemzetközi elismerésnek örvendő előadó négy Beethoven-szonátát játszott. A művész színpadra lépését megelőzően váratlanul megjelent a pódiumon egy szemöldökét ráncoló, ünnepélyes arckifejezésű műsorközlő. Az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a közönséget, nehogy köhögjön vagy bármi egyéb zajt csapjon az előadás közben, mert az végzete-sen hatna a zongorista amúgy lézerpontosságú, ám természetesen sérülékeny koncentrálóképességére. Miután a modortalan tömeget kellően megfenyegették, és létrejött a megfelelő, döbbent légkör, a nagy előadóművész zord alakja méltóztatott megjelenni hozzá méltatlan hallgatói előtt. Amint az várható volt, interpretációja nagyjából annyira sikeredett spontánra, mintha tizedjére rögzítette volna a darabokat a stúdióban – a hangverseny műsorán a két improvizatív karakterű „Quasi una fantasia” szonáta (op. 27) is szerepelt. Katasztrofális élmény volt.

Hogy mennyiben hasonlít ez a gyászos esemény, zenei remekművek efféle áhítattal teli exhumálása azokra a koncertekre, amiket Beethoven hallhatott? Semennyire. A jelentősebb szonáták keletkezése után még jó pár évtizednek el kellett telnie, hogy rendszeresen hallani lehessen őket ilyesféle eseményeken. És mi a helyzet az előadásmóddal, a kotta legapróbb részleteihez való ragaszkodással, például a Holdfény szonáta első tételében a pedálutasítások pontos értelmezésével? A hallgatóságot érthető módon meglepte a homályos, ködös hangzás, mert bár a pedáluta sítások Beethoventől származtak, a zongorának semmi köze nem volt hozzá. Egy modern Steinway nagyjából annyira hasonlít egy Beethoven korabeli hangszerhez, mint egy kétfedeles repülő egy sugárhajtású utasszállítóhoz. Előre borítékolni lehetett, hogy a megszülető zenei hatás merőben más lesz, mint amilyennek lennie kellett volna; amit a zeneszerző feltehetőleg finom disszonanciák gyengéd egybeolvasztásának szánt, csikorgó kakofóniává vált. Az előadás Beethovent merész ikonoklasztának láttatta – és érthetetlenné tette.

Hogyan jutottunk el ide a 19. század sokkal változatosabb, spontánabb és improvizatívabb zongorakultúrájától, miközben mai repertoárunk javarészt akkor született? Mire taníthat meg bennünket a historikus hangfelvétel, amit ismét alkalmazhatnánk a modern előadóművészetben? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre próbálok választ adni, amikor felvázolom a zongorázás és a koncertműsorok összeállításának tradícióját a kora romantikától egészen a 20. század elejéig, Chopintől és Liszttől Paderewskiig és Busoniig. Menet közben azt a kérdést is érintem, hogy miért játszunk ma másként, mint a korai hangfelvételek zongoristái – akiknek lemezeit még mindig annyi modern pianista csodálja, de rákérdezek magának „a zongorázás aranykorának” a fogalmára is. A kötet azzal a kéréssel zárul, hogy ne mellőzzük teljes mértékben a múlt nagy zongoristáinak előadói hagyományait az urtext-kiadványokhoz és urtext-játékmódhoz való túlságosan szigorú és megszállott – és megint csak történetietlen – ragaszkodással. Ki merjük-e mondani, hogy nem feltétlenül a zeneszerzőé kell legyen a végső szó?

Számos zongoristanövendék többé-kevésbé magától értetődően tartja magát a modern zongorakoncertek struktúrájához és etikettjéhez, ám hangversenykultúránk hosszú időn át különbözött a közvetlen örökségként átvett normától. A régebbi korok felől nézve feltehetjük a kérdést: miért pisszegjük le azokat, akik tapsolnak egy darab tételszüneteiben, miért várjuk el a zongoristáktól, hogy kotta nélkül játsszanak, és miért bosszankodunk annyira, ha félreütnek? A zavaró tényezők közül főleg ez utóbbiról mondhatjuk el, hogy aligha zavarta Anton Rubinsteint vagy Eugen d’Albert-t – hogy csak kettőt említsünk a múlt leghíresebb, „piszkosan” játszó pianistái közül. Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nemcsak saját szokásaink elkerülhetetlen mulandóságára világítanak rá, de arra is alkalmat adnak, hogy elgondolkozzunk, vajon nem kellene-e megváltoztatnunk saját szokásainkat, különösen abban a klasszikus zenei világban, amely mintha szándékosan kívánna távolságot tartani saját közönségétől.

Azért írtam ezt a könyvet, mert lenyűgöz a zongora és a zongoramuzsika. A megszokások – számomra legalábbis – egyiket sem fosztották meg a végtelen változatosságtól. A zongora által nyújtott örömöt azonban mégis megzavarja számos olyan frusztráció, amelyet a modern koncertezés dohos rituáléja okoz, hogy a zenét olyasféle önhittséggel szolgálják fel manapság, ahogyan egy fennhéjázó sommelier kínálja a túlárazott bort egy túl régen alapított étteremben.

Tíz évvel később | Előszó a magyar kiadáshoz (részlet)

Hogy Lisztet ma elismert zeneszerzőnek és a romantika egyik meghatározó alakjának, s persze minden idők egyik legnagyobb zongoristájának tartjuk, az csak megerősíti jelentőségét mindazok számára, akik rajonganak a zongoráért és a zongorára írott csodálatos repertoárért. (…)

Rengeteget tanultam a könyv megírása során. Előadóművészként jobban megismertem önmagam, miközben lelkes kísérletet tettem arra, hogy kutatásaimat megosszam más zongoristákkal és zenehallgatókkal. A kötet megtanított arra, hogy miben áll a hitelesség és a világos kommunikáció értéke. Abban a reményben írtam, hogy a lehető legszélesebb közönséget fogom elérni, így mindent megtettem, hogy közvetlenül és világosan fogalmazzak. (…) Nem szerettem volna hozzájárulni az olvashatatlan akadémiai szószátyárkodás mind gazdagabbá váló televényéhez. Túl azon, hogy tudatosan törekedtem a világosságra, semmiféle mechanikus „módszertant” nem követtem Az aranykor után írása során: a könyvben arról beszélek, ami a zongora és a zongorázás történetében előadóművészként érdekel – arra voltam kíváncsi, hogy a múlt néhány jelentős zongoristájának játékstílusából és hangversenyezési gyakorlatából mit tanulhatunk mi magunk. Azt gondoltam, a legjobb esetben a könyvem felkelti majd az érdeklődését néhány zongorista kollégámnak, a zongora rajongóinak, esetleg kap majd néhány recenziót egy-két zenetudományi folyóiratban.

Mint kiderült, sokkal nagyobb szerencsém volt. A kötet tökéletes időpontban jelent meg, éppen akkoriban, amikor jó néhány előadónak és hallgatónak elege lett a modern klasszikus zenei hangversenyek számos vonásából: a kövületszerű merevségből, az etikett különféle szabályaiból és rendelkezéseiből, az unalomig ismételt repertoárból, a tetszésnyilvánítást illető fukarságból, a lelketlen precizitás iránti megszállottságból, a spontaneitás megfojtásából.

Könyvemet abban a reményben írtam, hogy olvasóim fel fogják ismerni: a modern koncertgyakorlat számos eleme nemcsak, hogy unalmas, de történetietlen is.

Fordította: Hamburger Klára

Kenneth Hamilton: Az aranykor után.
Romantikus zongorajáték és modern előadás
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2018