Képregény készült Az Operaház Fantomjából | A grafikus: Varga Tomi

Posted on 2019. május 11. szombat Szerző:

0


Varga Tomi

Farkas-Zentai Lili |

Ő színezi a Tini Nindzsa Teknőcök címlapjait, de az elmúlt két évben legfőképp a saját képregényét írta és rajzolta – Gaston Leroux Az Operaház fantomja című regényének  képregény-adaptációja a napok­ban jelent meg magyarul. 

Garfield, Pókember, Transformers – gyerek­korunk füzetes képregényei. Neked is innen indul?
Igen, nekem is a Pókember volt az első, alsós koromban. Ott kezdődött a szerelem. Nem volt könnyű hozzájutni; rokonok, ismerősök füzeteit bújtam leginkább. Az internet megjelenésével aztán kinyílt a világ, tizenévesen magam is rengeteg fordítást készítettem különböző rajongói oldalakra – évekig ez volt a legnagyobb hobbim.

Egy kisebb vargabetű után végül Amerikában tanultad a képregény-rajzolást.  Milyen a képzés, kik tanítottak?
Kubert School három éven át tartó kőkemény kiképzés volt. Szinte túlzás nélkül mondhatom, hogy éjjel-nappal rajzoltunk, nem volt életünk az iskolán kívül. Nehéz volt bírni, mentálisan és fizikailag is, pedig nekem erős alapot adott, hogy itthon előtte már tanultam grafikát. A képregények készítésének minden szakaszát belénk verték, az alapoktól kezdve: írás, ceruzarajz, tuskihúzás, színezés és feliratozás, digitális és hagyományos technikák – semmi sem maradt ki. Gyakorlati képzés volt, minimális elmélettel, állandó rajzolással, csoportos kiértékelésekkel, minden órán új feladattal. Többek között az itthon is jól ismert Adam és Andy Kubert tanított, rajtuk kívül a legtöbb további tanárom az iskola korábbi diákja volt, és mind aktívan dolgozott az iparban a tanítás mellett.

Dolgoztál Kevin Eastmannel, aki a Tini Nindzsa Teknőcök egyik apja. Úgy tudom főleg színezel neki. A színezés másodlagos egy képregény esetében, vagy ugyanúgy hozzájárul a karakter kialakításához, a hangulathoz, mint maga a rajz?
Az első munkámat 2015-ben, az iskola vége felé kaptam színezőként. Néhány tanárom kifejezetten biztatott, foglalkozzak ezzel, annak ellenére, hogy az igazi elismerést általában inkább a rajzolók és írók kapják. Óriási szerencsém volt, hogy néhány próbaoldalam az IDW ([Idea and Design Works, az Egyesült Államok egyik legnagyobb képregénykiadója. – A szerk.] főszerkesztőjének kezébe került, és egyből munkát ajánlott egy mini sorozaton (The Shrinking Man). Ezt látta meg aztán Kevin, aki akkor éppen színezőt keresett egy saját könyvéhez (Fistful of Blood). Nagyon meglepődtem, amikor felajánlották, dolgozzak vele. Kicsit meg is rémültem, mert fiatal voltam és tapasztalatlan, de Kevin az első pillanattól egyenlő félként, sőt barátként kezelt. Hihetetlen volt és tulajdonképpen még a mai napig az. Azóta minden projektjéhez, ahol megteheti, visz magával; nagyon hálás vagyok neki. A színezőket a legtöbben észre se veszik, akárhogyan is végzik a munkájukat. A legtöbb olvasó a rajzolónak tulajdonít minden érdemet, ezért különösen jó érzés, hogy Kevin ennyire megbecsül. Szerintem fontosak a színek egy képregényben: egy jó színező a rossz rajzolót is fel tudja húzni, a rossz színek pedig egy jó rajzot is tönkre tudnak tenni. Úgy mondanám, hogy mi folytatjuk, kiegészítjük azt, amit a rajzoló a lapra vetett – tovább meséljük a történetet és új részletekkel, benyomásokkal gazdagítjuk.

Általában hányan dolgoznak egy képregényen?
Változó. A nagyobb kiadóknál elég sokan, mert ki kell termelni a havi húsz oldalt. Amúgy a szerkesztő fogja össze a csapatot, vele konzultál az író. Általában külön ceruzarajzoló és tuskihúzó is dolgozik az oldalakon, bár a digitális technikák elterjedésével ez a két szakasz egyre többször olvad egybe. A fekete-fehér rajzot párhuzamosan kapja meg a színező és a feliratozó.

A képregény esetében is vannak stílusirányzatok. Neked melyek „stílusjegyeid”?
Leginkább papíron szeretek rajzolni, realisztikusan, de ugyanakkor organikus és expresszív elemekkel. Nem szeretem a túlságosan szabályos, kiszerkesztett hatást. Mondták is kint a rajzaimra, hogy nagyon „európaiak”. Ezalatt valószínűleg azt értették, hogy nem a szuperhős képregények stílusában rajzolok. Talán a hagyományos, grafikai képzésem miatt is van így, de amikor digitálisan színezek, akkor is azt a hatást próbálom elérni, mintha kézzel, ecsettel festenék.

Van Magyarországon a képregénynek kultúrája, értéke ma? Amerikával összehasonlítva bizonyára egész más itt a műfaj helyzete.
Mivel elsősorban Amerikának dolgozom, leginkább az ottani helyzettel vagyok tisztában, ugyanakkor négy éve már Budapestről rajzolok, így egy picit „a két szék között” érzem magam. Az biztos, hogy bár itthon fellendülőben van a piac, még mindig nagyon kicsi; túlnyomórészt a kinti, bejáratott szuperhős-képregényeket nyomják újra, így szerintem Magyarországon még kevésbé ismert a műfajban rejlő igazi, teljes potenciál. Ez az évtized Amerikában amúgy szerintem a független kiadók megerősödéséről szól – ott történnek az igazán izgalmas dolgok. Ezekből egyelőre sajnos elég kevés jut el hozzánk.

A napokban jelenik meg az első teljesen saját munkád. Az Operaház fantomja, ez a 110 éves történet most 120 oldalas képregény formájában elevenedik meg, minden képkockáját te rajzoltad, de még a forgatókönyvét is te írtad. Tavaly tavasszal még azt jósoltad, hogy csak két év múlva lesz kész… Amikor egy ilyen nagy munkába kezd az ember, nehéz belőni, hogy mennyi ideig fog tartani?
Valóban két év munkája került bele… Miközben a Fantomot rajzoltam, párhuzamosan folytattam a színezői munkámat is, hogy meg tudjak élni, ezért aztán nehéz tisztán lemérni, mennyi ideig tartott volna, ha csak arra tudok koncentrálni, de az biztos, hogy sokszor végtelen hosszúnak tűnt. Eredetileg szerettem volna rajzolót találni hozzá, mert tudtam, mekkora a feladat, aztán végül mégis egyedül vágtam bele. Az elején egyáltalán nem láttam át, mennyi időt vesz majd igénybe – naivan azt hittem, másfél nap alatt befejezek egy oldalt. Ez az egyszerűbb beszélgetős részeknél működött is, de hamar kiderült, hogy egy emberekkel teletömött, neobarokk épület nem rajzolja meg magát ennyi idő alatt.

A teljes interjú elolvasható a hypeandhyper oldalon.

Az Operaház fantomja magyar kiadása május 12-én, vasárnap kapható először (bevezető áron) a Dürer-kertben, a 15. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon.